Jodi Picoult általában kétévente jelentkezik új regénnyel, ez pedig – ha ismerjük a munkásságát – egyáltalán nem meglepő, hiszen bármilyen témát is választ, azt meglepő alapossággal járja körül. Az utóbbi években azonban gyorsított egy kicsit a tempón, hiszen a 2020-as A két út könyve után egy évvel később már meg is jelent a koronavírussal és annak emberekre gyakorolt hatásával foglalkozó Bár itt lennél, ezzel párhuzamosan pedig Jennifer Finney Boylannal közösen dolgozott a Bódító méz című regényen, amely végül 2022-ben látott napvilágot. A szerző hazai kiadója, az Athenaeum pedig meglehetősen rövid időn belül, idén tavasszal el is hozta nekünk az új kötetet, amelyben a szerző visszatér önmagához: ismét egy gyilkosság és egy tárgyalótermi dráma keretein belül boncolgat egy társadalmi kérdést.

Olivia McAfee – miután elhagyja erőszakos és bántalmazó férjét – új életet kezd gyermekkora helyszínén, a New Hampshire-i kisvárosban, ahol apjához hasonlóan méhészkedéssel kezd el foglalkozni. Fia, Asher egy átlagos kamaszfiú: középiskolába jár, szerelmes Lilybe, aki nemrég költözött Adamsbe, hogy szintén új esélyt kapjon az élettől a boldogságra. Ám egy telefonhívás örökre megváltoztatja a McAfee család és a kisváros lakóinak életét: Lilyt holtan találják otthonában, a rendőrség pedig letartóztatja Ashert. Oliviában, bár szentül meg van győződve arról, hogy a fia ártatlan, mégis csírázni kezd a kétely magja: mi van, ha Asher örökölte apja erőszakos természetét, és – akár akaratán kívül, de – bántalmazta a lányt, aminek végzetes következménye lett? A helyzetet csak bonyolítja, hogy idővel fény derül arra is, hogy Lilynek miért kellett olyan hirtelen távoznia korábbi iskolájából, és a titkok napvilágra kerülésével a dolgok egészen új megvilágítást kapnak.

Jodi Picoult (Fotó: Rainer Hosch)

Jodi Picoult immár tizenhét éve van jelen regényeivel Magyarországon: 2006-ban jelent meg ugyanis magyarul A nővérem húga, amely hamar a hazai olvasók egyik kedvenc regényévé vált, ezt a számos utánnyomás is bizonyítja. Az amerikai szerzőnő népszerűsége pedig azóta is töretlen: az Athenaeum Kiadó évről évre megörvendezteti az olvasókat egy újabb Picoult-remekművel – sőt, van, amikor évente kettő is kiadásra kerül. Magyarul több mint húsz regénye látott napvilágot, emellett egy rövidebb novella (Szelíd vadak – e-könyv), valamint két, a lányával, Samantha van Leerrel közösen írt történet (Sorok között, Lapról lapra) képezi a hazai életmű részét. Huszonhat önálló regény után Picoult ismét közös munkára adta a fejét, írótársa ezúttal Jennifer Finney Boylan bestselleríró és transznemű író volt, akinek eddig 18 kötete jelent meg.

A Bódító méz megírásának történet egészen 2017-ig nyúl vissza: Boylan megálmodta a cselekmény kiinduló helyzetét, valamint azt is, hogy ezt a sztorit Picoult-val közösen veti papírra. Ez utóbbi részt pedig posztolta is Twitteren, amelyre a szerzőnő csupán annyit reagált: „Miről szólna a könyv?”. A történet innentől mondhatni sínen volt: a két író beszélgetni kezdett a témáról, folyamatosan egyeztettek, lelkesedésüket pedig az sem törte le, hogy mindketten éppen egy új regényen kezdtek el dolgozni – így hát a Bódító méz kidolgozását kis időre félrerakták, amíg nem tudtak teljes erőbedobással koncentrálni rá.

„Hol húzódik a határvonal az elhallgatás és a hazugság között?
Mi van, ha megtörténik a legrosszabb? Ha épp az őszinteség ver éket két ember közé?”

A történet alapjaiban ismerősnek tűnhet, hiszen Picoult 1998-as regényében, a Sorsfordítókban (magyarul 2014-ben jelent meg) is egy gimnazista lány halála áll a középpontba – igaz, ott önkezével vetett véget az életének, de szerelme szintén gyanúsítottá válik egy idő után. A párhuzam talán nem véletlen, hiszen jelen regény utószavában Boylan is elárulja, hogy a Sorsfordítók nagy hatást gyakorolt rá, amikor 2003-ban olvasta (szerkesztői megjegyzés: a regény valóban Picoult egyik legjobbja). Azonban szó sincsen ismétlésről, hiszen a Bódító méz története a hosszasra nyúlt bevezető után egészen más fordulatot vesz. Ahogyan Picoult-tól már megszokhattuk, most is több minden kerül terítékre. Sokáig – joggal – gondolhatnánk, hogy a cselekmény arra fut ki, hogy vajon mennyire öröklődik az erőszakos hajlam családon belül (ugyanerre épült a Jacob védelmében című regény is), és bár valóban fajsúlyossá válik ez a kérdés is, de végső soron nem ez adja a történet magját.

Mielőtt azonban rátérnénk a „komolyabb dolgokra”, essen némi szó a címről is. Habár a Bódító méz cím (és hozzá a kissé semmitmondó borító) alapján úgy vélhetnénk, hogy egy romantikus regényt kapunk, szó sincs erről. Mivel Olivia számára a méhészet nem pusztán munka, hanem hivatás, így sokszor kerül terítékre ez a szakma, amelybe Picoult a tőle megszokott alapossággal vezeti be az olvasót. A méhészet és a mézkészítés azonban nem pusztán száraz leirat vagy kötelező jellegű „időhúzás”, dramaturgiai szempontból is jelentősége lesz. A szerző továbbra is remekül használja ezeket az elemeket szimbolikaként, kiválóan tud párhuzamot vonni a szereplőket ért események és érzések, valamint a természet csodái között. Így tehát egészen pontos képet kapunk a méhek életéről, és a hozzájuk kötődő, akár évezredes hiedelmekről és szokásokról, amely igazán üdítő színfoltjai a történetnek.

„A bódító méz azért lehet titkos fegyver, mert olyan finom édes, hogy az ember nem gondolja, hogy akár végzetes is lehet. Szinte ösztönösen vonzódik hozzá, és mire megérzi, mennyire összezavarja a fejét meg a szívét, már késő.”

Akárcsak a többi Picoult-regény, a Bódító méz is letehetetlen olvasmány. A történet szinte azonnal magával ragadja az olvasót, még akkor is, ha maga a cselekmény viszonylag később indul be. A szerző a tőle megszokott alapossággal mutatja be a főbb szereplőket (sőt, még egy régi ismerőssel is újból találkozhatunk, ugyanis a Tizenkilenc perc ügyvédje is feltűnik a színen), akiknek jellemét az események előrehaladtával folyamatosan árnyalja. (Anélkül, hogy Boylan érdemeit elvitatnánk, a regényen érződik, hogy a szálak Picoult kezében összpontosultak – és az utószóból is kiderül, hogy az övé volt a döntés a végleges szöveget illetően –, ezért is hasonlítjuk ezt a regényt a szerző korábbi műveihez.) Legyen szó akár a családon belüli erőszakról, akár a történet központi témájáról (erről spoileresen később), akár egyszerű emberi sorsokról, azok szép fokozatosan bontakoznak ki, ami nemcsak izgalmas, de remek dramaturgiai érzékről is árulkodik. Arról pedig nem is beszélve, hogy Picoult végre visszatért a tárgyalótermi drámához, amely műfajban mindig is otthonosan mozgott, ezzel pedig nemcsak morális, hanem jogi szempontból is vizsgál egy-egy ügyet.

A továbbiakban kénytelenek vagyunk némi spoilert elárulni a cselekményről, és bár igyekszünk az élvezeti értéket nem lerombolni, de, aki szeretné teljesen egymaga felfedezni ezt a csavaros történetet, ne olvasson tovább!

Jennifer Finney Boylan (Fotó: Dan Haar)

A regényt olvasva felmerülhet bennünk a kérdés, hogy Picoult miért éppen Boylannal közösen írta meg ezt a történetet (azon túl, hogy utóbbi megálmodta a közös munkát), amelyre a választ nagyjából a cselekmény felénél kapjuk meg. A regény egyik szereplőjéről ugyanis kiderül, hogy transznemű – épp, mint Boylan –, ez a tény pedig sok mindent új megvilágításba helyez. (Ugyanakkor tekintve a társszerzőség tényét, ez a fordulat mégsem annyira meglepő). Aki ismeri Picoult munkásságát, az tudhatja, hogy előszeretettel nyúl kényes témákhoz (öngyilkosság, homoszexualitás, iskolai abúzus, önrendelkezési jog, stb.), és bár itt meglehetősen sokáig kellett várni, hogy előtérbe kerüljön ez, a regény második fele mindenért kárpótolja az olvasót. Szinte döbbenetes, hogy miközben hazánkban éppen két éve folyik a Kormány részéről az LMBTQ-emberek iránti gyűlöletkeltés, és éppen a napokban nyújtottak be egy újabb törvényjavaslatot a transznemű emberek ellen, addig hasonló a helyzet Amerikában is, ahol szintén sok államban éri hátrányos megkülönböztetés ezeket a személyeket.

A kötetben sokkoló adatokat olvashatunk arról, hogy hány transzneműt ér fenyegetés vagy éppen végzetes bántalmazás, milyen traumákat kell átélniük, mire – talán – sikerül teljesértékű életet élniük. A szerzőpáros részletesen mutatja be azt a lelki és testi folyamatot, ami egy transznemű emberben gyerekkora óta zajlik, egészen a nemváltoztató műtétig. A tárgyaláson pro és kontra érvek is előtérbe kerülnek, a történeten pedig erősen érződik, hogy az íróknak mennyire sokat jelent ez a téma, éppen ezért igyekeznek a lehető legalaposabb körül járni és bemutatni azt. Mondhatni, ez a regényt kötelező olvasmánnyá kellene tenni – akár a téma iránt érdeklődnek, akár az ellenzőknek, mert a Bódító méz remekül bemutatja egy transznemű ember érzéseit.

A regényben felváltva olvashatjuk Olivia és Lily gondolatait, ennek az érdekessége, hogy utóbbi az időben visszafelé meséli el azt a pár hónapot, ami megadatott neki Asherrel. Az utószóból kiderül, hogy a munkamegosztás akként történt, hogy Olivia fejezeteit Picoult, Lily-ét Boylan írta (egészen pontosan egy-egy fejezet erejéig „cseréltek” – az írói teljesítményt viszont csak dicséri, hogy nem lehet rájönni, melyiknél történt váltás). Ez már csak azért is tűnik jó felosztásnak, mert így valóban hiteles gondolatokat és érzéseket kapunk arról, hogy mit is jelent transzneműnek lenni. (A fentebbi gondolathoz igazodva: Boylan érdeme itt ütközik ki erősen.)

Picoult mindig is úttörő volt abban, hogy különböző nézőpontokon keresztül vizsgáljon meg kényes ügyet, ezáltal késztetve komoly gondolkodásra olvasóit. (Jómagam nem egyszer heves vitát folytattam a barátaimmal egy-egy könyv kapcsán, mert nem mindannyian másként ítéltük meg a szereplők döntéseit). Ami viszont ennél is fontosabb, hogy ezáltal az elfogadásra, a toleranciára is buzdít, amelyre jelen állás szerint nemcsak nekünk, magyaroknak, de az egész világnak szüksége van.

Jodi Picoult – Jennifer Finney Boylan: Bódító méz (Mad Honey), ford.: Novák Petra, Athenaeum Kiadó, 528 oldal

Kiemelt kép: Jodi Picoult – Jennifer Finney Boylan: Bódító méz (Szerzőportré: Tim Llewellyn)