Március elején volt a Delila, a Centrál Színház legújabb darabjának bemutatója. Molnár Ferenc bűbájos humorú komédiája elvarázsolta a közönségét. Balsai Móni játssza a történetben Marianne-t, azt a nőt, aki házassága megmentése érdekében beveti minden fortélyát. A színésznőnek rövid időn belül ez volt a harmadik bemutatója: az Alföldi Róbert rendezte A sötétség hatalma és a Rózsavölgyi Szalonban játszott pszichothriller, a Valentin nap éjszakája után. Balsai Mónival a Delila premierjének reggelén beszéltünk: elmesélte milyen volt a próbafolyamat és milyen érzés egy újabb Molnár Ferenc által írt darabban szerepelni. Beszélgettünk arról is, milyen élmény úgy játszani egy előadást, ha nagyon közel ülnek a nézők, valamint hogy nem ijesztő-e egy dráma próbája?

Balsai Móni és Stohl András (fotó: Horváth Judit/Centrál Színház)

A próbák is olyan jó hangulatban teltek, mint amilyen szórakoztató lett az előadás?

Nagyon szerethető csapat állt össze a Delilára, és abszolút jó hangulatban teltek a próbák. Furcsa egyébként, hogy amikor egy drámára készülünk, aminél a próbák alatt nagyon mély érzések kavarognak mindenki lelkében, akkor ott inkább vagyunk hajlamosak bohóckodni. Ezzel kompenzálunk és próbáljuk megkönnyíteni a dolgunkat, így bármilyen különös, egy dráma próbáján általában többet nevetünk.

A komédiáknál az a nehéz, hogy miután megismerjük a karaktereket és magát a darabot, egy idő után elveszíti a humorát, ezért nagyon fontos a főpróba és az első néhány előadás, amikor ott vannak a nézők is, mert ilyenkor látjuk meg azt, mi működik és mi nem. A vidám darabokat a közönséggel együtt lehet igazából bepróbálni. Meg kell találnunk a megfelelő ritmust, és ezért sok függ a nézők reakcióitól.

Mennyi idő alatt érik be?

Változó, de négy-öt előadás után már lehet tudni, hogy milyen lesz, és minél többet játsszuk, egyre jobban tömörödik.

A Győri Nemzeti Színház társulatának tagja voltál éveken keresztül. Jó néhány Molnár Ferenc darabban volt lehetőséged ott játszani. Közte volt esetleg a Delila is?

Nem, és nem is szeretek egyébként egy előadást kétszer megcsinálni. Ezért is volt most a Delila ajándék, hogy a sok Molnár-darab után egy olyanban kaptam szerepet, amit korábban nem ismertem. Nagyon örülök, hogy Budapesten is egyre több helyen játsszák Molnár Ferenc történeteit.

MAGYAR ATTILA ÉS BALSAI MÓNI (FOTÓ: HORVÁTH JUDIT/CENTRÁL SZÍNHÁZ)

Van az ő darabjaiban valami olyasmi, amit mindegyik megkíván a színészektől?

Nagyon nagy pontosságot igényel. A szöveg úgy jó és vicces igazán, ahogy azt Molnár Ferenc megírta.

A Delila régiesebb nyelvezete és szóhasználata okozott problémát? Vagy ugyanúgy meg kellett tanulni, mint más szöveget, és utána nem volt vele semmi gond?

Vannak benne nagyon édes szavak és kifejezések, amik könnyen belemennek az ember fülébe, de ezt a szöveget keményen meg kellett tanulni. Molnár Ferenc darabjai a szövegtől, a szövegkörnyezettől működnek igazán, nem lehet csalni, nem engedheted meg magadnak, hogy elfelejts vagy felcserélj valamit. Ő egy zseni volt, aki úgy írt, olyan ritmusban, hogy minden szónak megvan a helye és sorrendje.

Akkor nem is olyan könnyű komédiát játszani.

Nem, abszolút. Nézni sokkal könnyebb (nevet).

Balsai Móni (fotó: Budaörsi Latinovits Színház/Borovi Dániel)

A komikus vagy a drámai szerepeket érzed magadhoz közelebb?

Nehéz kérdés. Ha csak az egyfélét csinálhatnék, akkor biztosan borzasztóan hiányozna a másik műfaj. Mindkettőt szeretem, és úgy érzem, mindkettő közel áll hozzám. Ahogyan az élet is ilyen, egyszer sírunk, másszor nevetünk. Nagyon jó dolog, hogy mind a vidámabb, mind a komolyabb darabokra van lehetőségem.

A szabadúszás előnye, hogy ilyen szempontból te válogathatod össze, hogy legyen minden műfajból?

Nem azt mondanám, hogy összeválogatom, mert vagy érkezik felkérés, vagy nem. Az hogy szabadúszó vagyok, megadja a lehetőséget arra, hogy akár mondhassak nemet is és akár elvállalhassak olyan felkéréseket, amikre egy társulat tagjaként nem biztos, hogy lenne lehetőségem. Viszont amennyi előnye van a szabadúszásnak, annyira veszélyes is, mert az ember nincs biztonságban. Ha nem hívnak, nincs munka.

Az egyik előnye, hogy több lehetőséged adódik a kísérletezésre, vagy rosszul gondolom?

Ez is attól függ, milyen felkérések jönnek.

A sötétség hatalma jutott eszembe, mint egyfajta kísérletezés, hiszen teljesen formabontó és szokatlan nézői élményt ad attól, hogy körbe ülnek titeket a nézők.

Nagyon boldog vagyok, mert ha csak a legutóbbi három bemutatómat nézem, A sötétség hatalmát Budaörsön, a Valentin nap éjszakáját a Rózsavölgyi Szalonban és a Delilát a Centrálban, akkor ez számomra most egy csodálatos időszak. Három különböző stílus, három különböző téma, és még a játszóhelyek is eltérőek, amik mind-mind másfajta játékstílust követelnek. A Delila a vidámabb és klasszikusabb színházi élményt adja, míg például a Valentin nap éjszakája egy kétszemélyes pszichothriller, amit egy lakásszínházban adunk elő.

Balsai Móni és Makranczi Zalán a Valentin nap éjszakájában (fotó: Éder Vera/Rózsavölgyi Szalon)

Három különböző hely és különböző stílus. Egymás után játszod most ezeket. Mennyire nehéz váltani köztük?

Szerencsére már megszoktam ezeket a váltásokat. Premier előtt, a főpróbahéten viszont egy picikét mindig nehezebb. Ez ugyanis egy nagyon intenzív időszak és csak egy darabbal foglalkozunk, aminek beszippant a közege, játékstílusa. Emiatt már délelőtt el kell kezdenem majd tanulmányozni például A sötétség hatalmát, hogy este visszatérjek a karakterhez. De szerencsére ahhoz, ami biztos lábakon áll, könnyű visszatérni.

Ebben van egyébként az egyik nagy különbség a fővárosi és vidéki havi program között. A vidéki színházakban blokkokban mennek az előadások, és egyszerre mondjuk három darabja van műsoron egy színésznek. Amikor vidéken játszottam, nem csináltunk egyszerre ennyi mindent, emiatt sokkal jobban is tudtunk koncentrálni az adott feladatokra.

Budapest teljesen más. Előfordul, hogy egy előadást havonta maximum csak két-három alkalommal játszom, ez pedig azt is eredményezi, hogy több futó előadásom is van, amik ráadásul nem egy helyhez kötöttek. Viszont ha valamit nagyon ritkán játszol, akkor az félelmetes tud lenni, mert nem kerülsz edzésbe, nincs meg az állandóság, amitől fokozatosan egyre jobban magadénak éreznéd a szerepet.

Spolarics Andrea, Balsai Móni és Brasch Bence A sötétség hatalmában (fotó: Bruzák Noémi/MTI)

A sötétség hatalmánál nagyon közel ülnek hozzátok a nézők. Nem zökkent ki a közelségük, az hogy látod az arcukat?

Sőt, ezt szeretem benne nagyon! Sokak számára ijesztő lehet, velem is előfordul hasonló előadásnál, hogy zavarba jövök attól, hogy közel ülök a színpadhoz, de színészként ezt nagyon élvezem. Egészen másképp lehet játszani, mivel a közönség a pici finomságokat is érzékeli. Ráadásul attól, hogy körben ülnek, mindenki más szögből látja a jelenetet, és ha pont szembe állsz egy nézővel, olyan mintha neki mondanád, ettől pedig még személyesebb lesz az élmény. Mintha el lehetne csípni közben titkokat.

Első sorból néztem, és az elején tényleg nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

Egy picit zavarba hozza az embert, persze nem mindenkit, mert van, aki kifejezetten élvezi az ilyen szokatlan helyzeteket. De azt gondolom, hogy ha valaki szégyenlősebb is, amikor rájön, hogy nem bántjuk, csak szemtanúja lesz az előadásnak, akkor pár perc alatt elmúlik ez az érzése. Ez után pedig nagyon izgalmas, hogy benne ülhet a történetben, igazán közelről láthatja, hogy mennyire koszos is az a szappan, vagy hogy mit teszünk a tányérba. Ezt hívom szagos színháznak. Színészként is nagyon izgalmas, mert ha nem jól dolgozol, azonnal lebuksz.

Balsai Móni és Stohl András a Delilában (fotó: Horváth Judit/Centrál Színház)

Visszatérve a Delilára, ami nagyon szembeötlő volt, hogy a korhű díszlet, jelmezek és szöveg miatt sem éreztem azt, hogy ez egy nyolcvan évvel ezelőtt íródott történet lenne.

Ez Molnár zsenialitása, hogy olyan dolgokról ír, amiknek a mai napig mélyen van aktualitása. A férfi és női viszony, egy párkapcsolat vagy egy házasság megmentése mindig fontos kérdés és ez hatni tud a nézőkre.

Attól jó egy színdarab, ha olyan problémát boncolgat, amihez az emberek nagy többségének köze van, hiszen a művészet, és nem csak a színház, rólunk, emberekről, a mi érzéseinkről szól. Ezért is csodálatos szerintem könyvet olvasni is, mert kapsz egy történetet és egyszer csak magadra ismersz benne, felfedezed, hogy másoknak is ugyanolyan problémái vannak mint neked, és azt érzed, hogy nem vagy egyedül a világban.

Amikor például egy drámát kezdtek próbálni és leásol a szerep mélyére, nem kerülnek a felszínre néha ijesztő dolgok saját magadról?

Dehogynem, nagyon fájdalmas tud lenni egy próbaidőszak, miközben iszonyatosan jó terápia is. Sok kollégát ismerek, akiket érdekel a pszichológia, sőt van olyan is, aki emiatt hagyta el a színészi pályát.

Ez a szakma olyan, mintha önmagát kezelgetné az ember. De amennyire öngyógyító, annyira önpusztító is lehet, mert azokkal a dolgokkal, amiket egy próba alatt felszakítasz magadból, vagy az előadások alatt kijátszol, meg kell küzdened. Nagyon észnél kell lenni, mert könnyen útvesztő lehet belőle. Ezért is furcsa, hogy az emberek jelentős részének a fejében az a kép él a színészekről, hogy mindegyikőjük bohém és link, miközben ez egyáltalán nem igaz.

Egyszerűen nincs rá lehetőség sem, mert a próbákat, az esti előadásokat, a forgatást és a szinkront nem bírod sem fizikailag sem szellemileg, ha nem vigyázol magadra és nem figyelsz oda arra, hogy pihenj, edz és egészséges legyél. Sokan talán bele sem gondolnak abba, hogy mi például egy előadás előtt nem ehetünk akármit ebédre, nem lehet a gyomrunk megterhelve, mert különben nem tudjuk végigcsinálni az estét.

Sok önfeláldozást kíván ez a szakma. Egy színész nem link, nem szabad, hogy az legyen.

Kiemelt kép: Balsai Móni a Delila című előadásban (fotó: Horváth Judit/Centrál Színház)