„Egy részem mindig belehal abba, amikor befejezünk egy előadást” – interjú Csuja Imrével

Csuja Imre 35 éve végzett a Színművészeti Főiskolán, és az elmúlt több mint három évtizedben játszott Pécsett, Debrecenben és Egerben, volt szabadúszó, 15 éve azonban otthonra talált az Örkény Színházban, melynek megalapulása óta oszlopos tagja. A Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művészt ebben az évadban két bemutatóban láthatta a közönség, egy megrendítő monológot ad elő a Secondhandben, és Gálffi László mellett ő a főszereplője az Ascher Tamás rendezte A mélyben című előadásnak. Csuja Imrével a próbafolyamatokról, a 100. előadását ünneplő Tóték sikeréről, a jövő évad első premierjéről, a versek szeretetéről és fontosságáról, valamint az önkénteskedésről is beszélgettünk.

Az idei első bemutatója a Secondhand – szovjetűdök volt, amelyben rendezőszakos hallgatókkal dolgoztak együtt valódi történeteken. Milyen volt a próbafolyamat?

Azzal kezdődött az egész munka, hogy megkértek minket, olvassuk az írónő, Szvetlana Alekszijevics könyveit, a riportgyűjteményeket. A Csernobili imát vettem a kezembe, és már rögtön az elején, a hatvannyolcadik oldalon rátaláltam arra a történetre, amiről biztosan tudtam, hogy meg szeretném csinálni. Ez egy súlyos, megrázó monológ a szeretteink elvesztéséről, és nagy szerencsém volt azzal, hogy elfogadták és bekerülhetett az előadásba. Az egyik egyetemista rendezőfiúval dolgoztunk együtt a monológon, úgy hogy közben Bagossy László (az előadás főrendezője, a hallgatók egyetemi tanára – a szerk.) végig felügyelt minket, miközben nagy mozgásteret is hagyott. Ahogy haladtuk, folyamatosan megmutattuk neki, hol állunk, és ha kellett, akkor hozzátett egy-két észrevételt.

Különösen hatásos, hogy az ajtó, amit végig tart a monológ alatt, egy koporsó formáját idézi.

Nem volt ebben semmi szándékosság, nem mi alakítottuk át, az egy sima ajtó, aminek ilyen a díszítése.

Április közepén megtartották A mélyben bemutatóját, ez volt idén az utolsó premierje. Sok önálló karaktertörténetből áll ez a darab, nincs egy markáns ív benne, nem nehezítette ez a próbát?

Ugyanúgy kell figyelnünk egymásra, mint bármely más előadásban, bár kétségtelen, hogy szokatlan A mélyben előadás-szerkezete, mivel párhuzamosan futnak beszélgetések, hol az előtér, hol a háttér kap nagyobb figyelmet. Mindegyik szerep egyirányú utca, de a csápjainkkal rákapcsolódunk a másikra, folyamatosan közbeszólunk, és az, hogy reagálunk egymás történeteire, mindenkiből kivált valamilyen érzelmet. Izgalmas játéklehetőség. A próbafolyamat szerencsére nagyon jó volt, olyan tempóban tudtam haladni a szerepemmel, ahogyan elterveztem, és én személy szerint is örültem ennek a feladatnak. Kíváncsian várjuk, hogy a közönség mit szól majd hozzá a továbbiakban, eddig biztatóak a visszajelzések, és kezdjük egyre jobban összehúzni az előadást.

Többféle címen is játszották itthon ezt a darabot. Miért pont A mélybenre esett a választás, és nem maradtak az Éjjeli menedékhelynél?

A mélyben a darab eredeti címe, és szerintem sokkal kifejezőbb, ez egy konkrétabb utalás arra, hogy azok az emberek, akiknek a sorsát mi sűrítve megmutatjuk, tényleg a gödör mélyére kerültek. Olyan élethelyzetben vannak, amiből nem tudnak kimászni, nincs megoldás a problémáikra.

Említi a visszajelzést, lehet érezni előadás közben, hogy a nézők mennyire mennek önökkel, mennyire érintette meg őket a történet?

Hogyne! A mélyben végemonológja alatt nagyon is érezhető, megfogta-e a közönséget vagy sem. Nem fürkészem az arcokat, hogy vajon mit gondolhatnak az emberek közben, de az igaz, hogy hallani minden sóhajtást és érezni, ha együtt lélegzik a színpaddal a nézőtér. Ha nincs ilyen visszajelzés, akkor stabilan ott kell maradni a rendezővel és a kollégákkal közösen kijárt úton, nem szabad emiatt változtatni a játékon, de ha érzek valami pluszt, azt hogy a nézők szívesen azonosulnak velem, akkor az felszabadít plusz energiákat és ilyenkor különleges dolgok születhetnek.

Idén nem csak két bemutatót ünnepelhetett, hanem a Tóték 100. előadását is. Mi lehet a töretlen siker titka?

Ez egy fantasztikus széria. Azt is mondhatnám, hogy új műfajt teremtettünk ezzel az előadással, Gáspár Ildikó ugyanis szenzációs dramaturgiát talált ki hozzá, egybedagasztotta a novellát, a színdarabot és a filmforgatókönyvet, mi pedig ki-be járkálunk a szerepünkből. A néző így sokkal többet tud meg Tótékról, mintha csak önmagában a darabot játszanánk. Emiatt viszont nehezen indultak a próbák, ki kellett találnunk, hogyan játsszuk el mindezt egy zsebkendőnyi területen, de mivel nincs valami különleges díszletbe kényszerítve az előadás, most már akár egy pokrócon állva is el tudnánk játszani a Vörösmarty téren. (nevet) A Tóték a szívünkhöz nőtt, igazi örömszínészet, remélem, még sokáig játszhatjuk.

Két előadástól viszont el kell búcsúznia. Lekerül a műsorról a Mesél a bécsi erdő, és a IV. Henrik, amelyért Gábor Miklós-díjat kapott. Ez utóbbi gondolom fájó pont lesz.

Egy részem mindig belehal abba, amikor befejezünk egy előadást, akár kis szerep, akár olyan ménkő nagy, mint a IV. Henrik. Sajnálom, hogy alig harminc előadást élt csak meg, mert akik látták, nagyon szerették. Rosszul esik elbúcsúzni ettől a szereptől, mert rengeteg munkám van benne, de nem szabad keseregnem emiatt, túl kell lépni ezen, és menni tovább, várnak az újabb feladatok.

Nemrég lett nyilvános az Örkény Színház jövő évada. Nyolc bemutatóval készülnek és rögtön az elsőben benne lesz. Mit lehet tudni a Kertész utcai Shaxpeare-mosóról?

Bodó Viktor rendezi, és egyfajta Rómeó és Júlia történet lesz, de az a helyzet, hogy még mi sem tudunk sokat róla, csak annyit tudok elmondani, hogy én leszek benne Kapulek. A szöveg elvileg már készen van, csak még pofozzák kicsit, de hamarosan, még ebben az évadban elkezdjük a próbákat és május végéig foglalkozunk majd az anyaggal. Bodóval legutóbb akkor dolgoztam együtt, amikor még egyetemista volt, a Motelben és az Attackban, nem tudom, azóta mennyit változott a stílusa, de kíváncsian várom az újabb közös munkát.

A következő egy különleges szezon lesz, hiszen nem csak az Örkény Színház 15 éves, hanem ennyi ideje tagja ön is a teátrumnak. A pályája során számtalan helyen játszott már, mondhatjuk, hogy bejárta az országot. Azt nyilatkozta korábban, hogy egy fiatal színésznek mindenben ki kell próbálnia magát. De vajon a fiatal Csuja Imre hogyan láthatta, hogyan érezhette, hogy neki erre van szüksége?

Mindig is úgy gondoltam, hogy nem szabad belesüppedni a kezdeti sikerecskékbe, melózni kell, vándorolni, újra és újra minden előadásban bizonyítani. Nagyon nagy szerencsém volt, mert mindig hívtak, sosem kellett kilincselnem, és az életem mindig úgy alakult, hogy tudtam, és akartam is váltani. Pályakezdő voltam, amikor megjelent Csáki Judit életrajzi könyve Szilágyi Tiborról, abban olvastam, hogy egy fiatal színésznek kísérleteznie kell, el kell fogadnia a különböző hívásokat, kihívásokat és én megfogadtam ezt a tanácsot. Iszonyú mázlim volt azzal, hogy ezt meg is tudtam tenni.

Sokat vállal önkéntes feladatokat, részt vesz jó ügyek népszerűsítésében, és valahogy mindegyikben központi helyen állnak a versek. Mi adja a motivációt ehhez a nevezhetjük így: misszióhoz?

Ha már rám szakadt ez a nem várt méretű népszerűség, miért ne használhatnám valami jóra? Ahogy járom az ország különböző hajléktalanszállóit vagy szavalok a Hajléktalanvonaton, azt tapasztalom, hogy az ott élő emberek igénylik, hogy szép verseket halljanak. A nagy tömeg lehet, hogy már nem olvas verset, de a költői estekre a mai napig van érdeklődés. Összeállítottam egy közel másfélórás műsort, amiben helyet kaptak klasszikus költemények, egy huszonhárom versből álló Ady-blokk, és az egészet a Jónás könyvével zárom. Amikor vége, utána mindig ottmaradok és beszélgetek a közönséggel, és általában még másfél órát ráhúzunk, sztorizgatunk mindenről.

Miért pont Ady a magja az estnek?

Ady izgalmas, barátságos, csodálatos, röviden: a minden. Már fiatalkorom óta meghatározó számomra, a Színművészeti felvételijén is elszavaltam tőle egy verset, pofátlanul a Harc a nagyúrral címűt (nevet). A főiskola után viszont harminc éven át nem mondtam nyilvánosan Adyt, mert szerintem kell hozzá egy megéltség, élettapasztalat, olvasottság, amivel akkor, úgy éreztem, én nem rendelkezem. Ötvenéves voltam, amikor azt gondoltam, hogy talán eljött az ideje újra megnézni a verseit.

Változott valami a gondolkodásában, abban, ahogy Adyt szavalta fiatalon, majd idősen?

Volt egy szerencsés találkozásom Őze Lajossal, aki meghallgatott tőlem néhány verset, köztük Adytól a Tűz márciusát és csak annyit mondott, hogy „ez nem Petőfi, ez Ady”, hagyjam kopogni a verset, mert minden benne van. Nem gondolkodtam régen másképpen ezekről a versekről, csak fiatalon nagyobb volt a lendület, most már szikárabb, keményebb lettem, közelebb kerültem Ady szellemiségéhez.

Csuja Imrével A mi kis falunk forgatásáról, és emblematikus szerepeiről is beszélgettünk, az interjú folytatását a musorvizio.hu-n olvashatjátok.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Péter László