Egy pszichothriller diadalútja a rivaldák világában – Kritika a Tortúráról

Napjainkra az ingerküszöb már az egekben jár annak a hatalmas mennyiségű impulzusnak köszönhetően, amely az írott és elektronikus médiából pillanatról pillanatra intenzíven árad az emberek felé. Ez a jelenség egyfajta szintugrást követel meg a teátrumoktól, szinte rákényszerítve azokat arra, hogy hasonló hatáskeltési rátával dolgozzanak, mint például a mozifilmek, emellett pedig maguk a nézők is többet várnak el az egyes előadásoktól, mint jó színészi játékot és szimpla könyvhűséget.

A világjárvány kitörése, valamint annak egyenes következménye, a színházi élet átmeneti befagyasztása jócskán felértékelte ugyanakkor a teátrumok jelentőségét, melyek ráadásul szintén a pandémia okán az online műsorsugárzás, az előadások úgynevezett streamelése által végre az internet világával is igen szoros fúzióra léptek. Az új formátum a színházat a mozik és a televíziók ridegen professzionális szintjére emelte, a nézők viszont pont emiatt az addig keresett felfokozott hatásélmény mellett ugyanannyira hiányolni kezdték a rivaldák sajátságos hangulatát.

Így esett meg, hogy az újranyitás ténye megnövelte közönségszámot, az olyan színdarabok pedig, amelyeknek közvetlenül a koronavírus járvány megjelenése előtt volt a premierjük, az alacsony játszási lehetőség miatt szinte az újdonság erejével tudnak hatni máig is a közönségre.  A Veszprémi Petőfi Színház Székesfehérvárra, a Vörösmarty Színházba is rendszeresen elviszi William Goldman Tortúra című darabját, amelyet a járványhelyzet alakulása bizonyos ideig szintén parkolópályán várakoztatott. A pszichothrillerbe hajló színmű azért is különleges, mert bár magán hordozza a klasszikus színházra jellemző alapjegyeket, ugyanúgy készen áll kiszolgálni a mára már szélsőségessé duzzadt nézői igényeket.

A Stephen King tollából származó történet először regényalakban borzolta a kedélyeket, aztán 1990-ben film is készült a balesetet szenvedő író, és az őt megmentő, majd kénye-kedve szerint terrorizáló fanatikus rajongó, egy hasadt elméjű ápolónő macska-egér harcáról. A későbbi színpadi változatok közös jellemzője éppen a sokaknak tetsző intenzív hatáskeltés lett, bármelyik előadást is emeltük volna ki ezek közül, eltérő eszközökkel ugyan, de mindegyik arra törekedett, hogy erős pszichés válaszokat váltson ki mindazokból, akik jegyet váltottak az adott produkcióra.

A fenti pszichothriller egyetlen helyszínen, négy fal között játszódik, és mindössze két szereplő között zajlik több mint kétórán keresztül az interakció. Amikor valahol a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt korlátozott keretek között bontakozik ki a cselekmény, akkor rengeteg múlik a közreműködők kiválasztásán, hiszen a játékidő alatt ők cipelik a figyelem fenntartásának valamennyi terhét, ennélfogva alakításuk minősége igencsak meghatározó.

A Veszprémi Petőfi Színház előadásában az éppen alkotói megújulásra készülődő, szerencsétlenül járt írót Keller János kelti életre, aki külső jegyei és kisugárzása alapján ugyan nem mondható túlságosan karakteresnek, fontos tudni azonban, hogy egy ilyen jellegű adottság tehetséggel párosulva megfelelő mértékű univerzitást kölcsönöz a színészeknek, akik jó alapanyaggá válnak ezáltal, és akikre pont ezért bármilyen szerep szabadon ráhúzható.

Az, hogy a Keller János által játszott Paul Sheldon fizikai fájdalmai, majd a későbbiekben átélt lelki gyötrelmei el is kendőzik valamennyire a karakter valódi személyiségét, jótékonyan segíti meg a darabot, mivel így még inkább érvényre juthat a másik főhős, az Annie Wilkes nevű ápolónő abnormálisba hajlóan szélsőséges egyénisége. Míg a női figura kiszámíthatatlan, és minden porcikájában vibráló, addig a férfi főhős sokáig passzív és kiszolgáltatott. Amikor pedig életösztöne feléled, a legnagyobb kétségbeesése közepette is igyekszik pontosan kigondolt, a lehetőségekhez képest maximálisan ésszerű döntéseket hozni a túlélés érdekében. Keller János szerepének megformálásakor ugyanazt a stratégiát követi tehát, mint James Caan is az azonos című filmalkotásban, a veszprémi Paul Sheldon-ábrázolás azonban életszerűbb, hiszen az autóbalesetből adódó sérülések által okozott, valamint a későbbi kínzásokból eredő fájdalmak érzékeltetését egyetlen percre sem áldozza be az ottani színész azért, hogy kényelmesebb legyen előadnia a szerző által számára megírt szövegeket.

Módri Györgyi viszont semmilyen vonatkozásban sem utánozza le a mozifilmben megismert, nem egyszer ártalmatlannak tűnő, sokszor nyájas beszédmodorban gonoszkodó figurát, akinek csupán a cselekmény bizonyos pontjain vannak rémisztő pillanatai, ő másfajta eszközökkel dolgozik: legapróbb gesztusaiban is konzekvensen felvillannak egy zavarodott elme megnyilvánulásai. További erénye a színésznőnek, hogy nagyban sem szégyell játszani, a rajongás látványosabb dimenzióit, az őrület tetőpontjait egyaránt készséggel hajlandó magán átszűrve, akár külső megjelenésének kárára is bármikor megjeleníteni.

Az előadás egészének javára írható, hogy dramaturgiáját tekintve illúziókeltésben simán lekörözi az 1990-es filmet, és inkább a könyv atmoszféráját igyekszik megteremteni annak ellenére, hogy a Rob Reiner mozijában elhangzott párbeszédek a színdarabban nem egyszer szinte szó szerint visszaköszönnek. Akadnak azonban az ott látottakénál sokkolóbb jelenetek, kalapács helyett például egy láncfűrész nyer különleges jelentőséget a cselekmény egyik csúcspontján a Veszprémi Petőfi Színház produkciójában. Az elmebeteg ápolónő pedig megint máskor maga avatja bele az írót kislányos dicsekvéssel az általa régebben elkövetett szörnyűségekbe, a női főhősből fel-feltörő infantilizmus ettől függetlenül is Módri Györgyi szerepformálásának egy igen jelentős sarokpontja lesz.

A veszprémi Tortúra nem hiába játszódik kisszínpadon, mikrokörnyezetben. Nemcsak a díszlet, és annak a történetvezetéshez való igazodása, de a közreműködőknek minden egyes rezdülése és mimikája egyöntetűen árnyalja a szereplőkről kialakított képet. Ez a következetesség az, amely sokkal inkább hömpölygővé, semmint széttagolttá teszi az előadást.

A többi színházi feldolgozás legnagyobb rákfenéje a gyakori jelenetváltás, amikor a függöny összehúzását követően hasztalan próbálja ezeket a röpke szüneteket zenei aláfestéssel kitölteni a rendező. A Tasnádi Csaba által színpadra vitt Tortúra esetében ilyenkor sem keletkezik üresjárat, mert hol az írót ért baleset addig feltárt körülményeiről értesülhet a néző hangjáték formájában, hol a nyomozás aktuális állásáról kaphat tájékoztatást, hol pedig a szereplők időugrásszerű visszaemlékezéseit, illetve kihangosított gondolatait hallhatja a leállás időtartama alatt.

Ezek a kihangosított belső monológok aztán továbbra is fontos elemei maradnak az előadásnak, így a közönség a megjelenített karakterek motivációit és vívódásait könnyedén szinkronba hozhatja a színpadon látott cselekvéssorokkal. A fenti komplexitás nemcsak mozihatásúvá, de könyvszerűvé is teszi a színdarabot, amely bőven megállja a helyét többrétűségre kiéhezett világunkban.

Ráth Orsolya írása

Kiemelt kép: Jelenetkép a Tortúra című előadásból (Fotó: Veszprémi Petőfi Színház)