„Egy olyan digitális gyűjteményt hoztunk létre, amely az internet segítségével bárki számára elérhető” – Interjú Timár Andrással és Závada Péterrel

A Szentendrei Teátrum idén ünnepli fennállásának 50. évfordulóját. A jubileumi évadra sok különleges előadással és programmal készültek a szervezők, ám azt is nagyon fontosnak tartotta a város és a színház vezetése, hogy egy átfogó kutatást követően a nézők számára is elérhetővé tegyék az elmúlt fél évszázad színháztörténeti momentumait dokumentáló anyagokat. A Teátrum50 programról Timár Andrással és Závada Péterrel beszélgettünk.

András, te vagy a kutatás vezetője, hogy jött a felkérés?

Timár András: Három évvel ezelőtt keresett meg a Szentendrei Teátrum igazgatója, Vasvári Csaba, hogy a színház alapításának 50. évfordulójára egy minél átfogóbb színháztörténeti kutatást hozzunk létre.

Péter, a kortárs kulturális szcéna sokféle területén jelen vagy, de mi elsősorban költőként és zenészként gondolunk rád. Hogyan kerültél bele ebben a projektbe?

Závada Péter: Andrást lassan tíz éve ismerem. Még a Budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumban találkoztunk, ahol az angol szakos tanítási gyakorlatomat végeztem. Ekkoriban kezdett el komolyabban érdekelni a színház, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzá színház- és drámatörténetet tanulni. A szakmai kapcsolatunk azonban nem ért véget a Károli színháztudomány szakára való felvételimmel, András azóta is a tanárom. Mérhetetlenül sokat köszönhetek neki. Ő kérdezett meg, van-e kedvem részt venni a kutatásban, interjúkat és előadás-rekonstrukciót készíteni.

Hogy kezdtetek neki a munkának?

T. A.: Először is az alapkutatást kellett elindítanunk, és feltérképeznünk, mit is játszott a Teátrum ebben az ötven évben. Azt láttuk, hogy az ’69-es megnyitótól nagyjából a ’80-as évek végéig tartó időszakban a politika által erősen támogatott, a Kádár-kor kirakathelyszínének, „ékszerdobozának” szerepét betöltő Szentendre minden évben ki tudott állítani egy, volt olyan év, hogy két saját előadást is különösebb anyagi nehézségek nélkül. A ’80-as évek végétől azonban egyre több bemutatót koprodukcióban hoztak létre, és ezekhez kapcsolódtak az évről évre növekvő számú vendégjátékok. Ez a fajta arányeltolódás nyilván az állami támogatás visszaszorulásának is következménye, de a színház öndefiníciója szempontjából is jelentős. A Teátrumnak az 1969-es robbanásszerűen sikeres indulását követően újra és újra meg kellett találnia helyét és közönségét a szabadtéri, nyári, fesztiváljellegű színházak palettáján. S nemcsak ott, de működőképes viszonyt kellett ápolnia Szentendrével is, hogy a „festők városa” a színházat is identitásának részeként tekintse.

Jelenleg több mint 580 különféle előadást tartunk számon, és a kutatásunk ezek közül a Szentendrei Teátrum történetét leginkább kirajzoló saját, illetve koprodukciós előadásokkal foglalkozik elsősorban. Ezekhez az előadásokhoz kapcsolódóan kezdtük el gyűjteni a fennmaradt írásos és tárgyi emlékeket, a képi, hangzó és mozgóképi dokumentumokat. Egy olyan digitális gyűjteményt hoztunk létre, amely az internet segítségével bárki számára elérhető a www.teatrum50.hu oldalon egyelőre béta, azaz munkaverzióban.

Mennyire álltak rendelkezésre az anyagok?

T. A.: Nagyon komoly nehézségekbe ütköztünk, mivel óriási volt az anyagveszteség. Szentendrén igazából egységes gyűjtés sosem volt, így nekünk kellett felkutatni egyrészt a kutatóintézetek, könyvtárak, múzeumok anyagait, másrészt – és ez egészen fantasztikus élmény volt – olyan magánszemélyeket találni, akik saját gyűjteményeiket megnyitották előttünk. Ezek az emberek valamilyen módon mind meghatározói a Teátrum első 50 évének, megtalálásuk mégis hosszú hónapok kutatómunkájának eredménye volt. A munkánk még mindig folyik, ezért is mondjuk el az összes lehetséges felületen – és most itt is –, hogy várunk a szentendreiteatrum50@gmail.com címre minden olyan kiegészítést, megjegyzést, pontosítást, ami a honlaphoz, a Teátrumhoz és annak emlékeihez kapcsolódik. Hátha akadnak még a ládafiában emlékek…

Péter, valahogy nehezen tudlak elképzelni kutatóként, számodra mi volt ebben a projektben vonzó?

Z. P.: Nem tartom magam színháztörténésznek. A színháztudományi képzésem során is inkább az elméleti kérdések izgattak. Akkoriban úgy képzeltem, hogy a történészi munka kevésbé kreatív, mint az elmélészé, hiszen előbbinél inkább egy már megtörtént esemény rekonstruálása a cél, semmint egy kreatív olvasási mód alkalmazása. De rájöttem, hogy ez korántsem ilyen egyszerű. Egyrészt már maga a valaha színre vitt előadás jelölői sem fixek, állandóan változó tényezők alkotják őket. A testek mozgása a térben, a szöveg, a világítás, a hang eleve lehetetlenné teszik az élmény egyféle rögzítését. Nem beszélve arról, hogy az előadás felidézésének folyamata sem egyértelmű. Visszaemlékezni is csak kreatívan tudunk. Pláne, ha az ember nem volt jelen az előadáson, csak a fennmaradt dokumentumok alapján próbálja elképzelni, milyen is lehetett. Ez rendkívül sok képzelőerőt igényel. De a tudományos munkától függetlenül, alkotóként is mindig találok valami izgalmas elméleti megközelítést, történettöredéket, amit a saját írói munkámba is beépíthetek.

Mi alapján választottátok ki, hogy kikkel készítetek interjúkat?

T. A.: A beszélgetőtársak száma folyamatosan bővült. Eredetileg tíz interjút terveztünk, ennek mostanra a duplájánál tartunk. Arra törekedtünk, hogy az ötven év történetét minél sokszínűbben láttassuk. Voltak és vannak olyan meghatározó színházvezetők, akikkel, illetve akikről mindenféleképpen kellett interjút készítenünk. Két nagy alkotóművész vett részt a színház alapításában, Békés András és Zsámbéki Gábor. Békés András már nem él, ezért feleségével, Zempléni Mária operaénekessel, illetve kedves tanítványával, Kovalik Balázzsal beszélgettünk Békés személyiségéről, munkamódszeréről és a Szentendrei Teátrumhoz való hosszú évtizedekig tartó viszonyáról. Zsámbéki Gáborral Péter készített interjút.

Az 1970-es évek közepétől évekig az Ádám Ottó vezette Madách Színház határozta meg a Teátrum repertoárját, erről Szirtes Tamás mesélt nekünk. De beszélgettünk Ascher Tamással is, aki már a nyitóévben, ’69-ben statisztált itt színművészetis osztálytársaival, és Máté Gáborral, aki a 2000-es években több, a Katona József Színházzal készült koprodukciós előadásnak volt résztvevője hol színészként, hol rendezőként. Megkerestünk olyan színművészeket és táncművészeket is, akik emblematikus alakjai voltak a teátrum életének: így Szacsvay Lászlót, Ladányi Andreát, Papp Jánost és Konrád Antalt. Antal, mint az egyik „őselőadás”, a Pikkó herceg és Jutka Perzsi férfi címszereplője a július 2-i konferenciánkra is eljött, hogy meséljen emlékeiről. Szentendrei képzőművészekkel, helytörténészekkel és gyűjtőkkel is készültek remek interjúk, ezek mind megtalálhatóak már a honlapon.

Péter, te nemcsak interjút készítettél Zsámbéki Gáborral, hanem kutattad A kávéház című előadását is, ugye?

Z. P.: Igen. Nagyon inspiráló volt ezzel dolgozni. Meglepett, hogy az OSzMI-ban (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet – a szerk.) milyen szép számmal akadnak korabeli színházkritikák az előadásról. Míg manapság jó, ha 4-5 szöveg születik, A kávéházról több mint húsz különböző írás látott napvilágot, és közel 30 fekete-fehér fotót sikerült fölkutatni. A legnehezebben az MTVA-ból kikért, rövid filmbevágást tudtuk megszerezni, de végül az is meglett, és a honlapon is látható. Az előadás-elemzésemben elsősorban a rendezés térkezelésére, a valós környezet díszletként való szerepeltetésére koncentráltam.

Gondolom a vele készült interjúban is számos érdekesség elhangzott.

Z. P.: Hatalmas szerencse, hogy sikerült interjút készítenem Zsámbéki Gáborral. Igazán izgalmas anyag született belőle. Mesélt a Szentendre iránti fiatalkori vonzalmáról, a Fő tér nyújtotta rendezői lehetőségekről és a Teátrum kitalálásának körülményeiről. De felemlegetett egy kísérteties találkozást is az akkori tanácselnökkel, és megfogalmazott alapvető kritikát a szabadtéri színjátszás felhőtlen komédiázásával szemben. Kifejezte azzal kapcsolatos erős kételyeit, hogy sikerült-e megvalósítani azt a típusú színházat Szentendrén, amit szeretett volna. A magyar drámahagyomány „vékonyságával” kapcsolatban is tett néhány határozott kijelentést.

Tartottatok egy konferenciát nemrég, mesélnétek erről egy kicsit?

T. A.: Az ünnepi konferencián azokat a tanulmányokat és előadás-elemzéseket mutattuk be, amelyeket az alapkutatás anyagát felhasználva készítettek a Szentendrei Teátrum történetét különféle aspektusokból vizsgáló kiváló kutatók, többek között színház-, báb-, tánc-, zene és művészettörténészek, színikritikusok, irodalmárok és esztéták.

Abból az alapvetésből kellett kiindulnunk, hogy a történelmet nem vagyunk képesek rekonstruálni, tehát nem tudjuk linearitásában bemutatni, mi is történt a Szentendrei Teátrumban az ötven év alatt. Nyilván az adatok összegyűjthetőek, rendszerezhetőek és akár rangsorolhatóak is, bár a kutatásunk azt is megmutatta, egyetlen eseményre hányféleképpen – és maximálisan eltérően – lehet emlékezni. Ha tehát a történetek, így a színháztörténetek folyamatos alakulásban lévő sokféleségét elfogadjuk, akkor képesek lehetünk észrevenni azt a párbeszédet, amelyet a múltunkkal, a személyes és kulturális emlékezetünkkel folytatunk. A jelenből nézünk vissza a múlt nyomaira, hogy éppen azoknak jelenünkre gyakorolt hatását vizsgálhassuk. A konferencia előadásai ennek a szemléletnek a működőképességét igazolták, amikor ki-ki a saját kutatása felől érkezett, de folyamatosan egymás gondolataival léptünk párbeszédbe. Voltaképpen azt a kapcsolati hálózatot mintáztuk, amelyet a netoldalunkon is létrehozunk.

Milyen terveitek vannak az 50. évforduló megünneplésére? S mit láthatnak ebből azok az érdeklődők, akik most Szentendére látogatnak?

T. A.: A kutatásunk gyűjteménye virtuális, tehát bárhonnan szabadon hozzáférhető. Lázasan tervezünk egy print kiadványt, amelyet még idén szeretnénk megjelentetni. Hasonlóképpen dolgozunk egy utcakiállításon, és egy olyan városi túrán, amely az ötvenéves Teátrum története köré épül.

Együttműködő partnerünk, a Ferenczy Múzeumi Centrum is készített egy színháztörténeti emlékkiállítást. A Fő téren egész nyáron látogatható kiállításhoz a Teátrum50-kutatás is adott anyagokat, így például plakátokat, nyomtatványokat vagy azokat a szinte eredeti állapotukban megmaradt jelmezeket, amelyek közül az egyiket Psota Irén viselte Jutka Perzsiként a Teátrum nyitóelőadásában, a Pikkó herceg és Jutka Perzsiben 1969. július 5-én.

Miért volt fontos számotokra ez a kutatás?

Z. P.: Ritka lehetőség, hogy a rendelkezésre álló források olyan koncentrált tudományos munkát tegyenek lehetővé, mint a Szentendrei Teátrum esetében. Számos olyan hazai független és kőszínházat ismerünk, amelyeknek pótolhatatlanul fontos lenne feldolgozni a történetét. Rengeteg olyan jelentős előadás jött létre az elmúlt évtizedekben, amelyről még nem született elemzés.

A színházkritika nyilvánvaló fontossága mellett a tudományos elemzések is elengedhetetlenek a magyar színháztörténet-írás folytonosságának fenntartása érdekében. A Teátrum 50 keretében egy sor remek kutató járult hozzá munkájával a vállalkozás sikeréhez. Timár András például emberfeletti munkát végzett a projekt teljes körű koordinálásával, a kutatással, szövegek írásával, szerkesztésével és még sorolhatnám. Megtisztelőnek érzem, hogy részt vehettem egy ilyen egyedülálló, fontos kutatásban. Nagyon jó találkozásokat adott számomra.

T. A.: Végzettségemet tekintve irodalmár, színháztörténész és tanár vagyok, így nagyon közel áll a személyiségemhez mind a történeti és a személyes múlt értelmezése, mind a „kincskeresés”, amit nevezhetünk tudományosan anyaggyűjtésnek is. Hiszek abban, hogy a színházi emlékezet nagyon erős mintát adhat mindarról, amit az általános kulturális emlékezetben fontosnak tartunk. Több mint két éve foglalkozom a Szentendrei Teátrum történetének kutatásával. Ez alatt az idő alatt rájöttem, hogy ennek az ötven évnek az előadásai és résztvevői – az 580 előadás, 283 rendező és 760 színész – nagyjában-egészében azt mintázzák, amit magyar színháztörténetnek nevezünk.

Kiemelt kép: A Szentendrei Teátrum jubileumi évadbejelentő sajtótájékoztatója (Fotó: Várady Nikolett)