Amikor 2012-ben először mutatták be a Madách Színházban a teátrum musicalpályázatának egyik szépreményű produkcióját, az Én, József Attila című zenés darabot, annak szereplői és létrehozói tudták róla, hogy témájánál, valamint jellegénél fogva többfunkciós, az viszont bennük akkoriban még biztosan nem körvonalazódott, hogy akár újra is hasznosítható. A költőzsenit egyik szereposztásban megformáló Posta Victor aztán különböző felkéréseknek is engedve gondolt egyet, kiragadta belőle az általa legjobban kedvelt dalokat és verseket, majd teljesértékű műsorrá fűzte össze azokat, és legutóbb június 16-án, a Benczúr Ház patinás falai között adta elő a közönségnek. A színművész a ráhangolásképpen elmondott bevezetőjében inkább egyfajta Best of válogatásként definiálta az így létrehozott egyveleget, mintsem a szó klasszikus értelmében vett önálló estként, és a szóban forgó produkció valóban nem számít annak, amennyiben egy kifejezetten személyes, többféle stílust, műfajt és alapanyagot felvonultató kreatív tartalmat értünk alatta.

Posta Victor végeredményben Vizy Márton és Tóth Dávid Ágoston művének esszenciáját idézte meg a Benczúr Házban, és minden jól működött így is, hiszen az eredeti darabot a nézők módfelett kedvelik. Vállalkozásának sikerességét továbbá az a tény is nagyban előre mozdította, hogy nem megzenésített versek egymásutánjaként tekintett a projektre, hanem a színházi előadásban elvárt belehelyezkedéssel és érzelmi intenzitással emelte monodrámaszerűvé az elhangzottakat. Egy színész persze jó esetben bármikor elő tudja hívni magából a szükséges lelkiállapotokat, ez a képesség pedig kifejezetten jól jön akkor, amikor valaki egymaga ad elő egy teljes színdarabból valamiféle kivonatot, és nincsen lehetősége arra, hogy az egymást könyörtelen folyamatosságban követő énekszámok, verstöredékek között ezekre az emocionális váltásokra hosszasan rákészüljön, ráhangolódjon.

Posta Victor az Én, József Attila című előadásban (Fotó: Puskel Zsolt)

Posta Victor úgy tartja, hogy mindenkinek a saját előadását kell vinnie a darabokon belül, vélhetően ezért érzi magát komfortosan akkor is, ha szereplőtársak nélkül, egyedül kell léteznie a színpadon. A mostani koncepció alapján a musicalben Vágó Mártát alakító Wégner Judit hangfelvételről lejátszott prózai megszólalásai mégis arra nyújtottak a számára módot, hogy az elhangzottakra József Attilaként reflektáljon, a színésznő által közvetített tartalomhoz szerepe szerint érzelmileg kapcsolódhasson. Maga a teljes előadás egyébként valóban a költőóriásnak két meghatározott nőhöz, Vágó Mártához és Kozmutza Flórához fűződő viszonyáról szól, így ennek a rövidített verziónak sem válik hátrányára, hogyha a női energia adott pontokon valamilyen formában átitatja a produkciót. Nagyfokú tudatosságot sugall, hogy efféle dramaturgiai trükkök színesítik a projektet, emellett a kiválasztott részletek, mint a Tedd a kezed, a Születésnapomra, vagy éppen a Talán eltűnök hirtelen egyértelmű lélekbéli és életrajzi ívet megrajzoló sorrendisége szintén jelentős átgondoltságról tanúskodik. Ezekből következően lehetséges a Tiszta szívvel címen futó válogatást előadásként értelmezni, egyedül az alig egyórányi játékidő zavarja csak meg az erre vonatkozó asszociációt. Bár Posta Victor a felvezető szakaszban az eredeti musical körüli kulisszatitkokkal szórakoztatta a közönséget, melynek tagjai szívesen fogadták ezt a fajta közvetlenséget, vétek lett volna a produkció időtartamának növelése céljából megtörni hasonló kiszólásokkal az összeállítás feszes ritmusát, mert az meggyilkolta volna azt a szigorú profizmust, amely emelkedettebb szintre hozta fel a jelenlegi, kivonatos formulát. Azáltal, hogy a versek és dalok mögött érzékelhető volt a szándék és koncepció, a színművész egyúttal az összeállítás koncertszerűségét is sikeresen elkerülte. Ami ugyanis az ikonikus Sebő együttesnél, a Kalákánál, vagy a Szélkiáltó zenekarnál elegendőnek és működőképesnek bizonyult a megzenésített versek tekintetében, az kevésnek, egyenesen kiaknázatlannak tűnt volna egy színházi előadás anyagának felhasználásakor.

Posta Victor (Fotó: Puskel Zsolt)

A Benczúr Ház előadóterméhez hasonló relatív kisméretű térben nehezebb elvonatkoztatni a családias hangulattól és a nézőtér közelségétől, az Én, József Attila musical esetében azonban a főhős fura zárkózottságának, befelé koncentrálós természetének érzékeltetése okán muszáj távolba révedőnek mutatkoznia az előadónak, és a közvetlen környezetéről alig tudomást vevő személlyé formálnia az általa életre keltett figurát, akármennyire is rótták fel az eredeti musical esetében hibás elgondolásként ezt a koncepciót még az ősbemutató környékén egyes kritikák. Posta Victor szerencsére kifejezetten kedveli a grandiózusabb helyszínek által nyújtott, de akár kisebb légtérben is létrehozható rálátást a teljes egészre: a messzeség pásztázásából eredő energiát, amely bizonyítottan segíti egyébként a szerepben való elmélyülést, és a teljes összpontosítást. József Attila szerepe elsősorban olyan színművésznek áll jól, aki nem fél az adott karakternek teljes mértékben alárendelnie önmagát, mert nem bírja el a költőzseni figurája, amennyiben megszemélyesítőjének egyéni karaktere bármilyen vonatkozásban is elnyomja azokat a jellegzetességeket, amelyek az előadásbéli főhőst meghatározzák. A másik veszélyforrás az lehet, hogy az elhangzó versek stilizáltsága a monológszerű megközelítésben megakasztja a cselekmény fonalát, vagy leválik magáról a darabról, ebbe a musicalbe viszont belesimulnak a versek és a dalok, ezért kivonatos formában is hasonlóan funkcionálnak, szépen egybeúsznak az énekszámok, valamint az elszavalt passzusok, amelyek ebben a környezetben sem annyira költemények, mint inkább kihangosított gondolatok. A körítés ízlés dolga, bár a nézőkkel való bevezető csevegés akár el is hagyható, kivéve, ha az volt az előadó kifejezett akarata, hogy az akkori oldott kommunikáció az összeálltás komoly mondanivalójával szemben jól érzékelhető kontrasztot alkosson.

Kiemelt kép: Posta Victor (Fotó: jegy.hu)