Egy műfaj, ha újjáéled… – Kritika az Orfeum mágusa című előadásról

Létezik egy zenei stílus, amiről mi, magyarok jutunk először szerte a világon az emberek eszébe. Ebben pedig ugyanúgy szerepe van a mai kor hazai operettjátszási színvonalának, mint mondjuk Lehár Ferenc vagy Kálmán Imre hajdani munkásságának. A vidéki színházak igyekezetét nem lehet elvitatni azzal kapcsolatban, hogy fennmaradjon a hungarikummá nyilvánított operett presztizse. Azon túl, hogy évadonként mindig megtalálható egy-egy ilyen típusú produkció a fővároson kívüli teátrumok repertoárján, fontos megemlíteni azokat az operettbetéteket bőséggel tartalmazó, élőben közvetített szilveszteri gálaesteket, amelyek a köztudatban tartás folyamatát szintén nagyban segítették az utóbbi esztendőkben. A lehető legszélesebb nézői rétegekhez való eljutás esélyét az ezeket az esztrádműsorokat a programkínálatába beillesztő Duna Televízió növelte régebben, mostanság pedig az M5 kulturális csatorna lát el hasonló funkciót többek között a Budapesti Operettszínházzal kötött szakmai együttműködés keretében, aminek köszönhetően a teátrum operettgáláinak nagy részét bárki a saját foteljéből is végignézheti időről időre.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója szerint az operettnek egyetlen biztos címe létezik: a Nagymező utca 17., ezt a kijelentést viszont azzal a megjegyzéssel is ki lehet egyébként nyugodtan egészíteni, hogy az élet úgy hozta: a jelenleg játszott kortárs magyar musicalek közül a stílusában, megszövegezésében, zeneiségében, illetve nem utolsósorban hatásmechanizmusában leginkább műfaj-azonos alkotás szintén náluk található meg. Kovács Adrián zeneszerző és Galambos Attila szövegíró közös munkájának, a Pendragon-legendának a legnagyobb videomegosztó portálon is fellelhető részlete, a Pendragon szólít című dalbetét a fenti kritériumok meglétének bizonyítékát és esszenciáját szolgáltatja, ennélfogva érdemes időt szakítani a meghallgatására, vagy akár a teljes produkció megnézésére.

Mivel vannak, akik szerint a musicaleknek manapság nagyobb a létjogosultsága, és ugyancsak ők az operetteket korszerűtlenséggel vádolják meg, ezért az ebbe a körbe tartozó darabok nem ritkán modernizálási törekvéseken esnek át ilyen-olyan módon és mértékben. A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház Luxemburg grófja előadása, amelyről oldalunkon is született egyébként elemzés, megújított hangszereléssel és szövegkönyvvel, ugyanakkor az alapvetően jellemző tradíciók megtartásával szólítja meg a közönséget. A Veszprémi Petőfi Színház műsorstruktúrájában ez év decemberétől megjelenő Csárdáskirálynőnek pedig ahogyan azt az abban Edvin herceget alakító, és a műfaj berkein belül a saját helyét művészi szempontból maradéktalanul megtaláló Kádár Szabolcs János maga is megfogalmazta, az adja a maiságát, hogy a közreműködők a sztori kissé elnagyolt, cukormázas jellegét elhagyva valódi emberek valódi problémáit viszik a színpadra. Innen egy gyors huszárvágással úgy juthatunk vissza a Budapesti Operettszínházba, hogy említést teszünk róla: az előbbiekben tárgyalt produkció Mészáros Árpád Zsolt legelső rendezése, a színész pedig a Nagymező utcai teátrum előadásainak hosszú évek óta aktív részese, így nyilvánvalónak tűnik a műfajhoz való kapcsolódása.

November 17-én, 18-án és 19-én a fővárosi operettkultúra fellegvárának számító játszóhelyen ősbemutatóra is sor kerülhetett: Orbán János Dénes Kossuth-díjas drámaíró, műfordító és Pejtsik Péter zeneszerző nagyoperettje, az Orfeum mágusa a premierhétvégén hármas szereposztásban mutatkozott be. A közönséget az 1890-es évekbe visszarepítő történet a több szálon futó cselekmény segítségével nem pusztán hiteles korrajzot nyújt, de egyúttal a szövevényes életútját is elmeséli a műfaj nyelvén Somossy Károlynak, aki nem más, mint az Operettszínház épületének megálmodója, nem mellesleg a mulattatás akkori nagymestere. Lőrinczy György 2014-től 2019-ig állt a Nagymező utcai intézmény élén, most pedig közösségi oldalán „aktuális igazgatókon átívelő ügynek” nevezte a Somossyról szóló darab színrevitelét arra célozva, hogy egy hasonló, ám egyéni elképzelése szerint nem feltétlenül operettként megálmodott projekt  A Somossy Orfeum munkacímen az ő öt évvel ezelőtt benyújtott pályázati anyagában is szerepelt. Örömét fejezte ki továbbá bejegyzésében afelett, hogy ugyanez a koncepció a jelenlegi vezetés által felkért alkotókkal megvalósulhatott, révbe érhetett.

Magyarország kormánya a 2023-as esztendőt a magyar operett évének nyilvánította, a Budapesti Operettszínház pedig idén ünnepli százéves jubileumát, nem csoda hát, hogy annak színpadán több évtized után új kortárs operett jelenhetett meg, amely amellett, hogy életrajzi vonatkozása van, abban is jeleskedik, hogy Bozsik Yvette olvasatában egy erkölcsi tanulságokkal teli, valódi fejlődéstörténet kerekedik ki belőle, amit a rendezőnő a saját egyéni látásmódján keresztül a mai kor elvárásainak engedve archaizálás nélkül tár fel. Nagyon képszerűen gondolkodik, így az ingerekben gazdag látványvilágra az Orfeum mágusa esetében is hatalmas hangsúlyt fektet, ez a vizuális kavalkád pedig kiválóan illeszkedik a cselekménynek megágyazó miliőhöz, és a történetben körvonalazódó  életképekhez. Ebbe az elgondolásba belefér, hogy minden kissé eklektikus legyen, és hogy ennek jegyében sokféle zenei stílus és színházi formanyelv megelevenedjen. Így eshet meg például, hogy a Somossy haragosait a november 17-i előadásban közösen alakító Bardóczy Attila, Németh Attila és Magócs Ottó a commedia dell’arte hagyományait felidézve játszhatják el egyik jelenetüket arra való hivatkozással, hogy az operett eredete a vásári színjátszás különböző formáira, így az iménti játékstílusra is visszavezet, és ugyancsak a műfaj gyökereire tett célzatként kaptak a darabbéli haragosok operabetétekre hajazó, ennélfogva magas szintű énektudást igénylő megszólalásokat szerepeikben.

Dolhai Attila énektechnikai rutinjának köszönhetően jól teljesíti azokat az elvárásokat, amiket a közönség egy operett címszereplőjével szemben támaszthat, és szintén magáénak tudhatja azt a karizmát, amivel Somossy Károly is rendelkezett a való életben. Hozzá kell tenni: az Orfeum egykori igazgatójának a szerzők igen speciális szerepkört álmodtak meg: ez a karakter nem nevezhető klasszikus értelemben vett bonvivánnak, sokkal inkább Danilovics Danilóra, a Víg özvegy sármos lump figurájára emlékeztet. És hogy tovább bonyolódjon a képlet: vannak nála bonvivánabb bonvivánok, méghozzá Edward herceg, akit a megtekintett előadáshoz tartozó szereposztásban Czeglédi Ákos személyesít meg, illetve Leopold Mária, akit meg Sándor Péter játszik a tőle megszokott átütő színpadi jelenléttel. Tekintettel arra, hogy Somossy Károly életében több fontos nőalak is megjelent, ebben az operettben a megszokott egyetlen helyett két vegytisztán primadonnának számító karakter, Somossy neje, Ármina (Fischl Mónika), és Carola Cecília, a szerető (Kiss Diána) tűnik fel, illetve Ábrándy Bella ifjú díva személyében (Széles Flóra) befurakszik a történetbe egy naiva-primadonna és szubrett közötti átmenet. Szerepkörénél fogva az egyik legnépszerűbb figura Lazarovits Zdénkó, és bár mindig mindenkit megkedvel a közönség, aki a humorfaktort képviseli egy operettben, a bácskai mágnást övező közszeretet annak is nagyban köszönhető, hogy az őt alakító Erdős Attila még a tapsrend alatt sem szűnik meg lubickolni a szerepben. Somossy feleségeként Fischl Mónika egy darabbeli férjének betegágyánál előadott nagyívű dalbetétnek köszönhetően a november 17-i premier egyik legnagyobb nézői ovációját zsebelhette be, a lírai részek egyébként is különösen színvonalasak lettek, hiszen igazán nagyívűek és dallamosak, valamint a klasszikus operettformulákra emlékeztetnek.

Az Operett mágusának másik különlegessége, hogy annak megálmodói a dalokba alkalomadtán magyar költők verssorait illesztették be, visszautaltak jól ismert daljátékokra, operett részletekre, sőt, ötletelésük eredményeképpen az előadás néhány karakterét a Csárdáskirálynő szereplőinek parafrázisaként tették felismerhetővé következetesen. Itt is szerepel például egy főpincér, akinek ráadásul éppen Miska a neve, az őt megszemélyesítő Kiss Zoltán színművész pedig játékával nagyon sokat tett azért, hogy ne csak a névazonosság miatt legyen megjegyezhető a figura színpadi ténykedése. Földes Tamás az Orfeum mindeneseként a Csárdáskirálynő Feri bácsijának felel meg, és egyúttal arról is tanúbizonyságot tesz, hogy nem csupán musicalszerepekre termett.

Felemelő, szimbolikus, egyúttal előremutató gesztus, hogy Kálmán Imre (Boros Misi) alakja más módon is helyet kapott a történetben, jelezve, hogy személye megkerülhetetlen, és hogy később ő lesz minden idők talán legismertebb operettszerzője.
Orbán János Dénes és Pejtsik Péter darabjáról azt is el kell árulni viszont, hogy meglehetősen hosszúra sikeredett, és erről nem csupán az eléggé szövevényes cselekmény tehet. Egy operettben mindenkinek van belépője, számolnunk kell továbbá a megnövekedett szereplői létszám okán még jó pár duettel, tercettel, kvartettel, finálékkal, melodramatikus elemekkel. És bár a közönség az idők során megbékélt mondjuk Wagner operáinak gigászi terjedelmével, az Operett mágusának mégis kifejezetten jó tenne, ha utólagosan kicsit feszesebbre korrigálnák az előadást, hiszen van annyira tartalmas és ingerekben gazdag a produkció, hogy csak a játékidő lenne kevesebb, a nézőket nem rövidítenék meg ezzel a lépéssel, nem keletkezne bennük hiányérzet, és kompaktabbnak érzékelnék az egészet.

Kiemelt kép: Jelenet az Orfeum mágusából (Fotó: Janus Erika)