Egy közösség, amelyben nem hibázhatsz – Bernd Róza kritika

Ha egy férfi szeretőt tart, akkor a társadalom rosszallóan megcsóválja a fejét és a felesége inkább másfelé néz, sőt, akár még egy-két irigy férfitársa is akad. De a világ nem áll meg, senki nem fogja kitagadni vagy megvetni. Ha egy nő szeretővé válik, mindennek vége. Egy szajha lesz, aki saját maga felett mondja ki a halálos ítéletet.

Tarnóczi Jakab rendező Gerhart Hauptmann egy kevésbé ismert drámájával, az 1903-as Bernd Rózával nyitotta meg a Télikertet.

Bernd Róza egy különleges, fiatal lány, aki arra vágyik, hogy szeressék. Egy elvárásokkal és erkölcsi szabályokkal körbefont közösségbe született, amelyben meg kell felelnie a neki szánt szerepnek. Ez a jóakaratú lány beleszeret egy férfiba, Flammba, aki el akarja őt venni feleségül. Az, hogy otthon őt egy hű feleség várja – még ha tolószékben is – egy pillanatra sem zavarja meg a lánykérésben. Mennyire egyszerű lenne követnie a szívét, hátrahagynia szenteskedő apját, a szerencsétlen vőlegényét, az összes béklyót és elvárást! Mindezt megtehetné… ha csak róla lenne szó. De gyermeket hord a szíve alatt.

Nincs más választása, mint hogy hozzámenjen a hithű keresztény, mindig jó Ágosthoz, akivel már hosszú ideje húzzák az esküvőt. Flamm és a betegeskedő Ágost mellett más is kiveti a hálóját Rózára. Egy, Flammnál sokkal erőszakosabb vadász is a nyomába eredt Streckmann személyében. Ő is magának akarja, és ennek érdekében kész mindenki előtt felfedni a lány titkát – legalábbis azt, amelyről tudomása van.

A Kálmán Eszter tervezte díszlet elképesztően élethű, mintha valóban egy rideg menza kellős közepén állnánk, ahol kemény, fényes csempék néznek le ránk a falakról. A mögöttem ülő idősebb hölgy meg is jegyezte, hogy vajon az oldalra szerelt mosdó a díszlet része-e, vagy állandó jelleggel van a színpadon – bár gondolom ő most járhatott először színházban.

A szorgalmas Róza Tarnóczi rendezésében egy gumikesztyűs konyhalány, és ehhez a munkásöltözethez csatlakoznak a férfiak is, akiknél a kezeslábas sem hivatott elrejteni a személyiségüket. A jóképű Streckmann rózsaszínben pompázik, a vadász Flamm férfias terepszínben van, és a két lelkes templom-látogató, Bernd és Ágost egy fokkal szerencsétlenebb vágású fazont viselnek – habár Ágost néha megbolondítja egy sárga dzsekivel is.

Egy előadás szövege mindig kulcskérdés, de ez ennél a német drámánál különösen igaz. Az eredeti Hauptmann-szöveg ugyanis a különböző tájszólásokkal is ráerősített a karaktereknél a jellemükre. De mindez a szóhasználatukra, beszédstílusukra is igaz: egészen máshogy szólalt meg az egyre inkább saját sorsába zuhanó Róza, a magabiztos Flamm vagy az akaratos Streckmann. Ez Varga Zsófia szövegénél – aki Hevesi Sándor fordítása alapján dolgozott – az elejétől a végéig érezhető, azonban egy-két helyen könnyítettek a szövegen, és a tájszólást is elhagyták, amely csakis a javára szolgált. Azzal, hogy lecsupaszították – valljuk be, hogy nálunk a különböző dialektusok nem biztos, hogy a drámai hatást fokozták volna – egy sokkal érthetőbb, tisztább előadás született helyette.

A címszerepet a tavaly végzett, és idén már társulati tag Mentes Júlia Virgina játssza. A bájos arcú, ártatlan tekintetű színésznő végig magához láncolja a nézőt. Ebben a szerepben egészen szélsőségek között kell mozognia – a heves szeretőtől elkezdve az engedelmes lányon át a tébolyult, összetört anyáig mindenben meg kell mutatnia magát.

Rózát felemésztik a férfiak, akik mind akarnak belőle egy darabot. Soha senki nem szerette, és hiába nézték nyitott szemmel, sohasem látták valójában.

A vadászösztönökkel megáldott Flammot Zayzon Zsolt alakítja, aki szépen viszi végig a karaktere ívét, ahogy magabiztos férfiból egy riadt kisfiú lesz, mikor a felelősség bekopog az ajtón. És természetesen kihez fordul az elveszett férj, amikor már nem tudja, mit tegyen? A feleségéhez, akit a darab elején szemrebbenés nélkül kész volt félredobni.

A vetélytársát, a szoknyapecér Streckmann szerepében Mózes Andrást láthatjuk. Habár nem éppen pozitív karakter – iszákos, hajtja a nőket és nem mellesleg zsarolja Rózát – én mégis egy jobb sorsra érdemes férfit láttam benne, aki igazából nem akart rosszat, csak azt, amit mindenki más: Rózát.

A betegeskedő, „mindenmentes” Ágostot – akinél mindig van kéznél egy Biblia a biztonság kedvéért – Bán Bálint alakítja. Ez tőle egy egészen szokatlan karakter, de jól eltalálta.

A másik lelkes Bibliaforgatót, az öreg Bernd-et Tamási Zoltán játssza. Ő az a fajta ember, aki folyamatosan a saját lánya elé helyezi önmagát, a külvilág felé mutatott arcát. Sőt, a lánya eszköz arra, hogy a kifelé mutatott kép még tökéletesebb legyen.

Rózán kívül egyetlen felnőtt női karakter jelenik meg a darabban: Jette, Flamm felesége. Jette – akit Schell Judit játszik – egy hányatatott sorsú asszony, aki bénulása miatt féléletet él férje mellett, és szívét fiának korai elvesztése is nehezíti. Tolószékben éli mindennapjait, és egy ajtó mögül, a színpad széléről szemléli a mellette elhaladó életet. Emiatt az alapelrendezés miatt még hatásosabb, hogy amikor napvilágra kerül a titkos gyermekáldás, hirtelen a színpad közepén találja magát az asszony – köszönhetően a férjének, aki berángatta oda, hogy mögé bújhasson a felelősség alól.

Schell Juditnak csak az arca és a hangja az eszköze a darabban, de egy pillanatra sem éreztem hiányt. Mindent átadott, amit kellett, és a megcsalt asszony fájdalomüvöltése még most is a fülemben cseng.

A legnagyobb rendezői bravúr a kis Marthel szerepe, amit Tarnóczi a legendás Molnár Piroskára osztott. A félárva kislány – akit nővére, Róza nevelt fel –ártatlan rácsodálkozással szemléli az őt körülvevő álszent közösséget, amely lassan megfojtja nővérét. Ha egyszer látjuk Molnár Piroskát ebben az édes gyermekszerepben, mással elképzelni sem tudjuk a Bernd Rózát.

Az előadást fontos eleme Mester Dávid zenéje, és már Mentes Júlia énekéért érdemes megnézni az előadást. Ugyan a Bernd Róza eltér a Tháliában megszokott darabok sorától, de az új játszóhely, a Télikert megkövetelte magának ezt az előadást, ami elgondolkodtat és felráz a társadalmi megítélésekből.

Ez a történet éppúgy megtörténhetett ma is, ahogy 115 évvel ezelőtt.  Az ember természete ugyanis nem változik, csak a környezete, és éppen ezt az időtlen környezetet teremtette meg Tarnóczi Jakab a Tháliában.

Kiemelt kép: Mentes Júlia a Bernd Rózában (Fotó: Puskel Zsolt)