Egy jól ismert történet másként – Kritika az Édeskettes hármasban musicalről

Az alapvetően a 6SZÍN-ben látható, de a kápolnásnyéki Mozaik Országos Színházi Találkozó programjában május 26-án 18:00 órától felbukkanó Édeskettes hármasban musicalt ezzel a címmel a Madách Színházban játszották először, Neil Simon és Marvin Hamlisch zenés komédiája egy másik megnevezéssel azonban már jóval előtte megjelent a rivaldák világában Magyarországon.

A pontosan ugyanezt a művet magában foglaló Kapj el!, illetve más helyütt Kapj el! (A mi dalunk szól) Xantus Barbara és Csonka András nevével forrott össze ikonikus mértékben egykoron. A két színművész a ’90-es években futó Família Kft. szereplőjeként a sorozat számottevő népszerűségét, valamint a kettejük közötti összhangot okosan állította közös produkciójuk szolgálatába, amely a közreműködők tévés foglalkoztatottságának is köszönhetően akkori viszonylatban igencsak jelenetős médiavisszhangot kapott, az előadást még a televízió is műsorára tűzte abban az időszakban. A bekövetkező siker azonban nem kizárólag a színészek ismertségének számlájára volt írható, akik a kétszemélyes darab sajátos ütemét és lüktetését nagyon jól felvették, apró szójátékkal élve: elkapták, ettől pedig szinte lubickoltak a produkcióban.

Valójában viszont nem Xantus Barbara és Csonka András, és nem is az őket instruáló Szurdi Miklós rendező nyúlt elsőként a darabhoz, hiszen még hátrébb sorolva az időben, 1983-ban is született Neil Simonék édes-bús vígjátékából egy színpadi adaptáció, amely itt hazánkban mindenféle túlzás nélkül nyugodtan megkaphatná a „Színlapokon legtöbbféle címmel előforduló előadás” titulust. Dér Heni és Szőke Richárd ugyanezt a kamaramusicalt „A mi dalunk szól” néven vitte közönség elé a Spirit Színházban, Sopronban a történet Vágó Bernadett-tel és Feke Pállal eljátszatva viszont már „Zene, New York, Szerelem”-ként futott, ráadásul a hűség városában szintén Szurdi Miklós irányította a próbafolyamatot. A 2000-es évek közepén végzős színművészetis fiatalok porolták le éppen aktuálisan a darabot, amihez ott és akkor hozzátartozott egy nagyon különleges koncepció. Abban a kivételes feldolgozásban ugyanis a férfi főszereplő, Posta Victor írta a dalbetétek szövegét, ő hangszerelte az egyes énekszámokat, valamint mindig élőben zongorázott.

Tehette ezt azért is, mert a színdarab egy hasonló kvalitásokkal rendelkező, befutott zeneszerzőről, Vernon Gersch-ről szól, akit a közös munka a tőle szinte mindenben különböző, kezdő szövegíróval, Sonia Walsk-kal a szó valamennyi értelmében összehoz. A köztük lévő konfliktusforrást eleinte karaktereik ellentétessége, majd a női főhős egykori barátjának láthatatlan, ám jól érzékelhető jelenléte okozza, amely akár tönkre is teheti a furán induló, de alapvetően szép reményekkel kecsegtető kapcsolatot. Ha pedig a színművészetis projektről szó esett, ugyanabból az osztályból, amelyik a musicalt bemutatta, Balogh Anna több évvel később maga is eljátszhatta Sonia Walsk-ot, az a produkció a 2011-es Kecskeméti Vándorfesztivál legjobb előadásának járó közönségdíjat, Szomor György pedig a legjobb férfi alakítás díját egyaránt elhozta.

A Madách Színház az Édekettes hármasban címet használva illesztette repertoárjába még 2007-ben a komédiát, amit ekkor az eddigiekhez képest is igen sok néző megismert. Az ottani elgondolás alapján Oroszlán Szonja és Alföldi Róbert, illetve Balla Eszter és Miller Zoltán helyezkedett bele az egyes karakterekbe, majd a már említett Posta Victor szintén csatlakozott a csapathoz, felvállalva, hogy bármilyen nehéz is, elfelejti a régi beidegződéseket, és betanul egy teljesen más adaptációt. A zeneszerző karakterét szintén számtalanszor alakító Miller Zoltán a későbbiekben maga is megrendezte a darabot, éppen azt a Szabó P. Szilvesztert kérve fel Vernon szerepére, aki azóta már rendezőként jegyzi egy másik játszóhelyen, a 6SZÍN-ben bemutatott mostani verziót. Az Operettszínház művésze egyébként rendkívüli gyakorlatra tett szert a kétszereplős előadások vonatkozásában, ugyanis szintén másodmagával áll színpadra egy egész estét felölelő játékidőben Janza Kata színésznővel Bernard Slade és Stan Daniels hosszú esztendők óta repertoáron lévő Jövőre, Veled, Itt! című musicaljében.

Az Édeskettes hármasban esetében ez a fajta rutin és tapasztalás kétségkívül jól jöhetett Szabó P. Szilveszternek, de a részéről ugyanilyen telitalálatnak bizonyult, hogy a zeneszerző lényét még pikirtebbre formálta, és annál is kimértebbre fogalmazta, mint akarta/merte azt a többi színész ugyanannak a figurának a bőrében egykoron. Amikor pedig 2021-ben rendezői minőségében nyúlhatott a darabhoz, Vernon szerepében nem önmaga típusát szerette volna viszontlátni a színpadon, hiszen akkor valószínűleg a hozzá hasonló kisugárzású Posta Victort szerződtette volna a darabhoz. Helyette Peller Károlyra esett a választása, aki saját elmondása szerint tizenévesen, még Xantus Barbaráék időszakában közönségszervezőként számtalanszor megnézte a vígjátékot. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy nagyon szerette volna újra rivaldafényben tudni a musicalt, és eljátszani benne a férfi főszerepet, teljesítve az azzal járó jó nagy átlényegülést igénylő feladatot.

Az Édeskettes hármasban egy nagyon jó humorú párbeszédekből felépített darab, így, ha valaki helyes hangsúlyokkal szólaltatja meg az alkotók által leírt mondatokat, már nyert ügye lehet, ez kétségtelen. Mégis nagyon fontos, hogy ki kapja meg ezt a lehetőséget, hiszen az egymásétól eltérő személyes karakterjegyeket felmutató színművészek játéka más és más végeredményt fog kiadni, ami bizony hatással lesz az előadás egészére. Peller Károly Vernonja a figura prominens státuszának ellenére is már az első perctől fogva nagyon emberi, néhol direktben esendő, kifakadásra hajlamos és kiemelten neurotikus. A színész ügyesen fogja meg a karakter frappáns szócsaták mögé bújtatott belső bizonytalanságát, amely elsősorban abból fakad, hogy mindannyiszor definiálnia kell önmagát hol a zeneszerzői sikereinek tükrében, hol pedig egy soha meg nem jelenő, mégis riválisnak tekinthető másik férfi potenciális ellenfeleként.

Ez pedig azt is magával hozza, hogy nemcsak a darab vígjátéki elemeit kell Peller Károlynak kiemelnie, hanem mélyebbre kell ásnia ahhoz, hogy érzékeltetni tudja az utolsó kitételt is a komédia édes-bús jellegei közül. Akiben pedig kétség ébred, hogy az alapvetően barátságos kisugárzású színművész képes-e a Vernon Gersch morózus oldalát bemutatni, annak elegendő az eddigiekben eljátszott szerepeinek listájában kutakodni, amelyben fel van tüntetve A muzsika hangja Trapp kapitánya is, aki pedig jócskán hordoz a most megformált Vernon-nal közös rokonvonásokat. Mivel ez egy kétszemélyes darab, a partnernő egyéni játékán is rengeteg múlhat, bár érdekes módon Sonia Walsk karakterének kiválasztása mindig jóval direktebb és konszenzusosabb: nagy általánosságban a magánemberként is lehengerlő, életvidámságot sugárzó színésznők kapják meg ezt a feladatot.

Emiatt a nézők könnyen azt gondolhatják, hogy a szövegírólány karaktere kissé egysíkú, a mostani produkcióban megmutatkozó Földes Eszter viszont erre a vélekedésre alaposan rácáfol. Nem csupán a saját szerepének megformáláshoz szükséges látványos gesztusokat vonultatja fel ugyanis a színpadon, hanem Sonia Walsk bőrében annak lelki mélységeit sem rest megmutatni semmikor. Okosan építkezik, mert a kacagtató jelenetekbe egyaránt belecsempész egy kicsit a figura érzékeny mivoltából, bár maga a musical felépítését tekintve egy mérleghintához hasonlatos. Ez pedig nemcsak abban mutatkozik meg, hogy a közreműködők hol fent, hol pedig nagyon lent vannak érzelmileg, hanem abban is, hogy egyszer az egyik, máskor pedig a másik van emocionális, erkölcsi, élethelyzeti, kommunikációs, vagy netán bölcseleti fölényben, de ugyanilyen libikókaszerű elvet követve történnek meg kettejük kapcsolatában az események. Viszonyuk van, hogy sokat ígérően ideális, máskor meg nagyon nem, ha pedig dalra fakadnak, akkor vagy vidáman énekelgetnek, vagy belevesznek valamiféle melankolikus fejtegetésbe.

Mindvégig jól funkcionál azonban ebben a játékkeretben Földes Eszter és Peller Károly kettőse, és ami a legkedvezőbb mind ebben, hogy annyira helyzethűek, hogy annak ellenére, hogy a hasonló struktúrájú előadásoknál könnyen megtörténhet, ebben az esetben nem látja bele a kettejük játékába a próbafolyamat alatti összeszokás és gyakorlás fázisait a közönség, annak ellenére sem, hogy bár viszonylag kevés idő telt el a premier óta, de máris megvannak a párosnak a saját, egyéni gegjei, önmaguk által alkotott szerep-poénjai is. Titkuk és receptjük annyi, hogy jól reagálnak egymás rezdüléseire, valamint mernek élni az egyéni és szerep szerinti különbözőségeik eszközeivel, de nem félnek megkeresni a közös pontokat, egyezéseket sem. Az előadás általános komplexitása azonban nem csupán rajtuk múlik, a végső összhatás nem kis mértékben köszönhető a Sonia és Vernon énjeit eljátszó közreműködőknek, akik újabb látványforrásokat, és a valóságtól való bizonyos fokú elemelkedés lehetőségét biztosítják a történetnek, amely éppen az összetettsége miatt a közönség egy igen széles rétegéhez ér el, nemcsak ebben az esetben, de bármilyen címmel is szerepeltetve, illetve akármelyik teátrumban, vagy játszóhelyen.

Kiemelt kép: Földes Eszter és Peller Károly az Édeskettes hármasban című előadásban (Fotó: 6SZÍN)