Egy illúzió vigasz is – Kritika a Kulcskeresők előadásról

Bozó Andrea egyszer nem tudott kijönni onnan, ahol éppen tartózkodott, mert nem bírta kinyitni az ajtót, és mivel eléggé megijedt, azon mód rémült telefonálgatásba fogott. Előfordul az ilyesmi, és mindig meg is oldódik az efféle szituáció, csakhogy a színésznővel annak a Kulcskeresőknek próbafolyamata idején esett meg a dolog, amiben ő is játszott, ez a körülmény pedig adott az eseménynek valamiféle mulattató pikantériát, misztériumot. Örkény István darabja ugyanis pontosan az előbb említetthez hasonló helyzetről szól: létezik egy lakás, amelyben meghibásodik az ajtó. Nem nyílik, vagy megint máskor nem záródik, aki bemegy rajta, az már ki nem jut, ezért előbb-utóbb fogollyá válnak a bent maradók. A kérdés az, hogy milyen hatást gyakorol rájuk mindez, illetve az is egy megfejtendő talány, hogy szabadulnak, vagy inkább felszabadulnak a szereplők az előadás legutolsó jelenetekor.

A darabnak 1975-ben, a Szolnoki Szigligeti Színházban volt a bemutatója, majd Major Tamás is megrendezte azt a Nemzeti Színházban, később aztán számos hazai és határon túli teátrum vette fel a Kulcskeresőket hosszabb-rövidebb ideig a repertoárjába. A szerző születésének 100. évfordulója alkalmából vitték a történetet közönség elé annak idején a Móricz Zsigmond Színházban, a Pannon Várszínház pedig egy másik jubileum okán tűzte műsorára ugyanezt a produkciót 2024 utolsó előtti hónapjában, hiszen idén júniusban volt 45 esztendeje annak, hogy elhunyt a groteszk műfajának legnagyobb hazai tudora, aki egyébként még életében egyperces novellát írt a jó halálról, illetve Rózsakert című művében is elmélkedett az elmúlásról.

A veszprémi székhelyű magánszínház a Kulcskeresők színpadra állításával egyebek mellett arról hoz egy nagyon konkrét bizonyítást, hogy komédia és komédia között is akadnak formai, valamint hatásbeli különbségek, ezért előzetes ismeretek hiányában úgy kell a leendő közönségnek gondolnia erre az előadásra, mint egy olyan vígjátékra, amely nemcsak annyiból áll, hogy vicces helyzeteket vonultat fel egymás után. Örkénynél a szövegek, a párbeszédek legalább annyira informatívak és filozofikusak, mint amennyire szórakoztatóak, továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy a szerző történeteinek mindig akad egy teljes magyar társadalomra is kivetíthető áthallása.

Persze minden értelmezés kérdése, ám ez a megállapítás jelen esetben nem valami közhely, meg sorkitöltő frázis, hanem a darabnak a konklúziója, ami hol humoros, hol meg elgondolkodtató formában kúszik be a játékidő alatt a nézők tudatába. Király Attila, az alapmű egy másik feldolgozásának rendezője úgy tartja, hogy amit a színész játszik, abban rejlik a lényeg valamennyi darabra vonatkoztatva. Ezért döntő fontosságú a szerepkiosztás mozzanata, és tudni lehet, hogy ezzel a kijelentéssel Vándorfi László, a Pannon Várszínház igazgatója, egyben a Kulcskeresők 2024-es adaptációjának színpadra állítója is egészen biztosan egyetért, hiszen nála is nagyon tudatos döntés eredménye, hogy az egyes örkényi lények megformálását a társulatból melyik színészre bízta.

Fóris Nelli egy olyan karakter az előadásban, aki ha az uráért aggódik, mindig eltör, vagy elveszít valamit, nem csoda hát, hogy a cselekmény kiindulópontján is ideges, és a kulcsát keresi. Alakítója, Kárpáti Barbara sokszor van kezdetben egyedül a színen, és rengeteg tárgyakkal kapcsolatos lejárása van, ami közben szinte folyamatosan beszél és érzelmeket fejez ki, ez amúgy így egyszerre nagyon nagy koncentrációt igénylő feladat. Könnyűnek látszik egy vígjátékot előadni, azonban az a nagy helyzet, hogy ahogyan arra annak idején Karinthy Frigyes is rájött: humorban tényleg nem szabad tréfát ismerni. Amikor a színésznő mellé lassanként a többi darabbéli figura megérkezik, már sokfelé muszáj figyelni, az előadás ritmusának betartása pedig akkor nevezhető tökéletesnek, hogyha a közönség azon kapja magát, hogy nem a technikai megvalósítás bravúrjait, hanem a színészi játékot követi. Kárpáti Barbara egyik erőssége, hogy jól tud kortalannak lenni, ez a képesség pedig lehetővé teszi számára, hogy az egyik estén húszéves művésznövendéket játsszon A lepkegyűjtőben, a másikon meg középkorú családanyát most, az Örkény-műnél.

Darabbéli férjét, a leszállópálya helyett a köztemető előtt landoló pilótát Gazdag Tibor kelti életre, akire művészileg jellemző, hogy sohasem szükséges harsány színpadi jelenlétet produkálnia ahhoz, hogy kifejezhessen bármiféle nyomatékosítást vagy erőt egy adott produkció keretében. Ezúttal is megtalálja a helyes arányokat ahhoz, hogy a darabbéli figurája egyszerre lehessen humoros és szánni való. Amikor pedig eléri a karaktere a dramaturgiai gyújtópontot, sokkal nagyobb hatást vált ki a közönségből, mintha kezdettől fogva teljes vehemenciával meglovagolt volna minden pillanatot.

Oravecz Edit egy olyan szomszédot jelenít meg, aki a végsőkig dédelget és idealizál magában egy eleddig még szárba se szökkenő kapcsolatot, a színésznő játékában pedig fellelhető valamiféle finomság is amellett, hogy amikor a történet szerint éppen rávetül a reflektorfény, semelyik ziccer-helyzete nem marad kiaknázatlanul. Magashegyi Nóra a színlap tanúsága szerint nemcsak a Kulcskeresők házaspárjának leányát alakítja, hanem a rendező munkatársaként is a darab érdekeit szolgálja.

Egy másik fajta szolgálat az, amit Szelle Dávid végez a Bolyongó alakjának megformálásakor. Ez a karakter ugyanis az előadás nagyon izgalmas kulcsfigurája, akinek kétféleképpen is értelmezhető a színpadi valósága. Ha a többiek közül valónak véljük, akkor úgy tekinthetünk az alakjára, hogy ő egy olyan fiú, aki oly módon kompenzálja az életében valaminek a hiányát, hogy kéretlenül is meg akarja oldani vadidegen emberek problémáját. Amennyiben azonban a belső hangunk szimbólumként definiáljuk a karakterét, rögtön világossá válik, hogy egy konkrét meggyőző erőt testesít meg: olyat, ami különböző mértékben ugyan, de ott munkál mindünkben. A kudarcainkat sikerré avanzsálja, és átértelmezi a valóságot a túlélés érdekében, mintegy belehajszolva minket a megnyugtató önámítás örvényébe annak bizonyítékaként, hogy illúziók segítségével elviselhetőbbé lehet tenni az életet. Örkény azt mondja róla, hogy ő a mi álmodni tudásunk, ilyenformán hihető, hogy metaforikus is lehet a darabban való jelenléte.

Az egriek Bolyongója egy konszolidált, idősebb figuraként volt ábrázolva, a Veszprémi Petőfi Színházé egymáshoz nem illő ruhadarabokat viselt, amitől kicsit clown-szerűnek tűnhetett, Vándorfi László rendező viszont a Pannon Várszínház saját verziójában egy modern srácot képzelt el a külső megjelenítés tekintetében, aki a darab elején úgy közlekedik az arcába húzott kapucnis pulcsijában, mint valami földön járó pókember. Szelle Dávid azért volt optimális választás a szerepre, mert azok közé a színészek közé tartozik, akik az eljátszandó feladat függvényében fel tudják erősíteni a valamilyenségüket, megint máskor azonban kiválóan bele tudnak olvadni az aktuális szerepük szerinti egydimenziós létállapotba, ha a helyzet úgy kívánja. Amíg a Pál utcai fiúkban egy átlagos kamaszt vázol fel, és semmi disszonáns nincsen az ottani karakterében, addig A lepkegyűjtő labilis férfi főhősének megformálásakor már minden gesztusát hiteles módon fura színben tünteti fel, az Örkény-darabban pedig olyan mozdulatokat, mimikát és beszédmodort alkalmaz, ami okán a Bolyongó egyszerre láttatható embernek, csintalan manónak, illetve valami karikatúraszerű, megfoghatatlan identitású alaknak is, így aztán könnyű őt relativizálni, rá jelképként tekinteni.

A játékidő vége felé felbukkanó Bodó karaktere nem más, mint a Bolyongó racionális, igazságért kiáltó ellenpontja, aki mindenáron a saját helyükön szeretné kezelni a dolgokat, arra törekedve, hogy a kudarc kudarcként is legyen kommunikálva, és ne keressen magának senki utólagosan mentsvárakat. Megformálója, Kátai Norbert pedig legkésőbb a darab premiernapján megtudhatta, hogy ellentétpárnak lenni hálás feladat, hiszen az ilyen szerep a nézők emlékezetében mindig igen jól megmarad. Koscsisák Andrásra egy olyan ember megszemélyesítését bízta a rendező, akinek az a monomániája, hogy folyton arról győzködi a környezetét, hogy mennie kell, és mégis lerázhatatlan marad. A színész azonban nem kizárólag ezt a sajátosságát emeli ki a figurának, hanem a szerelőkre, mesteremberekre vonatkozó, és persze színházi eszközökkel is megjeleníthető sztereotípiákat szintén belefoglalja alakításába.

A Pannon Várszínház társulata a nemrégiben megtartott premiert követően a Kulcskeresőket nemcsak a veszprémi Hangvillában, hanem például Budapesten, a Bethlen Téri Színházban is eljátssza majd, az eddigi visszajelzések mindenesetre azt mutatják, hogy az előadás szereplőinek nem lesz szükségük rá, hogy a darabban felvázolt megküzdési stratégiát a való életben is alkalmazzák.

Kiemelt kép: Jelenetkép a Kulcskeresők című előadásból (Fotó: Pannon Várszínház)