Újabb ősbemutatóra készül a Rózsavölgyi Szalon: Zalán Tibor, kifejezetten a teátrum számára írt darabját Őze Áron viszi színre. Az El kell mondanom premierjére az eredeti tervek szerint tavaly ősszel került volna sor, ám a koronavírus miatt a bemutató dátuma eltolódott. Szeptember 13-án azonban végre a közönség is láthatja ezt az igen őszinte, helyenként nagyon is fájó családtörténetet. Őze Áronnal, a darab rendezőjével az egyik próbát követően ültünk le beszélgetni.

Bár a Rózsavölgyi Szalonnak hivatalosan nincs társulata, mégis mondhatjuk, hogy tiszteletbeli társulati tag vagy, hiszen évről évre visszatérsz ide, akár színészként, akár rendezőként. Hogyan kerültél kapcsolatba a Szalonnal?

Zimányi Zsófia művészeti vezetővel még akkor találkoztam, amikor a Thália Színházat igazgatta. Jelezte, hogy készül egy szalon megnyitására, amely eredeti funkciója szerint irodalmi esteknek adott volna otthont. Köztudott, hogy mindig is foglalkoztam versekkel, irodalommal, ezért gondolt rám is. A terv az volt, hogy a kávéházat összekösse komolyzenével, kamaramuzsikával és szépirodalommal. Az első felkérésem Gárdonyi Géza Ábel és Eszter című művének férfi címszereplője volt, Léner András rendezte. Persze megvalósultak a szalonkoncertek is, de szinte az első perctől színházként is működött a hely. Elég komoly előadásokat hoztak létre, szép bemutatószámmal. Az alapítás óta több szerepben jelen vagyok, többek között itt rendezhettem meg Szabó Maga Az őzét, ami a mai napig megy, most pedig Zalán Tibor El kell mondanom című művét állítom színpadra.

Emellett a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház igazgatója vagy, ott is játszol és rendezel, sőt, mondhatni, elég gyakran forgatsz. Hogyan lehet mindezt összeegyeztetni, hogy mindenhol maximálisan teljesíts?

Szűz jegyben születtem, Skorpió aszcendenssel, de a hangsúly inkább a rendszerető Szűz jegyen van. Ezt a sok mindent, amit te is említettél, csak rendszerezve, lépésről lépésre lehet csinálni, mert ha káosz lesz, akkor baj van. Mindig az adott fősodorra koncentrálok, ugyanakkor mindennek megvan a maga ideje, egy rendes időbeosztással bármit meg lehet oldani. Ha összetorlódnak a dolgok, az engem is zavar és ideges leszek tőle, ezért is ragaszkodom a rendszerhez.

Őze Áron (fotó: Kovács Milán)

És az a szerencse ért, hogy éppen itt, a Rózsavölgyi Szalonban ünnepelhetted tavaly szeptemberben az 50. születésnapodat.

Nemcsak itt, hanem Dunaújvárosban is megleptek a kollégák. Az az igazság, hogy én nem szeretem magamat ünnepeltetni, inkább bujkáló-típus vagyok.

A Rózsavölgyi Idegenek a vonaton című előadásában egy nyomozót alakítasz, ám a pszicho-thriller történetben nem szokványos a szereped.

A karakterem az, aki a sok pszicho után józan gondolkodással kezd nyomozni, éppen ezért drukkol is neki a néző, hogy sikerüljön fényt derítenie az ügyre. A történet végére azonban bizonyos értelemben ő is „bekoszolódik”, a rossz nem nyeri el méltó büntetését. A nyomozása során rengeteg gonoszsággal találkozik, ráadásul évekig a család magánnyomójaként is dolgozott, ezért nem tud teljesen objektív maradni. A családfő emléke, a családhoz fűződő viszonya miatt nem viszi el a börtönig az ügyet, inkább kiszáll abból. Furcsa figura, mert a jelenléte kezdetben titokzatos, feszültségfokozó hatással bír, de a végére csak felgöngyölíti a szálakat. Számomra hátborzongató, milyen agya vagy! (nevet)

Őze Áron (fotó: Kovács Milán)

A legújabb bemutatót, az El kell mondanom című darabot Zalán Tibor a Rózsavölgyi felkérésére írta. Mennyire tudtatok együtt működni a szövegkönyv elkészülésének fázisa alatt?

Tibor költő és nem drámaíró. A költőiségnek éppen ezért nagy szerepe van a darabban, akár a történet, akár a szerepek megfogalmazásában. Végtelenül pontosak és izgalmasak a darabban elhangzó mondatok, a szórend, ezt nagyon fontos volt megtartani. Amikor rendezek, mindent azonnal látni kezdek: a világítást, a helyszíneket, hallom a hangsúlyokat, sőt, még azt is tudom, hogy kinek kell játszania. Karácsony Ágival közösen kezdtünk el dolgozni a szövegkönyvön, Tibor pedig roppant érzékenyen és segítőkészen mellénk állt, teljesen szabad kezet kaptunk, és nagyon elégedett volt. Egy igen érzékeny anyagot kaptunk kézhez, amely valóban súrolja és meg is érinti Szerb Antal Utas és holdvilág-féle lélektanát, de mondhatnám akár Thomas Mann Halál Velencében vagy Tonio Kröger című írását is. Számomra nagy kegyelmi állapot, hogy Tiborral dolgozhattam, mert ehhez a költői anyaghoz mi csak a színpadi, drámai eszközöket tettük hozzá.

Máshogy állsz egy ősbemutató rendezéséhez?

Ez a kérdés még sosem merült fel bennem. Ha az ember kezébe egy kincs csöppen, amit még senki nem mutatott be előtte, az igen nagy felelősség. Most végiggondolva a kérdést – megjegyzem, ezt még senki nem tette fel nekem -, azt tudom mondani, hogy én minden darabomhoz úgy állok hozzá, mintha ősbemutató lenne. Még ha egy klasszikust viszel is színre, ahhoz egy ügyes és tehetséges dramaturg hozzá tud úgy nyúlni, hogy egy teljesen új előadás születhessen meg. Én mindig is szerettem az ilyen típusú irodalmi munkákat: baromi izgalmas, amikor el kell döntened, hogy melyik mondatot vegyük ki, melyik jelenetet, szálat erősítsük fel, mi legyen a rendezői koncepció. A lényeg, hogy apait-anyait bele kell adni, felelősen tudni kell mindent a darabról – egy rendezőnek ez a dolga.

Őze Áron (fotó: Kovács Milán)

A történetben fontos szerep jut egy fotelnek, amely fájdalmasan őszinte monológok és vallomások helyszíneként szolgál, és innen ered a darab címe is.

Amikor Tiborral elkezdtünk dolgozni a darabon, akkor még nem volt címe a drámának. Minden monológ ezzel a mondattal kezdődik: „El kell mondanom…”. Én már ekkor tudtam, hogy ez lesz a címe, de ezt nem árultam el Tibornak. Ezeket a monológokat a szereplők soha senkivel nem osztják meg, tulajdonképpen belső hangok. Ezzel nemcsak a szereplőink, hanem mi magunk is küzdünk: cipeljük a fájdalmakat, a terheket, amik lekötnek, leláncolnak, rosszabb esetben agyon nyomnak minket. Ezek a „kibeszélések” hiányoznak az életünkből – de tovább megyek: a történelmünkből is. A darab pontosan ezt pedzegeti, ezt akarja felszínre hozni, ezt a célt szolgálja a fotel is.

Látva a próbát, friss élményekkel bennem nehezen tudnám összefoglalni, hogy miről is szól a darab. Benne van a történelmünk, a vallások összeütközése, a generációról generációra hordozott teher – ennek ellenére mégis egységes a darab. Számodra mi a fő gondolatiság?

Adott egy fiatal fiú (Ágoston Péter – A szerk.), az ő történetén keresztül ismerjük és éljük meg a magyar történelmet, a család történetét, a zsidóság történetét, azt, hogy hol rontja el egy apa vagy egy anya az életét. Felmerül az is, hogy a szüleinkkel így kell-e (ha egyáltalán meg kell vívni) a küzdelmeinket. Nem hiszem, hogy lesz olyan néző, aki a darabot látva ne találna benne egy személyes, csak neki szóló tartalmat. Nincs olyan család ma Magyarországon, aki ne hordozná a háború óta a teljes magyar történelmet magában. Mindez meghatározza az életünket, azt, hogy mit tudunk kezdeni a szabadsággal, a nyitottsággal. Ezek generációról generációra öröklődnek, de közben folyamatos változáson, kopáson is esnek keresztül.

Őze Áron Buddha szobra (fotó: Kovács Milán)

Végezetül egy személyesebb kérdés: nem tudtam nem észrevenni, hogy a próba ideje alatt egy kis Buddha-szobor pihent előtted az asztalon.

Nagyon régóta foglalkozom harcművészetekkel, és a keleti filozófia, a vallás is érdekelt mindig. Nem vagyok buddhista, de sok mindent megélek a buddhizmus lélektanából, a tanításaiból. Ez a pici szobor az én személyes Buddhám, ami mindig nálam van, csak nem mindig szoktam elővenni. Ehhez tartozik egy kis mécses is, amit most is meggyújtottam. Úgy gondoltam, hogy a mostani összpróbán előveszem, nyitok egy kis oltárt – ez csak ennyiről szól. A Buddhához szól egy ima is, ami egyfajta védelmet ad. Ez számomra egy lélekerősítő gesztus.

Kiemelt kép: Őze Áron (fotó: Kovács Milán)