„Egy igazi bari a barim!” – kritika az Álomutazó című mesemusicalről

Nemcsak disztópikus filmek vagy regények, hanem ugyanilyen jellegű színházi előadások, azon belül pedig ebbe a kategóriába besorolható musicalek is léteznek. Közülük a Queen-dalokra épülő We Will Rock You! című zenés darab hazai viszonylatban is a legismertebb, és egy autokrata rendszer által generált, elrettentő jövőképet vázol fel. A történet szerint az egykor Földnek hívott iPLANET-en nemcsak a külső megjelenésüket és gondolkodásmódjukat illetően igyekeznek uniformizálni az embereket, de hatalmat gyakorolnak afelett is, hogy a bolygó lakói milyen számokat hallgathatnak a mindennapokban meg. Kizárólag komputergenerált tartalmak jöhetnek szóba, be van tiltva az élő muzsika, tehát úgy egyáltalán az összes hangszernek megpecsételődik ezáltal a sorsa.

Hasonlóan aggasztó futurisztikus fikciót szemléltet az Erkel Színházban 2025 decemberében bemutatott produkció, Rakonczai Viktor, Orbán Tamás, Vinnai András és Hegedűs Bálint mesemusicalje, az Álomutazó, itt azonban a sztori azt szemlélteti, hogy mi történik egy olyan társadalomban, ahol senki sem alszik, így nem is álmodik. Mindenki rövidít mindent, a megélt pillanatoktól kezdve egészen a szavakig, mert spórol az idővel, és hatékonyságra törekszik akkor is, ha a mindenáron való produktivitás hajszolása az emberi kapcsolódások rovására megy, s azokat tönkre is teszi.

Ahogyan a We Will Rock You! -nál, úgy itt is akad olyan karakter, aki a saját maga eszközeivel lázadni próbál a rendszer ellen, méghozzá éppen az a gyermek, akinek sztártudósként számon tartott édesapja azon dolgozik teljes elhivatottsággal és meggyőződéssel, hogy még több időkímélő agymenést szabadítson az emberekre. Mindeközben egy plüssbárányt formázó hajdani alvós játék megtalálása lesz a katalizátora annak, hogy elszabadulnak az addig kordában tartott események, és a kisfiú egyre több szabályt szeg meg annak következményeként, hogy megjelenik benne a betiltott múlt iránti kíváncsiság, és a darab szerinti mával kapcsolatos kétely.

Az Álomutazó erénye, hogy bár alapvetően gyerekeknek szóló előadás, de nem butul bele ebbe a ténybe, így a szülők sem tartják azt a saját érettségi szintjükön kívül esőnek. Amennyiben musicalként vizsgáljuk, még látni sem kell, de már sejthető, hogy mit ígér, mire nyújt garanciát a színlapon feltüntetett zeneszerző, Rakonczai Viktor személye. A szerzeményei alapvetően popzenei stílusúak és lüktetésűek, viszont akadnak közöttük olyanok is, amelyek dallamvezetésük és szerkesztési módjaik okán akár hagyományos musicalbetétekként is megélnek. Mivel gyermekekből áll az Álomutazó célközönsége, ők könnyebben tudnak kapcsolódni a Rakonczai-féle, jól befogadható hangzásvilághoz, mint mondjuk egy ugyanebben a műfajban megalkotott Wildhorn-mű komolyságához, monumentális nagyívűségéhez. A kiskorú nézők értékelik azt is, hogy azért még így sem holmi gügyögő tónussal traktálják az alkotók őket, sőt, az emblematikus jelentőségű kulcsfiguraként felbukkanó alvós játék, a Bárány sem szépeleg, hanem egy nagyon markáns irányt képvisel azáltal, hogy a rendező-koreográfusi teendőket ellátó Juronics Tamás erre a feladatra a december 19-i premiernapon színpadra lépő Szabó Győzőt is felkérte.

A színésznek a kicsit nyers, és kedvelhetően bárdolatlan személyes habitusa átszüremlik minden gondjaira bízott szerepen, ennélfogva a Bárány jelmezébe bújva teljes átlényegülés mellett is afféle gyermekdarabok Doktor House-aként azonosítható a teljes játékidőben. Elmondható azonban, hogy éppen úgy, amiként a hivatkozott filmsorozat különc és morózus orvosához hozzáállnak a felnőttek, úgy az Álomutazó hasonló kondíciókat felmutató figuráját is a legelső másodperctől kezdve azonnal elfogadják, speciális stílusát pedig rögtön alapvetésként kezelik a nézőtéren helyet foglaló gyerekek, mivel megérzik azt a fajta hazugságmentes önazonosságot, amit a színész színpadi környezetben képvisel. Külön érdekesség, hogy Serbán Attila, aki a másik szereposztásban tűnik fel, akkor is teljesen más karaktert adna az alvós állatkának, hogyha egy az egyben Szabó Győző játékát másolná még hanghordozás szintjén is le, olyannyira eltérő kisugárzása van, mint a váltótársának, nála tehát kedvesebb tónussal, finomabb csibészességgel működne a figura minden körülményben. Nagy Sándornak, a megtekintett előadás-változat családfőjének előnyére szolgál, hogy a zenés színészi végzettsége mellett az elmúlt esztendőkben sok lett a prózista tapasztalata. Úgy reprezentálja ugyanis a megszemélyesített karaktert érintő eredendő humorforrást, azaz a munka iránti kizárólagosságot, a figyelem megosztására való képtelenséget, és a konzekvensen képviselt elveknek az abszurditását, hogy nem viszi el a szimpla vicceskedés felé ezeket. Ehelyett megtart a szerepén belül egy sávot, ahol kifejezetten komolyan vesz bizonyos szituációkat, ennélfogva a gyerekek is egyszerre látják őt filmszerűen mókásnak, ugyanakkor mintázati szinten valóságosnak. Ők egyébként a maguk életkor-specifikus módján a „sokat dolgozó gondviselők” prototípusára, illetve az „olyan jó velük együtt lenni” érzetre mindenképpen ráismernek, és ebben a szülőket játszó színészeknek eléggé nagy az egyéni jelentősége.

Vágó Bernadett nemcsak egy nagyon tisztán éneklő musicalszínésznőként azonosítható, hanem az olyan szerepeknek is jó gazdája, amelyekben a klasszikus nőiesség, és a természetesnek ható lágyság egyidejűleg van jelen. Az Álomutazó anyafigurája eleinte belesimulni látszik a darab futurisztikus vonulatába, ám a cselekmény előrehaladtával az a bensőséges, szeretet sugárzó asszonyi, édesanyai minőség egyre inkább kicsúcsosodik benne, amit az őt megformáló Vágó Bernadett készségszinten hoz a színpadon is, nemcsak a való életben. A darabbéli kisfiát, Tomit játszó gyermekszereplőnek (a premieren Szánthó Bálint Péter) tetemes mennyiségű színészi felelősség nyugszik a vállán a fiatal kora ellenére, hiszen nemcsak rengeteg szöveget kell elsajátítania, és azokat a megfelelő pillanatokban illúziókeltő hitelességgel elővezetnie, hanem énekelnie és táncolnia kell, mindezt gyakran egyidejűleg. Ráadásul érdemes észrevenni, hogy sok jelenetben ő a kezdeményező fél a párbeszédekben, és őrá, az ő felütésére reagálnak ilyenkor dialógusok szintjén a felnőtt színészek. Mindeközben a grandiózus vizualitású ledfalas környezethez is alkalmazkodnia kell, színpadi reptetésben szükséges megjelennie, valamint a többi közreműködő aktuális helyzetét is muszáj figyelnie. Egyáltalán nem passzív résztvevője tehát a felvázolt eseményeknek, mint a kortársai a színdarabok többségében, Szánthó Bálint Pétert azonban nem kell félteni, mert úgy tűnik, (el)bírja ezt a terhet. Csonka András a Nagyokos nevű barátságos humanoid robotot alakítja, és a feladata azért okozhat nehézséget, mert nem embert, hanem egy gépet játszik el. A színművésznek a már több produkcióban tetten érhető, átlag feletti mozgáskultúrája, továbbá Juronics Tamás rendezőnek a táncszínházi rutinjából fakadó pontos instrukciói egyszerre eredményezik, hogy a robotmozgás nem merül ki ezúttal a megszokott szögletes és szaggatott mozdulatok egyszerű kivitelezésében, hanem testtudatból kiindulóan alapos, illetve a jelenlegi robotikai innovációk precizitását imitáló az a mód, ahogyan Csonka András mozgásszinten rekonstruálja a robotot, és beszédmodorban is alkalmazza az elvárt tónust.

Az Álomutazó disztópikus világát jellemző szabályok értelmetlenségét, és azok humorfaktorát a való életben megtanult alapvetések nyomán nagyon jól felismerik a nézőtéren ülő gyerekek, a betartandó regulákat Cosinus tanárnő jelmezébe bújva Auksz Éva képviseli, és azért van nála nagyon jó helyen a szerep, mivel képes előhívni magából némi formalitásra fogékony határozottságot és keménységet, mindeközben viszont tudja tartani a figurájának a groteszkségét is egyidejűleg. Az Álomkészítőket eljátszó színésznők kiválasztása pedig amiatt bizonyult tökéletesnek, mert Kecskés Tímea, Vágó Zsuzsi és Péntek Fanni az egyéni kisugárzása vagy a kiállása alapján felerősíti a megjelenített alakok jellegzetességeit, méghozzá egyforma meggyőzőerővel prózában és énekben. A megtekintett előadás-verzió Reklám Marcija (Puskás-Dallos Péter), valamint Reklám Marcsija (Puskás-Dallos Bogi) afféle hangulatfelelős karakterek, és énekesi minőségükben is megszokták már ezt, tehát az Álomutazóban készségszinten hozzák le a számukra előírt, ismerős helyzeteket.

Hogyha a történetet nézzük, az a fentebb már megemlített We Will Rock You! szerkesztettségének több ponton megfelel: az is stimmel, hogy mindkét darabban külön humorforrást képez az a körülmény, hogy a sztoriban megjelenő távoli jövő szülöttei már egyáltalán nincsenek tisztában azoknak a tárgyaknak a funkciójával, amelyek a mostani korunkban még természetes jelentőségűek. A Queen-dalokat tartalmazó musicalben ezek az ereklyék a zenéhez, az Álomutazóban pedig az alváshoz köthetőek. Külön érdekesség, hogy Kecskés Tímea mindkét érintett előadásban és társulatban feladatot kapott, szerepel.

A jelmezek (Bujdosó Nóra) jelzésszerűsége egybecseng a megjelenített fikciós korszak stilizáltságával, a díszletezést kigondoló Rajcsányi Balázs pedig már több televíziós show-műsor látványterveiért felelt, és most is azokéhoz hasonlatos irányt és stílust tart az Erkel Színház nagy méretű játékterében. Az atmoszféra táncosok által létrehozott részéhez kapcsolódva, és a rendező speciális szemléletmódjára is kitérve itt szükséges megjegyezni, hogy táncszínházi formanyelv egy átlagos néző számára azért nehezebben kódolható, mert a mozdulatok nyomán keletkező szándékot nem támasztják elő szóban kifejezett dialógusok, tehát a közönség a vegytiszta vizualitásból kell olvasson. Ráadásul nem pantomim előadásokról van szó, ahol ráutaló jellegűek az ábrázolt szituációk, hanem felvállaltan művészi funkciót betöltő projektekről, amelyeknél a koreográfusban ugyanúgy megszülethet az igény az elemeltségre, mint ahogyan az a prózai darabok rendezőiben is felmerül sokszor.

Juronics Tamás nagy fórja ugyanebből a szempontból, hogy amíg ő sem mond le arról, hogy artisztikus vonásokat tartalmazzon a gondjaira bízott produkció, addig a hagyományos színház verbalitáson túli eszközeit is használja, ami által értelmezhetőbbé válik a sztori, és benne minden interakció. Ezért működik jól az Álomutazó rendezőjeként, hiszen ott is azt tartja szem előtt, hogy követhető legyen a cselekmény, hogy éljenek a karakterek, és jól beilleszthető ebbe a sorba az arra való törekvése is, hogy a látványvilág domináns legyen, és kellőképpen alátámassza a színre vitt sztorit. Mivel ő táncszínházi közegből érkezett, szintén jelentős funkciót töltenek be az Álomutazóban a táncosok, akiknek számát olykor növeli a ledfalon megjelenő animáció. A koreográfiák egyszerre vállalják azt, hogy követik a zenét, megfelelnek az eltáncolt karakterek sajátosságainak, fokozzák a hangulatot, és ha kell, aláhúzzák a cselekményt mozgásszínházi szempontból.

Juronics Tamás kedveli a mesékben rejlő komplexitást, az érzelmeket, a tanulságot, az Álomutazó pedig mindenből tartalmaz valamit, amit gyermek és felnőtt egyaránt megért, befogad, és a saját életkorának megfelelően dekódol.

 

Kiemelt kép: Jelenetkép az Álomutazó című mesemusicalből (Fotó: Kaszner Nikolett)