Egy igaz barátság története – Elolvastuk Kovács Krisztián legújabb regényét

Október elején került a könyvesboltokba Kovács Krisztián legújabb regénye, az Ablakok az ébrenlétben, amely egy évtizedes barátság történetét tárja az olvasó elé, miközben egy újabb, a maga nemében különleges emberi sorsot ismerhetünk meg.

A regény elbeszélője Sallai Ervin, de igazi főhőse mégsem ő lesz, hanem Járai Botond (a barátainak csak Bota), a híres író, akivel óvódáskoruk óta ismerik egymást. És ahogyan az lenni szokott, ők ketten – eleinte némileg szülői kényszer hatására – barátokká válnak, sőt rövid időn belül csatlakozik hozzájuk Kafka és Manci is. Ők négyen meghatározó alakjai lesznek egymás kamaszkorának, formálják-fejlesztik egymást, de az élet szép lassan elsodorja őket egymástól. A gyerekkorban köttetett barátság azonban nem múlik el nyomtalanul, így a sors újra meg újra összesodorja őket, a barátoknak pedig arra is rá kell jönniük, hogy nem ismerik egymást olyan jól, mint amennyire sejteni vélték. Így lehet az, hogy a jelenben a felnőtt Bota egy kórházi ágyon fekszik, élet és halál között lebegve – ráadásul nem először próbál meg önkezével véget vetni az életének. Ervin a múlt felidézésével próbál meg válaszokat kapni azokra a kérdésekre, amelyekre máshonnan nem érkezett felelet – mi pedig így lehetünk tanúi egy fájdalommal teli életútnak.

Az Ablakok az ébrenlétben egy életmű harmadik regényeként meglehetősen nehéz helyzetben van. Egyfelől az olvasók már megismerték a szerző stílusát, és azokat a témákat, amelyek foglalkoztatják őt, így az új műnek egyre nagyobb elvárásoknak kell megfelelnie. Másfelől újdonsággal is kell szolgálnia, hiszen az olvasók hamar rá tudnak unni az azonosságra. Kovács Krisztián azonban ezzel a regényével végleg bebizonyította, hogy valóban helye van a kortárs magyar szépírók között. Az Ablakok az ébrenlétben ugyanis egyszerre hordozza magában a korábbi regények stílusjegyeit, miközben egy teljesen más szemszöget és témát kapunk. Olyan ez, mint az okos lány a mesében: Kovács maradt a régi, de egészen újat is hozott.

Ami kétségkívül nem változott, az a megkapó író stílus, a remek karakteralkotás és nem utolsósorban az atmoszféra megteremtése. Kovács harmadik alkalommal bizonyítja be, hogy mennyire jól ismeri az embereket, és azokat az érzéseket, amelyek mozgatnak minket. Bár a regény elején felhívja a figyelmet arra, hogy a cselekmény teljes mértékben fikció – és ugyanígy fiktív Kedernye, ez a Zala megyei település is, ahol az események útjukra indulnak –, sejthető, hogy a történet több ponton is tartalmaz önéletrajzi elemeket. Ha másban nem is, az emlékezésben, a nosztalgiában, az érzelmekben mindenképp – hiszen ennyire őszintén és hitelesen írni egy gyermek- és fiatalkori barátságról, a kamaszkor problémáiról és szépségeiről csakis belsőnk legmélyéről lehet.

A történet 1991-ben veszi kezdetét, hogy aztán három évtizeden keresztül mutassa be nekünk Járai Botond életét. A szerző – hasonlóan az előző regényéhez – itt is egy félig-meddig kívülállót tett meg elbeszélőnek: Ervin többször ki is hangsúlyozza, hogy bizonyos eseményeket aszerint írt meg, amennyire el tudta azokat képzelni Botát ismerve. A két férfi még óvodás korukban ismerkedett meg egymással, és habár eleinte Ervin csak azért játszott Botonddal, mert anyja ráparancsolt, hogy nyisson az új gyerek felé, hamarosan igazi barátság szövődött köztük. Ezt még a két, egymással szinte teljesen ellentétes hátterük sem tudta tönkretenni. Ervin apja ugyanis egy nagyon szigorú elveket valló hittanár volt, míg Botáé a környék egyik leggazdagabb embere, aki sokszor nem riadt vissza a megvesztegetéstől sem. A terhelt apa-fiú kapcsolat ebben a regényben is megjelenik, de jóval kevesebb szerep jut ennek a korábbi művekhez képest. 

Ami viszont hangsúlyossá válik, az az a fajta férfibarátság, amely minden hullámvölgy és eltávolodás ellenére is képes kiállni az idő próbáját, és amely még három évtizeddel később is egy szoros köteléket jelent főszereplőink számára. Kovács ráadásul remekül meg is alapozza ezt, hiszen a négy fiú – Ervin, Bota, Kafka és Manci – számtalan kalandban vettek részt óvodás és általános iskolás korukban, ahogyan a kamaszkort is közösen vészelték át annak minden nehézségével együtt. A regény hozzám azért is került olyan közel, mert visszaidézte a gyerek- és fiatalkoromat, remekül megalapozva a nosztalgiahangulatot. Olvasás során többször eszembe is jutott, hogy eddig nem igazán találkoztam olyan történettel, ami ennyire a rendszerváltás gyermekeiről és gyermekeinek, vagyis a most harmincas éveiket taposó férfiaknak szólt volna. (Ettől függetlenül elképzelhető, hogy akad ilyen, csak engem került el eddig.) Így az én szememben ez a regény mindenképpen hiánypótlónak bizonyult.

“Mindenkit sajnálok, akinek félárván vagy alkoholista meg hűtlen szülőkkel kellett felnőnie, igen. Ezt az egy kurva dolgot érdemelné meg az ember: legalább addig boldog legyen és tiszta, amíg el nem hagyja a szülői házat.”

Kovács regénye kiválóan hozza a nosztalgiafaktorhoz: van itt VHS és videotéka, nyári nagy bandázás és állandó bicajozás, éppen akkoriban felfutóban lévő képregények, különös tekintettel Pókemberre, és ahogyan haladunk előre az időben, úgy jönnek elő a ma már klasszikusnak számító regények szerzői (Nemere, Lem, Bradburry, Gaiman), valamint a korszak ikonikus mozi- és művészfilmjei. Az Ablakok az ébrenlétben igazi kulturális csemegeként is szolgál, főleg azoknak, akiknek – hozzám vagy a szereplőkhöz hasonlóan – a könyvek iránti szeretete gyerekkortól adott volt. Aztán később persze bejönnek a képbe a lányok is: a kamaszkori csetlések-botlások és csalódások felnőttként visszatekintve hol megmosolyogtatók, hol szívfacsarók, de mindenképpen realisztikusok.

Amit még mindenképpen ki kell emelni a regény kapcsán, az maga a főhős, Bota figurája. Talán az eddigi leghétköznapibb figura Kovács hősei közül, de éppen ettől lesz annyira emberi és szerethető. Bota már gyerekkorában erős jellemről tesz tanúbizonyságot, a legszorosabb kapcsolata a családból a nagyapjával van. Ám a sok szeretet és emberi érzelem mögött meghúzódik a nagybetűs tragédia is. A halál mintha csak a nyomában járna, szinte minden sorsfordító pillanata az életének egy-egy halálesethez kötődik, ez pedig őt magát is predesztinálja. A férfit idővel egyre többet foglalkoztatja az elmúlás gondolata, és ez tesz végül őt nagy íróvá. Az írás Kovács regényeinek visszatérő eleme, ahogyan szerzőkkel sem először találkozunk, de míg a Minden csendes és nyugtalan hőse egy be nem futott író volt, addig Bota hazánk egyik legnépszerűbb alkotójává válik. A hírnév azonban nem vonzza, ezért éppúgy, mint a regényben is említett Kondor Vilmos, ő is teljesen elzárkózik a külvilágtól: interjút nem ad, nem vesz részt könyvbemutatón, sem dedikáláson. Részben ez a titokzatosság teszi őt oly népszerűvé, részben pedig azok a témák, amelyek az őt körül lengő magányból fakadnak. Szokták mondani, hogy csak a boldogtalan művész az igazán jó művész, Bota pedig ennek az állításnak maradéktalanul eleget is tesz. A tizenéves korában megismert Szabó Luca nagy szerelem lesz számára, ami végigkíséri egész életét, és végül ez a se veled-se nélküled kapcsolat okozza majd a férfi pusztulását is.

Az Ablakok az ébrenlétben ugyanannyira erős mű, mint Kovács Krisztián első két regénye, sőt, azok színvonalát egy kicsit meg is ugorja, hiszen pont a hétköznapisága miatt érezhetjük magunkhoz annyira közel a mostani történetet, mintha csak a saját életünkről olvasnánk.

Kovács Krisztián: Ablakok az ébrenlétben, Európa Könyvkiadó, 416 oldal
Kiemelt kép: Kovács Krisztián: Ablakok az ébrenlétben (Szerzőporté forrása: Európa Könyvkiadó)