„Egy fokkal nehezebb önmagunkon belül megújulni” – Interjú Kováts Adéllal

Július 7-én az Egy csepp mézzel érkezik vendégjátékra a Radnóti Színház a Városmajori Szabadtéri Színpadra. A tavalyi nagy sikerű A szerelmesek házai után ismét egy Valló Péter-rendezést láthat a közönség. Az előadás egyik főszereplője Kováts Adél, akivel a szerep és a darab kapcsán ültünk le beszélgetni, de szóba került többek között az is, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenie egy színházigazgatónak, valamint, hogy mennyire kockázatos ősbemutatókra építeni egy teljes évadot. 

Egy hölgy korát nem illik firtatni, de nem titok, hogy a napokban töltöttél be egy szép kerek számot. Végeztél számadást, visszatekintést az elmúlt közel 40 évnyi pályafutásodra?

A pályafutásra semmiképpen. Igazából ez a szám emberileg érdekesebb számomra, mint szakmailag. Ez utóbbinál benne vagyok egy erős pörgésben most, de elsősorban igazgatóként és nem színésznőként. Ilyen értelemben a születésnapom nem volt alkalmas arra, hogy megálljak. Viszont az jó volt, hogy a társulat egy ünnepléssel mégis megállásra késztetett egy kis időre, kaptam tőlük egy személyes emlékkönyvet is, amit megindítva lapozgatok, olvasgatok át újra meg újra. Ha most összegzést kell csinálnom, azt fogalmaznám meg, hogy az elmúlt 40 év tartalmával szakmailag rendben vagyok, és nem mondom, hogy nincs, amit máshogy kellett volna csinálnom, de azok inkább emberi döntések. Vannak dolgok, amin most szeretnék változtatni, főleg a család és a munka viszonylatában. Mostanában az foglalkoztat, hogy vajon milyen lesz az elkövetkezendő időszak. Tavaly elhunyt az édesanyám, 82 éves volt, és bár mindig sokat betegeskedett, mégis hihetetlen szívóssággal és öntörvényűséggel élte az életét szinte az utolsó pillanatig aktívan, és méltósággal ment el. Azon gondolkodom, hogyan tudom ezt követve még jobbá tenni az előttem álló éveket.

A Radnóti Színház igazgatójaként most vagy a pályafutásod csúcsán. Viszont: szinte nem volt olyan évad, amikor ne kellett volna valami „extra” problémával megküzdened. Először a színpad egy részét vette el a szomszédban folyó építkezés, ezért több játszóhelyen való játszásra kényszerültetek 4 évadon keresztül, majd jött a TAO eltörlése, a Covid, most pedig a háború, valamint az egyre növekvő infláció. Egy pillanatra sem fordult meg a fejedben, hogy maradtál volna inkább „csak” színésznő?

Nem gondolom, hogy a mostani időszak a karrierem csúcsa. Én alapvetően színésznő vagyok, annak születtem, úgy érzem, ez a hivatásom. Hat évvel ezelőtt hoztam egy döntést, hogy megpályázom az igazgatói posztot, aminek elsősorban a kreatív része izgatott. A vezetés emberi oldala és a színházcsinálás összességében való részvétel vonzott, meg az is, hogy van bennem egy szerelemféltés a színházam iránt. Nyilván emiatt kellett áldozatot is hoznom: most kevésbé színes a színészi életem, kevesebbet játszom és külsős munkákat sem tudok sokat vállalni. Abszolút igaz, hogy mindent a nyakamba kaptam, gyakorlatilag egy olyan évem sem volt, ami nem lett volna problémamentes. De, amikor benne vagy, akkor már az hajt előre, hogy a lehető legjobb legyél abban, amit vállaltál. Amikor újra lehetett pályázni, nem mondom, hogy nem jutott eszembe, hogy itt kellene abbahagyni. Megadtam magamnak azt a lehetőséget, hogy mérlegeljem, tényleg akarom-e ezt vagy tud-e maradéktalan boldogságot adni. A válasz: nem. De ha megkérdezed bármelyik színházigazgatót – főleg, ha az illető színész –, ugyanezt fogja válaszolni. Viszont azt is éreztem, hogy benne vagyok egy olyan folyamatban, amit én ismerek a legjobban, ráadásul egy mandátum nem elég arra, hogy megmutasd magad, kiteljesedj igazán a folyamatban, de kettő talán már igen.

Mikor érezted úgy, hogy most már azt képviseli a Radnóti, ami te vagy?

Már az első évünk annyira pörgős volt, hogy ott megmutatkozott, milyen lesz az új Radnóti. Inkább az az érdekes, hogy mindezt hogyan lehet megtartani, hiszen a kezdeti lendület mindig nagyobb, erősebb. Egy fokkal nehezebb önmagunkon belül megújulni, a közönséget megtartani, frissíteni vagy most, a Covid után visszanyerni. Állandóan azon kell gondolkodnunk, mi az, amit más még nem csinált, hogyan lehet látható maradni. Sokan mondják, hogy az emberek a vidámságra vágynak, de én azt látom, hogy inkább igaz élményekre van szükségük. Sokkal jobban megnézik már, mire adnak ki pénzt, mi ad nekik többet. A helyzet az, hogy ma már nem is a másik színházzal, hanem egy szomszédos étteremmel, kocsmával kell versenyeznünk, hiszen az ember kétszer is meggondolja, hogy előadást nézzen vagy beüljön egy hosszabb beszélgetésre a barátaival, mert egy árban van a két program, de csak az egyikre futja. A járvány után az élményközpontúság került előtérbe. Az emberek vágynak a közösségi élményekre, és abban is a különlegeset keresik.

Az egyik idei bemutatótok az Egy csepp méz volt, ami abból a szempontból is különleges, hogy ez volt az első olyan darab, ahol csak olyan színészekkel játszol, akiket te szerződtettél le.

Valóban, erre még nem is gondoltam. Rusznák Andris volt az első, akit szerződtettem, még 2016-ban. Emlékszem, Rémusszal (Szikszai Rémusz – A szerk.) kerestünk darabokat és A párnaember volt az, aminél azt éreztem, hogy ez annyira erős, hogy ő mindenképpen kell a társulatba. Aztán jött Lovas Rozi és Porogi Ádám, utóbbi az Üvegfigurákban debütált, Mészáros Blanka, Nagy Márk és Baki Dani pedig 2 éve csatlakoztak hozzánk.

A darab a Covid áldozatául esett, abból a szempontból, hogy eredetileg 2022 tavaszán mutattátok volna be, de végül a bezárások miatt szeptemberben tartottátok a premiert. Viszont már korábban bepróbáltátok. Ez segített abban, hogy a premierre jobban elmélyüljön?

Sokkal jobb lett az őszi bemutatóra, hiszen addigra lett újra közönség. Jó volt ugyan eljátszani tavasszal, illetve néhány alkalommal nyáron, de csak 40-50 ember, főként kollégák és barátok nézték. A próbaidőszak a hektikusság miatt volt nehéz: többen felváltva lettünk betegek, háromszor szakadt meg a folyamat. Ugyanakkor az is igaz, hogy az idő előrehaladtával minden darab érik, én például kimondottan élvezem a nyári szüneteket abból a szempontból, hogy figyelem magamat, mikor van igényem arra, hogy elővegyem a példányomat, mennyit tudok felidézni. Van, hogy az első szövegösszemondó próbára is úgy érkezem vissza, hogy előtte nem készülök rá, mert tesztelem, hová dugta el a memóriám a szöveget. Érdekes ez a játék, mert ilyenkor jönnek elő új dolgok, rakódnak egymásra a rétegek. A munkabemutató előtt például küzdöttem azzal, hogy megtaláljam azt az életigenlést és -igénylést, ami Helent jellemzi. Erre pont jó volt nekem a nyári szünet, őszre megtaláltam.

Helen karaktere mondhatni teljesen az ellentéted. Egy lecsúszott, alkoholista nő, aki nem találja a helyét az életben. Keresed magadnak a tőled ennyire eltérő szerepeket, főleg most, hogy említetted, hogy igazgatóként kevesebbet tudsz játszani?

Egy szereposztásnál sok szempontot kell figyelembe venni, ilyen értelemben nem én osztottam magamra a szerepet. Péternek (Valló Péter, az előadás rendezője, a Radnóti Színház főrendezője – A szerk.) régi álma volt ez a darab, de én sokáig ellenálltam, mondván, picit vékony. Viszont Totth Benedek újra fordította és Hárs Anna, dramaturggal egy nagyon jó könyvet készítettek belőle. Közrejátszott az is, hogy Blankának és Ádámnak legyen feladata, persze, én is örültem a szerepnek. Fontos, hogy olyan szerepeket játsszunk, amelyek előre visznek, mert így tudunk fejlődni. Sokszor hallom, hogy mondják, hogy egy adott színész mindig hasonló szerepeket játszik, de ez szerintem nem igaz. Minden szerep más, viszont lehet, hogy a színész játssza mindet hasonlóra. Van különbség a kettő között.

Ahogy én látom, Helen valahol mélyen szereti a lányát, de mintha nem tudná kezelni ezt az egész helyzetet.

Helenre a kötődés nélküliség vagy a máshogy kötődés jellemző. Joval, a lányával egy laza társfüggőségben élnek egymással, amiből már a szociális helyzetük miatt sem tudnak kilépni. Alapvetően egy önző nő, akinek az önzősége a túlélésre berendezkedésből alakult ki. A létezését ez, a saját sérülései, az élni akarása és alkoholfüggősége határozza meg. Ez utóbbiban a legrosszabb, hogy egy adott ponton túl minden e körül forog. Az alkohol mindig eggyel fontosabb számára, mint a valóság vagy a másik emberhez való kapcsolódása, kötődése.

A történet vége kissé nyitott, hiszen azt látjuk, hogy a lánya is rálép arra az útra, mint amelyiken Helen jár, holott megvolt számára a kitörés lehetősége. Szerinted még vissza lehet fordulni onnan, ahonnan utoljára látjuk?

Jot úgy hagyjuk ott, hogy a gyermeke bármelyik pillanatban megszülethet, nem tudja, hol van a gyerek apja vagy egyáltalán előkerül-e valaha, az anyja épp itthagyta megint és az egyetlen barátja sincs már vele. Jo és a születendő gyereke elég erős hendikeppel indulnak az életbe, mindez borítékolja a problémahalmazt, ami vár rá. Nehéz feltételezni, hogy Jonak boldog jövője lesz, a gyereknek több esélye van, de tulajdonképpen bármi lehet.

Az előadás júliusban látható lesz a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Miért éppen erre esett a választás?

Tavaly kértek fel először minket, hogy vigyünk oda nyári vendégjátékot. Most is olyan darabot választottunk, ami friss, amiben van könnyedség, humor, de elér a szívig és technikailag is könnyebben megvalósítható, például nem kell a díszletet átalakítani. És persze figyelembe kell venni a nézők igényeit is. A városban maradunk ugyan, de mégis más a közönség a Városmajoriban és más a Radnótiban. Ráadásul a Városmajori befogadóképessége majdnem négyszerese a miénknek, a színpada is, így technikai szempontból is meg kellett vizsgálni, melyik a megfelelő darab.

Ha már választás: a következő évadban a Radnóti mindegyik új előadása ősbemutató lesz. Nem kockázatos vállalás ez?

Talán annyi, hogy egy ősbemutatónál nincs előkép, maximum az író ismertsége, olvasmány- vagy filmélmény. Az egyik előadásunk Bartis Attila A vége című regényének adaptációja lesz, Szálinger Balázs Kályha Katija már egy kész darab, de nem mutatták még be sehol, mindkét esetben a kortárs magyar irodalom ismert és népszerű íróinak szövegeit láthatják majd előadásként megszületni. Az Álom luxuskivitelben esetében van egy nagyon híres filmváltozat. A Legközelebbi embert Hajdu Szabolcs a társulattal közösen készíti. Ilyen értelemben mindegyik mű vagy szerző ikonikus a maga műfajában és megvan a rajongótáboruk. A tapasztalataim azt mutatják, hogy az emberek – főleg a Covid után – kíváncsiak és fogékonyak az új, megérintő és friss történetekre. Másrészt feladatunk is, hogy a kortárs irodalom, főleg a magyar kortárs irodalom jelen legyen az életünkben és a repertoárunkon.

Érdekes, hogy ezt mondod, mert én pont azt vettem észre, hogy a színházak többsége, főleg a jelen helyzetben, inkább a biztosra megy és olyan darabokat tűz műsorra, ami már többször bizonyított. Kortárs magyar ősbemutatóval alig találkozni.

Az egy fontos különbség, hogy amíg egy vidéki vagy nemzeti vagy egy 6-700 férőhelyes színháznak népszínházi funkciót kell ellátnia, addig a Radnótiban a 228 férőhellyel nincs leültetési kényszerünk. Egyébiránt négy bemutatóból három kortárs magyar színdarab és ősbemutató, az arányait nézve szép „nemzeti” küldetés.  Azt érzem, hogy annak a közönségnek, akit mi szólítunk meg, kellenek a releváns témák, a frissesség, az újdonság, a kortárs; és nekünk is erre van igényünk. Hinnünk és bíznunk kell abban, hogy ezek az emberek azért jönnek hozzánk, mert kíváncsiak ránk és megszólítva érzik magukat.

Kiemelt kép: Kovács Adél (Fotó: Falus Kriszta)