Egy ezidáig ritkán mesélt, igaz történet

A székesfehérvári Vörösmarty Színház idei évadának első nagyszínpados bemutatója egy olyan igaz történetet mesél el, mely talán a legismertebb magyar történelmi időszak, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik legkevésbé közismert eseményéről szól. Ám ami kiemeli és a teátrum számára érdekessé, mi több, fontossá teszi mindezt, az a több szálon is a városhoz, a megyéhez kötődő kapcsolat.

A Perelj, Uram! a magyar szabadságharc leverésének utolsó időszakában játszódik, ebből elevenít fel egy valós esetet, egy „ős-koncepciós” pert. A Fejér megyei Csákberény maroknyi lakója elsőként szembesül a forradalom leverése után a rebellisek megbüntetésére érkező „véreskezű hóhér”, Haynau, valamint emberei lelki és fizikai terrorjával. A falusiak megfélemlítésének érdekében, és azért, hogy példát statuáljanak, perbe fogják a két berényi egyházi személyt, a református lelkészt és a katolikus plébánost.

A per azonban csak színjáték, a két vádlott meg sem kapja a lehetőséget arra, hogy védekezzen, ahogy szót emelnének, vagy az elvárt igen-nem helyett más választ próbálnának adni, azonnal beléjük fojtják a szót, vagy rögtön elvezettetik őket. A végig „törvényesen” zajló jogi eljárás során a két pap bár eleinte reménykedett valamiféle felmentésben, ahogy haladt előre a történet, és vált egyre gyorsabbá, zökkenőmentessé az ítélkezés, kezdtek ráébredni arra, hogy az egész csupán „kutyakomédia”, és nem menekülhetnek.

Az előadáson érezni, hogy az alkotók a Fejér megyei és fehérvári kötődés, valamint a széles közönség számára talán nem is ismert valós személyek iránti tiszteletből inkább a visszafogott történetmesélést, stílust választották. Bár drámai hanghatások, erőszakos jelenetek így is kerültek az előadásba, talán jóval többet is elbírt volna, hogy még jobban azonosulni tudjunk a két pappal, átérezni azt, amin keresztül mentek. Az együttérzést kissé megnehezíti, hogy a két főszereplő az elején alig van színen, és a falu megfélemlítésére érkező katonákat emberinek látjuk. Azok is voltak, kétségtelen, de sokkal érzékletesebben is ki lehetett volna domborítani a jók-rosszak közti különbséget. A két egyházi személy ugyanis a többieknél érezhetően kevesebbet beszélt, csak sodródtak az árral, ami nyilván a koncepciós perből is adódott.

A mobilis, variálható díszlet viszont remek megoldás, különösképpen dicsérendő a „gerendás” kialakítás, amelynek köszönhetően pazarul tudtak játszani a fényekkel az alkotók. Három jelenet fog mindenképpen a nézők emlékezetébe égni; az egyik, amelyben a fényeknek köszönhetően egyszer az előtéren, a kihallgató szobán, majd egy váltással az „épület” mögött zajló megtorláson van a hangsúly. A másik, amikor a papok a cella félhomályában ülnek és a „gerendák” árnyéka többféle szögben vetül rájuk. A harmadik pedig a végső, harangozós jelenet.

A korhű jelmezek és fegyverek, valamint egy nem annyira ismert valós esemény színpadra vitele miatt mindenképpen példás vállalás a Perelj, Uram! a teátrum részéről. Ezt a történetet a 2010-ben elhunyt fehérvári író, tanár és festőművész, Sobor Antal írta meg kisregényében. Ebből a történelmi témájú műből készített színdarabot Román Károly, melyből a Vörösmarty Színház igazgatója, Szikora János rendezett előadást. A Perelj, Uram!-at október 6-tól láthatja a közönség Gáspár Sándorral és Imre Krisztiánnal főszerepben.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt fotó: Kiss László/Vörösmarty Színház