„Egy évtized alatt összekovácsolódott társulattá váltunk” – Interjú Egri Mártával

Novemberben mutatták be a Mégis, kinek az élete című darabot a tatabányai Jászai Mari Színházban. A teátrum Kamaraszínházában látható előadás egy nyaktól lefelé teljesen lebénult beteg és az őt kezelő orvosának harcán keresztül tesz fel kérdéseket életről és halálról, etikáról és szabadságról, egyénről és társadalomról, miközben a nézőket is állásfoglalásra készteti. De vajon a benne játszó színészek tudnak állást foglalni? Többek között erre is kérdeztünk rá Egri Mártánál, aki a történetben Dr. Rebecca Barrt pszichiátert alakítja.  

Az idei évadban kettős jubileumot ünnepel a tatabányai Jászai Mari Színház: 35 éves a színház és 10 éves a társulat. Te hogyan emlékszel vissza a kezdeti időkre és milyen visszatekinteni erre az elmúlt évtizedre?

Rendkívül izgalmas és érdekes volt az elmúlt tíz év. Engem Crespo Rodrigo még alapítótagnak hívott a társulatba, egy éppen alapuló- és alakulófélben lévő színházi csapat tagjának lenni pedig kimondottan nagy megtiszteltetés. Jó érzés, amikor az ember részese az összecsiszolódásnak, a közös fejlődésnek, és azt hiszem, az egymáshoz való viszonyunk is egyre erősebb lett. Amikor idekerültem, szinte mindenkit ismertem, de sokukkal nem dolgoztam együtt. Ez alatt az egy évtized alatt összekovácsolódott társulattá váltunk, szeretjük egymást, empatikusak vagyunk egymás iránt, jól dolgozunk együtt, és komolyan is vesszük a munkát. Szeretünk is dolgozni, együtt létrehozni értékes előadásokat.

És az is beszédes, hogy az elmúlt tíz évben nem igazán volt fluktuáció a társulaton belül.

Ez így van.

Gonosz kérdés lesz, de volt kedvenc előadásod?

Erre a kérdésre mindig nagyon nehéz válaszolni. Inkább azt mondanám, hogy egyetlen olyan sem volt, amihez ne lett volna kedvem, vagy amit nem szerettem volna játszani. Volt önálló estem is, a Kalauz Jutka, illetve A sötétben látó tündért is egyedül csináltam, de mégsem ezek jutnak eszembe elsőként, ha a kedvencre kérdeznek rá. Ha muszáj egyet kiválasztanom, akkor A mi osztályunkat mondanám, azt az előadást nagyon szerettem.

A Jászai Mari Színház mára ott van a magyar színházi élet élvonalában, a darabválasztást és az előadások minőségét tekintve mindenképp. Ez volt a cél, hogy felkerüljetek és jobban láthatóak legyetek a térképen?

Igen, abszolút. Bár nem az élvonalba kerülést mondanám elsődleges célként, hanem azt, hogy egy olyan társulat legyünk, akik jó, értékes és minőségi előadásokat hoznak létre. De ha úgy látod, hogy bekerültük az élvonalba, akkor az azt jelenti, hogy elismert társulat lettünk.

Viszont, innen már nem is lehet lejjebb adni.

Hát azt semmiképpen! (nevet)

A minőségi és értékes darabválasztást igazolja a legutóbbi bemutató, a Mégis, kinek az élete? is. Brian Clark 1972-ben írta meg ezt a történetet, de az, amiről szól, kínzóan aktuális még ma is. Sőt, mi, magyarok szinte testközelből követhettük végig Karsai Dániel küzdelmét az önrendelkezési jog kapcsán. Ennyire nem változott a világ hozzáállása ötven év alatt erről a témáról?

Sajnos nem. Épp a napokban hallottam, hogy Angliában megszavazták azt a törvénytervezetet, amelynek alapján a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők segítség igénybevételével véget vethetnének életüknek. Én személy szerint nagyon pártolom ezt, még ha egy valóban súlyos téma és probléma is, mert az embernek jár az a szabadság, hogy mindenki maga döntsön a saját életéről és halálról, hogy méltó módon távozhasson ebből a világból.

Szerinted mitől akkora az ellenállás a politikusok részéről, hogy még a keretekről sem akarnak beszélni, hanem azonnal elutasítják?

Azt gondolom, hogy nagyon sok szempont van, ami közre játszhat, akár orvosi, akár vallási, akár jogi szempontból. Annyira sok tényező jöhet szóba, hogy nem lehet egyértelmű választ adni. Nem véletlen, hogy Strasbourg sem tudott még állást foglalni.

Az előadásban az orvosi oldal is megvilágításra kerül. Példának okáért a te karakterednek is óriási felelőssége van abban, hogyan dönt.

Ez így van. Dr. Rebecca Barrt, a konzultáns pszichiátert alakítom, akinek nagyon szimpatikussá válik Ken, és tulajdonképpen egyet is ért vele. Rebecca azt a következtetést vonja le, hogy a férfi egyáltalán nem depressziós, teljesen józanul és egészségesen gondolkodik. Ennek ellenére mégis elmondja, hogy szerinte rossz döntést hoz azzal, hogy meg akar halni. Pszichiáterként úgy látja, hogy ha valakinek ennyire tiszta a tudata, magánál van az agya, annak nem szabad meghalnia.

De ez is ambivalens hozzáállás a részéről.

Persze, hogy az. De szerencsére a valóságban nem vagyok orvos, csak magánemberként tudom megítélni a helyzetet. Abban viszont reménykedem, hogy ha én egy ehhez hasonló, végső állapotba kerülök, és még magamnál vagyok, akkor meghalhatok majd úgy, ahogyan én szeretnék.

Melyik a nagyobb bűn: szenvedni vagy meghalni hagyni valakit?

Szerintem szenvedni hagyni. Teremtsük meg a körülményeket, a lehetőségeket az ember számára, hogy úgy haljon meg, ahogy ő szeretne. A darab végén a bírónak is nagyon kemény döntést kell meghoznia, hiszen ha amellett dönt, hogy Ken elhagyhatja a kórházat, akkor tudjuk, hogy egy héten belül meghal. De Harrison tulajdonképpen erre is kéri a „vérbírót”: legyen kegyetlen, de igazságos.

Egy picit vidámabb témákra evez: jelenleg az Én és a kisöcsémet próbáljátok, amivel visszatértek a könnyedebb hangvételű zenés darabokhoz.

Olyannyira, hogy mióta én itt vagyok, operettet nem is játszottunk még. Nekünk ez most ezért is különösen izgalmas. De én rettentően örülök, hogy végre sor került arra, hogy a tatabányai Jászai Mari Színház bemutatja Eisemann Mihály Én és a kisöcsém című háromfelvonásos operettjét –impozáns díszlettel, gyönyörű ruhákkal, zenekarral, énekkel, tánccal, sőt, tánckarral! Lesz itt minden! (nevet) Ez egy nagyon jó történet, rengeteg ismert slágerrel, sőt, a mi változatunkban még több Eisemann-dal is lesz, mint az eredetiben. Szóval most nagy az öröm és boldogság, bár még meg is kell csinálnunk az előadást, ami azért kemény munka lesz.

Azt hiszem, ez is méltó darabja lesz a jubileumi évadnak. Emellett viszont számos kísérőprogrammal is készültök, készültetek, amiben ti is szerepet vállaltatok.

Így van. Tartottunk kulisszajárást is, a teljes épületet megmutattuk az érdeklődőknek, én is vezettem csapatot. Örömmel vettem ezen részt, egyrészt mert így beszélgethettem a nézőkkel, másrészt mert voltak olyan helyek a színházon belül, amelyek nekem is újak voltak, végre teljes egészében megismerhettem ezt a hatalmas épületet. Emellett minden hónapban levetítünk egy régebbi előadást, amely után közönségtalálkozót tartunk. Decemberben a Szutyok került műsorra, ez után maradtam én is, és álltam a kérdéseket.

Kiemelt kép: Egri Márta (Fotó: Sipos Zoltán)