Egy este a víg Paradicsommal

Egymást követő két nap két előadás bemutatóját is ünnepelhette a Vígszínház. Az első az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte A félkegyelmű, a második az Egy éj a Paradicsomban volt. Utóbbit a Cseh Nemzeti Színház igazgatójának, Michal Dočekal vezetésével állították színpadra.

Az Eszenyi Enikő igazgatta teátrum gyakran visszatérő vendégrendezőjének stílusát már ismerhetik a nézők, ugyanis ő rendezte a Mikve-t, A Mester és Margaritát, a Jóembert keresünk és a Bűn és bűnhődés című előadásokat is. Fajsúlyosabb darabok után most először nyúlt tehát egy tisztán szórakoztató alapanyaghoz, ami mögöttes mondanivaló nélkül csak ki szeretné ragadni az embereket pár órára a taposómalomból. Azonban jobb lett volna, ha más színdarabot választ.

Georges Feydeau és Maurice Desvalliéres közös színművén ugyanis érezni, hogy eljárt felette az idő. A fordulatok előre sejthetőek, a figurák pedig a színészek legnagyobb igyekezete ellenére, ha nem is sótlanok, de unalmasak. Hiszen semmi olyan ismertetőjegyük nincs, amit filmen, sorozatban ne láttunk volna már, könyvben ne olvastunk volna, vagy más előadásban se láttunk volna korábban.

Bár nem szerencsés, ha egy előadás karakterei egysíkúak, mégis van benne egy pozitívum: ilyenkor mutatkozik csak meg igazán a színészek tehetsége. Akik kitesznek magukért, kivétel nélkül mindenki igyekszik a legjobbját nyújtani, beletenni azt a pluszt a figurákba, amit a történetbe nem sikerült – vagy talán nem is lehetett. Érdekes módon viszont nem a főszerepeket alakító Hajduk Károly-Eszenyi Enikő-Seress Zoltán hármasnak, hanem a mellékszereplőknek sikerült igazán megcsinálniuk a show-t. Még ha kicsi durranások voltak is, nem pedig hatalmas tűzijáték, az ő jelenlétük kellett ahhoz, hogy felrázzanak minket.

Szilágyi Csenge mint kissé pajzán, szeleburdi és huncut szobalány minden alkalommal amikor színpadra lép meghozza azt a vidámságot, amit az egész előadás során végig érezni szerettem volna. Jókedv áradt belőle, és pár másodperces jelenlétei alatt is tudott annyi apróságot, színt mutatni, amivel izgalmassá, érdekessé, nem utolsó sorban pedig humorossá varázsolta figuráját.

Csiby Gergely volt Lóti, a Hotel Paradicsom inasa, aki nevéhez hűen lót-fut, végigdolgozza az előadást, és bár ő sem tölt sok időt a színpadon, mégis emlékezetes minden mozzanata. Amiből jó sok van neki, ugyanis annyira pörög, hogy mikor egy helyben áll, még akkor is azt érezni, hogy mozgásban van. Csiby Gergelyt már több előadás mellékszereplőjeként is láthattuk, nagyon várom már, hogy egy igazán komoly és nagyléptékű feladatot kapjon a színházban. Ugyanis – hogy az előadás szófordulatával éljek – egy kitörni kész vulkán, aki csak a megfelelő pillanatra és rendezőre vár, hogy mindazt ami benne forr, megmutathassa.

A harmadik mellékszereplő, aki talán a legkevesebb időt tölti a színpadon, mégis a leghangosabb nevetést kiváltó poént kapja, Lukács Sándor és Sasszem felügyelője, akiről neve mindent elárul.

A történet azonban ma már nem tud újdonsággal szolgálni, és vélhetően érezhették ezt az alkotók is, ugyanis a rendező negyedmagával készítette a színpadi változatot. Hiába a modern díszlet és jelmez, ez mit sem segített. A legnagyobb problémát az okozta, hogy nem sikerült a mai kor igényeihez mérten felfrissíteni, annyi új elemmel megtölteni a történetet, hogy a sokat tapasztalt nézők is jót tudjanak derülni a csetlő-botló figurákon, bohókásnak szánt helyzetkomikumokon. A dadogásból fakadó szókezdeményezésekből kihallható pajzán szavak, a „véletlenül” kicsúszó káromkodások, vagy az egyre szőrösebb női szereplő sajnos már mind sablonos megoldások.

A három felvonásos, közel három órás előadás azonban nem fullad teljes unalomba, köszönhetően az apró Dočekal-os gageknek és az ezekből származó színészi közjátékoknak. A cseh rendező már a Bűn és bűnhődésben is megmutatta, szereti ha a különféle hanghatásokat nem csak bejátsszák a hangszórókból, hanem azokat ott helyben teremtik meg. Legyen szó kopogásról vagy ajtónyitódásról, mennydörgésről vagy patadobogásról, minden effektet a színpadon hoztak létre most is. A személyiséget kapó ajtó például okozott néhány szórakoztató pillanatot.

A legutóbbi pár Vígszínházas előadásban mind-mind helyet kapott valamiféle nézőtéri közjáték. Gondoljunk A Pál utcai fiúkra, a Háború és békére vagy a Hamletre, mindben történik valami a nézőtéren. Nincs ez másképp az Egy éj a Paradicsomban alatt sem, azonban az a pillanat, amikor Seress Zoltán az első sorok széktámláin mászott keresztül, inkább tűnt veszélyesnek, mintsem indokoltnak. A nézőtérre „kirúgott” fokhagymáról nem is beszélve.

Az Egy éj a Paradicsomban azonban tele van ötletes megoldásokkal és régen látott izgalmas, fantáziadús jelmezekkel, amik Sylva Zimula Hanáková munkái. Ezért is fájó, hogy a történeten elúszik minden, mivel ha az erősebb, frissebb lenne, kirobbanóan szórakoztató előadás lehetne. A díszlettervezőt, Martin Chocholouseket is dicséret illeti. Az ágyakká alakuló kofferek és a könnyen mozgatható elemek, melyek csak felskiccelik a helyszíneket, mind-mind jól működnek, megadva a kellő teret ahhoz, hogy a színészek megteremtsék az illúziót.

Az előadásban elhangzik, hogy a Hotel Paradicsom egy kétes hírű hely (címe: Tömő utca 69.), és bár a Vígszínház legújabb előadása nem lett ehhez hasonlatos, sajnos nem teljesíti maradéktalanul bohózat-ígéretét. Egyszer azonban talán mindenkinek érdemes megszállnia itt, hiszen mások vagyunk, más az ízlésünk, lehet hogy valaki visszaszálló vendég lesz.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Eszenyi Enikő és Hajduk Károly (fotó: Dömölky Dániel)