Egy előadás, mely elfogadásra és odafigyelésre tanít

A címben említett előadás a Táncórák, mely szeptember 14-étől látható a Rózsavölgyi Szalon színpadán. Mi már megnéztük, és bizton állíthatjuk: felejthetetlen élményt nyújt. Csodálatos színészi játék, remek rendezés, hitelesség és szeretet jellemzi a darabot. Kritikánk az előadásról.

Mark St. Germain – akinek Az utolsó óra című darabját 2013 óta elképesztő sikerrel játsszák a Rózsavölgyiben – szinte „házi szerzőnek” számít a szalonban. Bár állandó társulatuk nincs, egyre több a visszatérő színművész és rendező – utóbbiak csapatát erősíti Dicső Dániel. Telt házakkal fut a Romance.com, a Salamon király szorong és a Valentin nap éjszakája című előadás, melyeket ő vitt színre, most pedig a Táncórákat álmodta színpadra két csodálatos színművésszel: Ullmann Mónikával és Józan Lászlóval.

A történet egyszerű: Senga egykori Broadway-táncosnő, aki balesetet szenvedett, melynek következtében megsérült a térde, és az orvosok szerint sosem fog újra táncolna. Dühös és elkeseredett, mindenkit elmart maga mellől, visszavonultan, egyedül él kis lakásában. Mígnem egyik nap becsenget hozzá Ever, az autista egyetemi tanár, aki arra kéri: tanítsa őt meg táncolni. Mivel a sztori már a színlapból és az első pár percből kiderül, nem is feltétlenül a cselekmény a lényeg, hanem az érzelmek változása, az, hogy a két látszólag teljesen eltérő világban élő ember miként talál egymásra. Különösen érdekes az érzelmek alakulása, hiszen Ever autistaként semmilyen emóció kifejezésére nem képes, érezni is csak racionálisan is tud – bármilyen furcsán hangzik is: megtanulja, mit kell bizonyos szituációkban éreznie, az érzésekhez társuló arckifejezéseket pedig képek segítségével sajátítja el. Persze, sejthető, hogy a darab végére Ever is „érez” majd, és hogy mindketten változnak egymásnak köszönhetően: Ever el is mondja egyik előadásában, hogy az ember képes megváltozni, de csak akkor, ha hajlandó kilépni a passzív létállapotból, a megszokottból, az ismerősből.

Ever abban is irányt mutat Sengának, hogy kár hazudni, elkendőzni az igazságot akár magunk, akár mások érdekében tesszük ezt. Az autista férfi megtanítja a lányt nyíltnak, őszintének lenni, sőt: paradox módon az is neki köszönhető, hogy Senga tud beszélni az érzéseiről. Ever mindig gondolkozik, minden helyzetben racionálisan cselekszik, így számára idegen, ha valaki nem a valót, az igazat mondja. Erre hozza fel példának a színházat, szembeállítva a sporttal: utóbbiban ugyanis, ha megütnek valakit, azt tényleg megütik, nem csak úgy tesznek, mintha megütnék – fejtegeti. Míg a színházban a színészek mindent csak eljátszanak, fikció az egész, a nézők pedig még fizetnek is azért, hogy hazudjanak nekik…

Ullmann Mónika és Józan László viszont egy percig sem hazudik nekünk: ez első pillanattól az utolsóig hitelesek, játékuk szívet melengető, megható, előadásmódjuk érzékeny, színészi profizmusuk pedig elvitathatatlan.

Ullmann Mónikának nagyon jól áll Senga szerepe, sőt mi több: a kétszereplős darabok is illenek hozzá. Láthatjuk őt például a Mozsár Műhely Pira – Bella alcímet viselő darabjában Borbély Alexandra mellett vagy a Hatszín Teátrum Heisenberg című „relatív komédiájában” Benedek Miklós partnereként, hogy csak a legutóbbi darabokat említsük. A színésznő a Táncórákban őszinte és hiteles: ha sírnia kell, sír, ha felhőtlen őrülnie kell, így tesz, ha pedig mérges, azt is elhisszük neki. Maximálisan átéli a szerepét, semmi manír nincs a játékában.

Ever figuráját Józan László kelti életre, hibátlanul. Tökéletesen jeleníti meg a karaktere által megkívánt autisztikus jegyeket: a hangsúlyok nélküli, gépies beszédmódot, a görcsös kéztartást, az ismétlődő mozdulatokat, zsebkendőjének morzsolgatását, a közeledés elhárítását, a váratlan szituációktól való félelmet és az azok következtében kialakuló zavarodottságot, bizonytalanságot. Karakterének megformálása nagyfokú koncentrációt igényel, de ezt profizmussal, fegyelmezetten oldja meg, amitől hiteles és szerethető figura lesz. Játéka képes könnyeket csalni a néző szemébe – akárcsak Ullmann Mónika alakítása például akkor, amikor édesapjáról mesél, vagy a zárójelenet szívmelengető perceiben.

Aki járt már a Rózsavölgyi Szalonban, tudja, milyen családias a légkör, ami az előadásokra is jó hatással van. A Táncórák is ebben az intim térben kap helyet: a kis színpad két szobának „ad otthont”, ám főként Senga birodalmában „tartózkodunk”, mely pontos képet fest az egykori Broadway-táncosnő aktuális élethelyzetéről. A szobában elhelyezett, apróságoknak tűnő tárgyak: whiskysüvegek, szanaszét heverő ételes dobozok rendkívül jól érzékeltetik azt a káoszt és vihart, mely a lelkében dúl. Ahogy pedig haladunk előre a történetben, Senga kezd rátalálni önmagára, amit környezete is tükrözni látszik. Bár Ever esetében csak egy kis asztal reprezentálja a szobát, arra mégis bőven elegendő ez a bútordarab, hogy lássuk: az ő életében minden a helyén van. Mindig minden élére áll, akárcsak öltözéke – ez nem is meglepő: a kényszeres rendszeretet jellemző vonása az autizmusnak.

Dicső Dániel rendező pedig biztos kézzel vezeti a színészeit ebben az intim térben, minden apró mozdulatra, gesztusra, mimikára nagy hangsúlyt fektet – sokszor a színészek csak az arcukkal, a kezükkel játszanak, melyek néhol sokkal többet mondanak minden szónál. Érdemes kiemelni, hogy Dicső Dánieltől nem idegen az autizmus témája, hiszen ő rendezte a Sorsfordító című kisfilmet, mely a köztünk élő autisztikus gyerekek elfogadását igyekszik segíteni elsősorban a mai iskolarendszerben tanuló gyerekközösségek számára.

Mint a darabból kiderül: Ever azért megy át Sengához, hogy táncolni tanítsa, ami 17 percben meg is valósul. De kettejük története nem erről szól: sokkal többet tanítanak egymásnak néhány tánclépésnél. Egymás elfogadását, megértését, a másikra való odafigyelést, azt, hogyan kell bízni a másikban és ami ugyanolyan fontos: az embernek magában, és hogy sosem szabad feladni, mindig kell valamilyen cél az életben, amelyért küzdeni lehet, és hogy körül kell nézni a világban, mert sokszor az egyén saját problémája eltörpül a másik gondja mellett. Példamutatás a darab a nem sérült emberek számára, és teljes megerősítése annak, hogy mindenkiben rejlik érték.

Az idill természetesen nem folytonos: az előadás másfél órájában az érzelmek teljes skáláját bejárják a szereplők, az utolsó pillanatig fenntartva a tényt, hogy nem könnyű együtt élni az emberi hibákkal vagy egy betegséggel. Fontos azonban észrevenni, hogy egy látszólag teljesen egészséges ember is lehet legalább olyan nehezen elfogadni, megérteni, mint azt, aki egy kicsit más. Bár ahogy Ever, úgy Senga sem betegségként kezeli az autizmust. Inkább kíváncsi a férfira, minden megnyilvánulására érdeklődéssel tekint, és egy másodpercig sem ítéli el Evert akár azért, mert nyíltan kifejezi szexuális vonzódását iránta, akár azért, mert ráordít egy számára váratlan helyzet következményeként.

Habár sok drámai pillanat van az előadásban, a néző mégis boldogsággal a lelkében távozik a szalonból, hiszen az előadás példát mutat emberségből, hitet és reményt ad, mindezt remek dialógusokkal, sok-sok – néhol groteszk, néhol fájó, néhol önfeledt – humorral, de mindenképpen azzal az érzéssel, hogy lehetünk bármennyire különbözőek, minden ember értékes, csak kellő türelem és odafigyelés szükséges, hogy megtaláljuk a másikban rejlő kincset.

Szijjártó Anita írása

Kiemelt kép: Ullmann Mónika (fotó: Várady Nikolett)