Egy előadás, amiből tévésorozat is készülhetne

Háy János, kortárs magyar író és költő színművét a szegedi ősbemutató után mostantól a budapesti közönség is láthatja, és nagy kár lett volna azért, ha a Pesti Magyar Színházban színpadra állított Utánképzés ittas vezetőknek nem kanyarodik fel a fővárosba tartó autópályára. Lengyel Ferenccel a volánnál Háy János darabja ugyanis a színlapján leírtakhoz hűen egy olyan gyomorkeserű komédia lett, amilyenre mindenkor szükség lenne.

Legyen szó sorozatról, filmről, könyvről vagy színházi előadásról, engem mindig különösen vonzanak azok az alkotások, melyekben a szereplőket összezárják, még ha csak képletesen is, de olyan világba kerülnek, amelyben egymásra lesznek utalva, fény derül azokra az emberi tulajdonságokra és érzésekre, melyek egy sima hétköznap a felszínes beszélgetések árnyékában maradnának.

Háy János ugyan nem zárja kulcsra az utánképzésnek vagy mondhatnánk csoportterápiának helyet adó terem ajtaját, mégis sikerül egy olyan elszigetelt világot létrehoznia, melynek szereplői fokozatosan feloldódva a legmélyebb érzéseiket, múltbeli titkaikat is feltárják számukra vadidegen emberek előtt.

Rengeteget segít a teljesen fehér díszlet, az autóalkatrészekből és karosszériaelemekből épített szintén fehér bútorzat abban, hogy a karakterek felfedhessék önmagukat. Nincs hova elbújni, nincs lehetőség beleolvadni a háttérbe.

Az előadás erőssége és egyben legnagyobb kihívása is a színészek számára, hogy a szereplők végig együtt vannak és szinte nem is hagyják el a színpadot. Előfordult persze, hogy rövid időre egyik vagy másik szereplő kilépett, de a közel háromórás előadás során ez a 11 ember végig egymásért létezik. Bár a történet szerint két pszichológus ad nekik tanácsot, a legnagyobb hatást egymásra gyakorolják a színpadon megjelenő és az első pillanattól az utolsóig jelen levő szereplők.

Mindegyik színész képes volt fenntartani magában a belső feszültséget, és amikor nem ők álltak a középpontban és akár hosszú percekig meg sem szólaltak, akkor sem estek ki a szerepükből. Az arcjátékuk, a testtartásuk mind-mind arról árulkodott, hogy egy pillanatra nem váltak nézővé. Az utóbbi időben egyre több előadás során keresem és figyelem meg azt, mi történik a háttérben, ugyanis nagyon izgalmas apróságokat lehet felfedezni, vagy meglátni egyes színészek tekintetében.

Azonban bármennyire is egyfajta szociológiai kísérletnek tűnik a fentiek alapján az Utánképzés, a mélyen ülő gondolatok mellett sziporkázó humor jellemzi. Helyzetkomikumok, vicces gesztusok és jó értelemben vett őrült, a mai magyar valóságnak odaszúró poénok sora váltja egymást. A szereplők pedig képesek lavinaszerű humoráradatot zúdítani a nézőkre, ehhez néha elég annyi, hogy történjen valami apróság, amit egy szempillantás alatt nagyítanak hatalmas poén-görgeteggé a vibráló karakterek.

Folyamatosan replikáznak, egymás szavába vágnak, ezzel olyan lendületet adva a közel három órás előadásnak, hogy egy pontján sem érezzük azt, hogy elfáradna, nem engedik, hogy a néző unatkozzon vagy elkényelmesedjen. Figyelni kell, főleg hogy a háttérben is „zajlik az élet”, nem csak a színpad elején.

A színészek közül Pavletits Béla és az általa játszott Márió, a félig magyar, félig olasz származású beképzelt, felpörgetett, üldözési mániás és bunkó macsó figura lopja el a show-t. Mondhatni ellentéte, és az érzelmi skála másik végén áll a gyermekeiért élő, végtelenül aranyos és gyámoltalan Sayni (nem elírás, így szerepelt a névtábláján), aki a legnagyobb fejlődésen megy keresztül az előadás során. Egy jó kedélyű, ártatlan férfinek ismerjük meg Szatmári Attila karakterét, akin az utánképzés harmadik napjára a teljes kétségbeesés lesz úrrá, és bár keveset szól, az arcán gyönyörűen végigkövethető a sorsa.

Számomra igazán felemelő érzés, amikor egy előadás végén a taps során ráeszmélek arra, hogy minden amit láttam, játék volt. Az Utánképzésben annyira természetes a színészek játéka, hogy közben meg sem fordult a fejemben, hogy nem a történet valós szereplőit látom. Ilyen sok jó, zseniálisan megformált karaktert egy előadásban ritkán látni. Ha lenne folytatása, és az Utánképzés egy sorozat lenne, azonnal nézném a következő epizódot.

A színházi élmény pedig nem ér véget azzal, hogy felálltunk a székből és beálltunk a ruhatár előtti sorba. De hogy mi történik… nem lőném le a poént.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Murányi Tünde, Bede-Fazekas Annamária és Pavletits Béla (fotó: Juhász Éva/Pesti Magyar Színház)