Miss Marple, Poirot, Maigret – bizonyára ezek lennének az első nevek, amelyek eszünkbe jutnának elsőként, ha a XX. század krimiirodalmának legikonikusabb alakjait kérdeznénk tőlünk. Pedig van még rajtuk kívül több nagyszerű „nyomozó” – az idézőjel annak szól, hogy nem mindannyian hivatásszerűen űzik a bűnügyek felderítését –, ilyen például dr. Gideon Fall is, John Dickson Carr regényhőse. Carr az angolszász krimiirodalom egyik legnagyobb alakja, nevét itthon mégis méltánytalanul kevesen ismerik. A Multiverzum Kiadónak hála azonban (újra) köztudatba kerülhet a neve, amit azért is fontos megjegyeznünk, mert ő a „bezárt szoba” rejtélyek egyik legjelesebb képviselője.
Az amerikai detektívregény-író John Dickson Carr (1906-1977) sajátja mellett több álnéven is publikált: több regényt is Carter Dicksonként, Carr Dicksonként vagy Roger Fairbairnként jegyzett. Habár csak néhány évig élt Angliában és mindvégig Amerikában alkotott, mégis „brit íróként” tekintenek rá, hiszen legtöbb művének helyszíne és szereplője angol. Carrt általában a „Golden Age”, vagyis „aranykori” krimik egyik legnagyobb írójaként tartják számon, leginkább Gaston Leroux művei és G. K. Chesterton Brown atya történetei voltak rá hatással (ez utóbbi ihlette dr. Gideon Fall alakját is). Carr az úgynevezett „bezárt szoba” rejtélyeknek volt a mestere, vagyis detektívjei legtöbbször olyan bűntényekre derítenek fényt, amelyek látszólag lehetetlenek. A Dr. Fell-sorozat 6. kötetét, az 1935-ös The Hollow Mant (ez magyarul A három koporsó címmel jelent meg 2007-ben) – amelyet egyébként Carr egyik remekművének tartanak –, 1981-ben egy 17 krimiíróból és kritikusból álló testület minden idők legjobb bezárt szobás krimijének választotta. Carr nagy rajongója volt Sir Arthur Conan Doyle-nak is, az 1949-ben írt Doyle-életrajzáért egy évvel később Edgar-díjjal tüntették ki, 1970-ben pedig 40 éves krimiírói pályafutásának elismeréseként is megkapta a díjat. 1963 kora tavaszán agyvérzést kapott, amely megbénította a bal oldalát, az írást azonban – fél kézzel – továbbra is folytatta: több éven át rendszeresen írt krimi- és detektívkönyvekről szóló rovatot The Jury Box címmel az Ellery Queen’s Mystery Magazine-ba.
Pályafutása alatt közel 50 regényt írt, valamint több novelláskötete is megjelent. Egyik fő detektívfigurája, Dr. Gideon Fell, a nagydarab férfi, aki csak két bot segítségével tud járni. A Fell-regények többségében két vagy több különböző lehetetlen bűntény is szerepel, amelyeket a szerző szintén a bezárt szobás rejtély szabályainak megfelelően tár az olvasó elé. Ez egyébként azt jelenti, hogy a gyilkosságokat általában olyan helyiségben követik el, amely be van zárva, így a bűncselekmény nem történhetett meg ott és úgy, ahogyan végül ténylegesen történt. Fontos szabály – és ehhez Carr mindvégig tartotta magát –, hogy a szerző mindig minden információt az olvasó tudomására hoz, amelyekből bárki számára megfejthetővé válhat a rejtély, tehát szimplán a logikán és az részletek megfigyelésén múlik, hogy rájövünk-e az igazságra. A fentebb már említett The Hollow Man című regény 17. fejezetében Dr. Fell kifejezetten az olvasókhoz fordul és előadást tart nekik arról, hogyan gyilkolhatnak meg valakit egy zárt helyiségben, illetve egyéb, lehetetlennek tűnő szituációkról is mesél, ezt a részt néha önálló esszéként is megjelentetik.

John Dickson Carr (Fotó: National Portrait Gallery, London)
Dr. Gideon Fall nyomozásai mintegy 23 kötetet tesznek ki, ezek 1933 és 1967 között láttak napvilágot. Magyarországon először a Death-Watch (1935) jelent meg, 1942-ben Levél a padló alatt címmel olvashattuk, majd 1976-ban a Magvető Albatrosz sorozatában A gyilkos óra címmel került kiadásra. Az 1970-es években a Rakéta Regényújságban három művet is közöltek: a Mutatvány a sötétbent (ezt a Lazi Kiadó 2007-ben újra kiadta), A kísértetek házát és a Holtomiglan, holtodiglant. Ezen kívül A halál kopogtat (Kolonel Kiadó, 1990) és A sorozatos öngyilkosságok esete (Európa Könyvkiadó, 1971) jelent meg magyarul, ez utóbbi volt a Multiverzum Kiadó most induló sorozatának nyitódarabja is.
Az Aranyboszorka (The Crooked Hinge) című regény – amelyre nemcsak John Dickson Carr, hanem az egész krimiirodalom egyik remekműveként tekintenek – most először olvasható magyarul.
Ebben a kötetben, amely eredetileg 1938-ban jelent meg, a Gideon Fell-sorozat kilencedik köteteként (a regények között nincs összefüggés, teljesen különálló történet mindegyik) több rejtélyes eset is felbolygatja a kenti kisváros életét. A Farnleigh Close nevezetű vidéki családi kastélyban felbukkan egy férfi, aki azt állítja magáról, hogy ő a birtok valódi ura. Az igénylő szerint 1912-ben, a Titanic elsüllyedésekor távolodott el az otthonától és az utóbbi több mint két évtizedet Amerikában töltötte. A vita eldöntésére az egykori tanítómestert, Kennet Murray-t kérik fel, aki először különböző kérdéseket tesz fel a két férfinak, amire meglepő módon mindketten tudják a választ. Az igazságot az ujjlenyomatok vizsgálata és a „Thumbograph” hivatott előidézni, ám az este nem várt fordulatot vesz, amikor Sir John Farnleigh – az, aki évek óta él a kastélyban – életét veszíti a kertben. Az eset elsőre öngyilkosságnak tűnik, a felbukkanó nyomok azonban azt sugallják, hogy talán mégsem önkezével vetett véget az életének. Éppen a városban tartózkodik Elliot felügyelő, akit egy tavalyi gyilkosság miatt rendeltek ide: egy hajléktalan megfojtott egy fiatal nőt, majd elütötte egy vonat. Szerencsére vele van dr. Gideon Fall, aki úgy érzi, egyik ügy sem annyira egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik, sőt, arra gyanakszik, hogy a két eset között összefüggés is lehet.
Persze, olvasóként már előre tudjuk, hogy egyik eset sem lesz annyira egyszerű, mint amilyennek gondolnánk, viszont Carr valóban tökélyre fejleszti azt, hogy minél jobban megnehezítse az olvasó dolgát. Fokozatosan adagolja az információkat, amelyeknek köszönhetően egy idő után már nem is az lesz a kérdés, hogy melyik férfi a valódi Sir John Farnleigh (erre viszonylag hamar fény derül, de ezt a szálat is szépen végigviszi a regényben), hanem az, hogyan ölhette meg magát a férfi úgy, hogy több szemtanú állítása szerint senki más nem tartózkodott a kertben, és a feltételezhető gyilkos fegyvert, amellyel három vágást ejtettek a torkán, tőle pár méterrel arrébb, a sövényben találták meg. A nyomozók és az olvasók számára csak bonyolódik a helyzet, amikor a szerző behozza a történetben a boszorkányságot, a fekete mágiát, a sátánizmust, valamint egy titokzatos robotot: az Aranyboszorkát. Ennek egyébként történelmi vonatkozása is van, ugyanis Carr ezt Wolfgang von Kempelen sakkjátékosáról, „A Török”-ről mintázta. A regény tehát nem csak amiatt lehet üdítő olvasmány a krimirajongóknak, mert egy lehetetlen esetre kell fényt deríteni, hanem mert viszonylag ritka az olyan bűnügyi regény, amelyben ennyire fontos szerepet játszana a miszticizmus. Ráadásul a történet dupla csavarral zárul, hiszen egészen érdekes módon derül fény a gyilkos kilétére, valamint annak további sorsára.
Carr már Az Aranyboszorkában is megcsillogtatta humorérzékét, de aki igazán jól akar szórakozni két haláleset között, annak szívből ajánljuk A sorozatos öngyilkosságok esetét.
Ez, az egyébként 1941-ben született regény a sorozat tizenharmadik kötete, de – ahogyan fentebb is utaltunk rá – szintén önállóan is olvasható. A szerző mintha a legjobb bohózatok mintájára írta volna meg a darabját, annyi benne a véletlen egybeesések száma. Kezdetnek ott van például a két törtészprofesszor, Alan Campell és K. I. Campbell csatározása, valamint első személyes találkozásuk – amely akár egy romantikus regény kezdete is lehetne –, de az igazán humoros esetek akkor veszik kezdetüket, amikor ők ketten megérkeznek Skóciába. A skótok szerethető, de bolondos népség – erre pedig Carr is ráerősít regényében, akárcsak a skót viccekre, amelyből szintén kapunk párat olvasás során.
A történetben ugyanis a két professzor azért utazik Skóciába, mert egy távoli rokonuk, Angus Campbell elhalálozott. Eltávozása elsőre öngyilkosságnak tűnik: toronybéli szobája ajtaja belülről volt bezárva, az ablakon keresztül kívülről lehetetlen bejutni, ám a férfira mégis az épület tövében, az ablakból kiesve találtak rá. Csakhogy Angusnak esze ágában sem volt önkezével véget vetni az életének, annál is inkább, mert pár napja kötött magas összegű életbiztosítást – amely öngyilkosság esetén a biztosítótársaságnál marad, az örökösök pedig elszegényednek. (És ismerjük a skótokat, milyen fukarok.) Az öngyilkosságoknak tűnő gyilkosságok száma pedig a történet előre haladtával lineárisan növekszik: miközben a nyomozók, a családtagok és az olvasók is azon gondolkodnak, hogy lehet megölni valakit úgy, hogy nem lehetetlen fizikai kontaktust teremteni vele. Vagy lehet, mégsem gyilkosság áldozatai lettek?
A regény tehát tele van abszurdabbnál abszurdabb fordulatokkal, amihez egy igen színes szereplőgárda párosul. Említhetjük akár a már megnevezett professzorokat, akár Swant, az újságírót, aki egy jó szaftos sztorit remél, akár a mélyen vallásos Elspat nénit, aki egyébként nem is rokon, de annyira hosszú ideje él már a családdal, hogy mindenki családfőként tekint rá. És bár humoros jelenetből, helyzetből akad jó pár, de végső soron mégis csak egy krimiről van szó – sőt, nem is akármilyenről. Carr ezúttal is alaposan megcsavarja a sztorit, ezáltal megdolgoztatja az olvasó agytekervényeit, a végén pedig az is világossá válik – amely egyébként a Fell-regények sajátossága is –, hogy a nyomozót sosem az igazságosság, hanem pusztán az igazság érdekli, így nem csak a bűnös kiléte, hanem annak további sorsa is mindig tartogat meglepetést.
John Dickson Carr: Az Aranyboszorka (The Crooked Hinge), ford.: Illés Róbert, Multiverzum Kiadó, 256 oldal
John Dickson Carr: A sorozatos öngyilkosságok esete (The Case of the Constant Suicides), ford.: Bart István, Multiverzum Kiadó, 184 oldal
Kiemelt kép: Középen John Dickson Carr (Fotó: britannica.com)