Egerházi Attila és a Székesfehérvári Balett Színház spanyol táncosai a Don Quijote-ról

Február 5-én a Nemzeti Táncszínházban lesz látható a Székesfehérvári Balett Színház Don Quijote című táncelőadása. A budapesti premier kapcsán Egerházi Attila igazgatóval, az előadás rendező-koreográfusával, valamint a produkció spanyol táncosaival beszélgettünk.

Miért éppen a Don Quijote története inspirálta ezt az előadást?

Egerházi Attila: Mondhatnám a könnyű választ: a feleségem spanyol származású, katalán. De ez önmagában nem lenne igaz. Nem emiatt választottam ezt a művet, hanem azért, mert a témája örökérvényű. Bár Cervantes spanyol származású szerző, a Don Quijote története messze túlmutat országhatárokon.

Régóta foglalkoztat, hogy táncszínházi darabot alkossak Cervantes regényéből. Nem szeretnék mindenáron párhuzamokat vonni, de készül egy másik bemutatónk is, A kis herceg, amely szintén alapvető, időtlen kérdéseket érint. Ezek a történetek alapvető emberi értékekről szólnak, és a mese nyelvén talán a legerősebben képesek megszólítani, tanítani bennünket.

A Don Quijote esetében ráadásul létezik egy nagyon ismert klasszikus balettverzió, amely sok mindenről szól, csak magáról Don Quijotéról nem igazán. Egy fiatal pár, Kitri és Basil szerelmi történetét meséli el, miközben Don Quijote figurája háttérbe szorul. Ezt hiátusnak éreztem, és arra törekedtem, hogy ebben az előadásban a tánc nyelvén végre maga Don Quijote „kapjon szót”.

Ehhez szerencsésen társult az is, hogy a feleségem spanyol, valamint az, hogy spanyol táncosok is dolgoznak az együttesben – így egy személyes és egy művészi vágy találkozott egymással.

Hogyan hatott rád személyesen a spanyol kultúra, különösen a családi kötődések révén?

Egerházi Attila: A feleségem révén, aki katalán származású, akaratlanul is hat rám a spanyolországi kultúra. Ugyanakkor nemcsak a spanyol kultúra hat rám. Nemzetközi társulattal dolgozunk, sokféle nemzet fiatal művészeivel. Ezekkel a kultúrákkal napi szinten együtt élünk és ez mind engem, mind az együttest gazdagítja.

Ez a hatás tetten érhető a mozdulatokban, a ritmikában, a formavilágban?

Egerházi Attila: Őszintén szólva nem szeretem ezt elemezni, nem is az én dolgom. Azt meghagyom a műelemzőknek és kritikusoknak, ami egy másik szakma.

Miért lehet ma aktuális a Don Quijote története a közönség számára?

Egerházi Attila: Nem szeretném megkerülni a kérdést, de őszinte szeretnék lenni: annyi válasz létezik, ahány néző. Én csak azt tudom elmondani, hogy számomra miért fontos. Abban bízom, hogy egy darab megkoreografálása, színpadra állítása révén az az üzenet, amit közvetíteni szeretnék, a táncszínházi költészetünk csatornáján keresztül eljut a nézőkhöz – lelkileg, intellektuálisan, érzelmileg egyaránt. Ezután minden befogadó a saját szűrőjén keresztül értelmezi a látottakat. Nem tudom és nem is akarom meghatározni, kinek mit jelentsen – ez a néző szabadsága.

Koreográfiáidban gyakran az absztrakt megközelítés dominál a narratívával szemben. Ennél a darabnál is ezt az utat választottad. Miért?

Egerházi Attila: Engem alapvetően nem a narráció érdekel. Meggyőződésem, hogy nem a cselekmény, vagy annak vezetése a katalizátor. A lényeg számomra minden esetben az az üzenet, az a lelkiállapot és emberi minőség, amelyet egy adott mű egyes karakterei képviselnek. Az, hogy mindez milyen történeteken, cselekményeken keresztül jelenik meg, másodlagos. Soha nem illusztrálni szeretnék egy művet, nem „újrarajzolni” azt, ami már le van írva. A Don Quijote esetében az érdekelt, hogy Cervantes nyomán újra alkossak valamit, hozzá tudjak tenni, ne pusztán megismételjem. Számomra az illusztráció üres gesztus lenne.

Van-e olyan visszatérő mozdulat vagy motívum, amely szimbolikusan végigkíséri az előadást?

Egerházi Attila: Minden koreográfusnak vannak stílusjegyei, nyilván nekem is. Ezek azonban inkább ösztönösen jelennek meg, nem tudatos jelrendszerként. Minden új darabnál az a célom, hogy amennyire lehet, kilépjek a saját kereteimből, és új – részben vagy egészében új – formanyelvet találjak az adott baletthez. Ez most is így történt. Bár soha nem sikerül pontosan úgy, ahogyan az ember a fejében elképzeli, ennél a darabnál úgy érzem, sikerült megközelíteni azt az elképzelést, hogy miközben megmarad egyfajta kézjegy, mégis új formanyelv szülessen.

A Don Quijote kapcsán a Székesfehérvári Balett Színház spanyol kötődésű művészeivel is beszélgettünk arról, miként hatott rájuk a darab, hogyan tudtak kapcsolódni az általuk megformált karakterekhez, és milyen útravalót adhatott az előadás a közönségnek.

Efrén Colomer Pérez: A darab által teremtett hangulat és a koreográfus által kijelölt irányelvek miatt könnyű volt értelmezni a szerepet, és az elejétől a végéig a karakterben maradni. Spanyol táncosként különösen fontos volt számomra, hogy egy olyan történetben vehetek részt, amely kulturálisan is közel áll hozzám, és amelynek gyökerei a saját irodalmi hagyományomból táplálkoznak. Erőteljes zenével és markáns vizuális világgal rendelkező produkció, amely sikeresen magára vonzza a közönség figyelmét. Fontos megjegyezni, hogy Cervantes eredeti művéhez képest jelentősen eltér: a koreográfus és a társulat újraértelmezése révén igazán egyedi alkotás született.

Julen García-Riesco: Úgy érzem, Attila arra törekedett, hogy a szerepem emlékeztetőként és kritikaként is működjön a klasszikus Don Quijote-balettel szemben. Ösztönösen és kíváncsian kutatja a különböző helyzeteket, és mélyebbre merül Cervantes történetében. Spanyolként különösen erős élmény volt számomra, hogy egy nemzeti irodalmi ikon gondolatait és lelki világát a saját testemen és mozgásomon keresztül közvetíthetem.

Mivel a tánctudásom klasszikus alapokon nyugszik, miközben a karakterem a kortárs látásmódon keresztül mégis a klasszikusokra emlékeztet, nagyon izgalmas volt eljátszani. Ez a darab arra is ráébresztett, hogy nem minden a pénzről és a munkáról szól. Hajlamosak vagyunk beleragadni a rutinba, és elfelejtünk küzdeni az álmainkért. Don Quijote ebben példát mutat: álmokkal teli életet él, és jobbá akarja tenni a világot.

Milyen érzésekkel távozhattak a nézők az előadásról?

Julen García-Riesco: Sokan a klasszikus Don Quijotét várják, de itt egy másik változattal találkoznak – olyannal, amely Don Quijote gondolataira koncentrál. Spanyol művészként különösen fontos számomra, hogy ez az előadás nem folklórként vagy illusztrációként kezeli Cervantes művét, hanem élő, ma is érvényes kérdéseket fogalmaz meg. Felveti a kérdést: mi a valóság, és valóban csak a pénz és a munka számít-e?

Cervantes szerint egész életünket pozíciókért és pénzért folytatott küzdelemmel töltjük, és végül semmi sem marad. Don Quijote megtaníthat minket arra, hogy a dolgok csúfságában is meglássuk a szépséget és a boldogságot. Ez az előadás talán arra készteti a közönséget, hogy egy lépést hátralépjen a valóságtól – és újra merjen álmodni.

Enara Fernandes Laboa: Ez a szerep igazi játéktér volt számomra: lehetőséget adott arra, hogy a színpadi kifejezés különböző formáit ötvözzem, az erőteljes arckifejezésektől a játékos, robbanékony mozgásig. Az alkotófolyamat során új megközelítéseket fedeztem fel, amelyek friss, energikus lendületet adtak a darabnak, és segítettek abban is, hogy még közvetlenebb kapcsolatba kerüljek a közönséggel.

A karakter megformálásakor a motivációira, a temperamentumára és a színpadi kapcsolataira koncentráltam. Fontos volt számomra, hogy ne csak eltáncoljam a koreográfiát, hanem valóban megértsem, ki ő, és mit akar az egyes pillanatokban. Amikor teret engedtem a karakter humorának és szellemiségének, a szerep igazán élővé és hitelessé vált.

Bízom benne, hogy a közönség energikusan és feltöltődve távozik. A Don Quijote tele van örömmel, szenvedéllyel és izgalmas történetmeséléssel – remélem, a nézők nemcsak a technikai bravúrokat, hanem a szórakozás és az összetartozás élményét is magukkal viszik.

Cristina Porres Mormeneo: Ez a szerep és az egész alkotói folyamat különösen mély hatással volt rám, mert rengeteg váratlan fordulatot tartogatott. Dulcinea titokzatos, kíváncsi, csábító lény, akinek sokoldalúsága az előadás során fokozatosan bontakozik ki.  A próbák során úgy éreztem, mintha egy állandó mozgásban lévő érzelmi kaleidoszkópban kellett volna megtalálnom azt a pillanatot, ahol minden szín a helyére kerül.

Minden próbán új rétegeket fedeztem fel a karakterben, ami folyamatosan gazdagította a szerepet – ez számomra inspiráló és felemelő élmény. Úgy gondolom, egy művész felelőssége, hogy mélyen megismerje azt a karaktert, akit a színpadon életre kelt. Dulcinea esetében ez egy hosszú, izgalmas út volt.

Cervantes Egerházi által újragondolt története sokrétegű világba hívja a nézőket, ahol erős érzelmekkel és rejtett jelentésekkel találkozhatnak. Ez teszi az előadást igazán különlegessé és emlékezetessé.

Kiemelt kép: Egerházi Attila (Fotó: Kovács Milán)