Ég a háza, Dideki – Berzsián és Dideki a Budapest Bábszínházban

A Budapest Bábszínház talán egyik legnagyobb erőssége, hogy az alkotók mindig pontosan ráéreznek arra, mi az a történet, amelyet a báb műfaji adottságai úgy tudnak kiegészíteni, hogy az ne pusztán illusztráljon, hanem egy alternatív síkon tovább is gondolja a cselekményt. Ha csak ezt az évadot nézzük, ezért működött ennyire jól Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című nagyregényének lehetetlennek tűnő színpadi változata, amely tárgyanimációval, monodrámaként kelt életre, vagy a februárban bemutatott Semmi 2.0, amely Janne Teller kultikus, filozofikus ifjúsági művét adaptálta. A prózai szövegben az olvasó fejében kirajzolódó, megfoghatatlan gondolati sík hirtelen vizuálisan is értelmet nyer, amint belép a bábok nyújtotta végtelen lehetőségek közé. Ezt a sort erősíti Veres András április elején bemutatott rendezése is, Lázár Ervin művének színpadi változata, a Berzsián és Dideki.

Aki élete során találkozott már Lázár Ervin bármely művével, pontosan tudja, hogy írásai – jelen esetben a Berzsián és Dideki – miért illeszkednek ilyen szervesen az imént felvázolt sorba. Elnagyolt karakterei, nyelvi játékai, vagy akár az olyan fizikai lehetetlenségek, mint egy erdő, amely kerek, mégis négyszögű, szinte kínálják magukat a báb nyújtotta szimbolikus vagy éppen egészen konkrét megjelenítésre. Ilyen elemekből a most színpadra állított mű sem szenved hiányt: repülő varázskutya, egy emberként beszélő, nagyszakállú tisztviselő, vagy egy híres költő, aki már évek óta nem írt egyetlen verset sem, ellenben minden mérgében kimondott kívánsága valóra válik. Ezek mind olyan erőteljes, mesés képek, amelyek az olvasás során azonnal megjelennek a befogadó fejében.

Ez az emlegetett költő Berzsián (Pethő Gergő), akinek verseit az egész város, de talán még az egész világ is kívülről fújja. Csak az a probléma, hogy mostanában egyszerűen képtelen írni. Jól táplált, jó fizikumú, barátai is vannak, ő pedig úgy véli, hogy éppen ez lehet a probléma – hiszen milyen költő az, aki nem szenved? Hogy születnek így az őszinte alkotások? Ráadásul ugye átok is ül rajta: amit mérgében mond, az mind valóra válik. Pedig Berzsián igazán nem akar bántani senkit, úgyhogy inkább szakít az emberiséggel, bezárkózik, és hagyja, hogy egészen belepje őt a sötétség. Mit tehetnek a barátai, a locska-fecske Zsebenci Klopédia (Pallai Mara), a mindent megszerelő Sróf mester (Hannus Zoltán) és Violin (Teszárek Csaba), a fülrepesztő zenész? Hogyan kapcsolódik össze a búbánatos költő sorsa a város szélén élő titokzatos lány, Dideki (Pájer Alma Virág) történetével?

A történet tele van igazán karakteres figurákkal, akiket néhány jellegzetes vonással, találó bábdesignnal és persze pontos színészi játékkal könnyedén életre lehet hívni. Egy ennyire profin, összművészeti alapon működő produkció esetében nehéz külön kiemelni az alkotókat, hiszen a színpad minden területe egyformán járul hozzá az összhatáshoz.

Bár kevés szöveg hangzik el a szájából, Sróf mester alakjáról akár egy teljes A4-es oldalt megtöltő pszichológiai elemzést is lehetne írni: jószívű, erős igazságérzettel rendelkező ezermester, aki többnyire egy szerszámosládában utazik. Ugyanez a gazdagság jellemzi Zsebenci Klopédiát is, aki sosem retten meg a fenyegető helyzetektől, és hatalmas szemüvege mögül mindig a megoldást kutatja, de Violin is idesorolható, aki minden gesztusával és megszólalásával azt sugározza, hogy ízig-vérig művészlélek. Az ellentétek is hangsúlyosan jelennek meg: Áttentő Redáz (Tatai Zsolt) monokróm megjelenéséből szinte árad a sötétség, míg Dideki ennek ellenpontjaként a megtestesült jóság és kedvesség. Hasonlóan emlékezetes Kemény István és Rusz Judit játéka is, akik folyamatos átlényegüléseikkel hol az őrjöngő kórust, hol szakállas tisztviselőket, máskor egy szörpös kocsmárost vagy akár egy ludat formálnak meg – mindig azt, amire éppen szükség van.

Ennek a rendezett, mesés káosznak kiváló teret ad a sínes forgódíszlet, amely a különböző szituációkhoz igazodva szinte bármivé képes átalakulni. A köralakú pályán guruló kocsikra házak, kockák és rámpák kerülnek, amelyeket a szereplők szabadon mozgathatnak, ide-oda tologathatnak, sőt, ha úgy kívánja a jelenet, akár le is emelhetnek. Mivel az előadás egyik központi eleme Berzsián haragjának megjelenítése, a díszlet ehhez is izgalmas eszköztárat kínál. A szereplő így nemcsak kiabálással vagy gesztusokkal fejezheti ki indulatait, hanem a tér aktív alakításával is: a díszletelemek mozgatása könnyen értelmezhető, fizikai formát ad a dühnek. Hiszen mi sem fejezhetné ki jobban egy mesebeli figura haragját, mint az, hogy mérgében akár egész házakat is arrébb tol, ha úgy szottyan kedve, vagy indulatai ezt parancsolják neki.

Fontos ez a képi megjelenítés, hiszen a Berzsián és Dideki alapvetően 6 éven felülieknek szól. Számukra elengedhetetlenek a látványos, ingergazdag elemek: bár a történet önmagában is bővelkedik vizuális ötletekben, finom, sokszor árnyalt humora inkább a felnőtt nézők számára válik igazán élvezetessé. Éppen ezért különösen jó választás Lázár Ervin művének színrevitele, hiszen a gyakran kísérőként jelen lévő felnőtteknek is bőséges szórakozást kínál – nemcsak látványban, hanem elvontabb, gondolati szinten is.

Különösen izgalmas Berzsián figurája, aki korántsem nevezhető hagyományos főhősnek. A klasszikus pozitív tulajdonságok sorra hiányoznak belőle: goromba, mogorva, pesszimista, és még barátai közeledését is elutasítja. Olyan művész, aki már nem alkot, ehelyett inkább rombol – nemcsak a környezetét, hanem a közösség életét is megnehezíti. Bár az előadás nem hangsúlyozza túl direkt módon ezeket a rétegeket – inkább dramaturgiai funkciót töltenek be, mintsem expliciten kibontott gondolatiságot –, mégis végig ott húzódnak a történet mélyén, és tudatosan jelen vannak a színpadi megvalósításban is.

A Berzsián és Dideki mindazt sűríti magába, amiért a Budapest Bábszínház idei évadának bemutatói ennyire jól működtek: egy bábért kiáltó történetet, magas színvonalú, összművészeti megvalósítást, és olyan kivitelezést, amely gyereknek és felnőttnek egyaránt teljes értékű szórakozást kínál. Míg a kisebbek számára adottak az ingergazdag, látványos kapaszkodók, addig a nagyobbak kedvük szerint mélyedhetnek el a történet szimbolikus rétegeiben is. Ez a jelentésréteg nem szájbarágós, nem tolakodó, mégis finoman, szinte észrevétlenül végig jelen van. Egy ilyen erős évad után kíváncsian várom, mit hoz a következő.

Kiemelt kép: Jelenetkép a Berzsián és Dideki című előadásból (Fotó: Piti Marcell)