„Ebben a műfajban nincsenek sztárallűrök, itt tiszta, őszinte találkozások vannak”- interjú Szász Józseffel

Soha nem tanult zenét, mégis élete fő mozgatórugójává vált. Az atyai tiltás sem szegte kedvét, sőt később bátyját, Lőrincet is „megfertőzte”, és Major Leventével együtt, Üsztürü néven alakítottak zenekart. Az Erdélyből indult, autentikus magyar népzenét játszó csapat, tavaly ünnepelte fennállásának 30. évfordulóját. A missziójuk a kezdetek óta töretlen: minél több embernek megmutatni a népzene szépségét. Az Üsztürü idén is részt vesz a KŐFESZT – A Szabad Táncház rendezvényen pünkösdkor, ennek kapcsán (is) beszélgettünk a zenekar alapítójával, Szász Józseffel.

A bátyáddal 30 éve zenéltek együtt. Mindig jó testvérek voltatok?

Alapvetően igen, bár én voltam a kisebb, és ezzel a helyzettel sokszor visszaéltem. Gyakran incselkedtem, de Lőrinc nemcsak nagyobb, okosabb is volt. Vérre menő, komoly vita, vagy harag soha nem volt köztünk, csak annyi, ami a gyerekcsíny kategóriába belefért.

Gondolom együtt kezdtétek a zenetanulást is.

Annyira nem, hogy édesapánk kifejezetten ellenezte. Nem eszközökhöz folyamodva tiltotta, hanem tudatosan kerülte azokat a helyzeteket, ahol kapcsolatba kerülhettünk volna a zenével. 10 éves lehettem, amikor otthon felfedeztem egy trombitát és egy harmonikát, és próbáltam velük valamit kezdeni. Akkor megmutatta, hogy működnek ezek a hangszerek, de csak ennyi volt. Óvni szeretett volna minket a tapasztalatai alapján, ugyanis a testvéreivel ellentétben, őt nem taníttatták, ő a földeket örökölte volna. De azokat elvették, és akkor borzasztó nehéz helyzetbe került. Azt akarta, hogy mi ne járhassunk így, ezért nem tűrt ellentmondást ebben a kérdésben. Attól tartott, hogy ha elkezdünk zenélni, akkor nem lesz elég időnk tanulni. Már muzsikálgattam egy ideje, amikor kaptam tőle egy nyaklevest, aztán amikor bejutottam az egyetemre, akkor utólag bocsánatot kért, ami nagyon ritka egy székely embertől.

Ki kezdett el végül előbb zenélni?

Az unokatestvérünk klasszikus zenét tanult, neki mindennap kötelező volt, akkor is, ha ünnep volt, és nem volt túl lelkes ettől. Egyszer náluk voltunk, hallgattam, és annyira szerettem volna csinálni, ezért addig csüngtem rajta, amíg a kezembe adta a hegedűt. Akkor még nem is a hangszer, hanem a zene fogott meg. Hazafelé, a 3 órás autóúton már át is alakítottam a hegedűt, áthangoltam ceruzákkal. A szüleink egy motelben dolgoztak, ahol sokat voltunk gyerekként. Gyakran volt ott lakodalom, olyankor mindig figyeltem a zenészeket. Ott szerelmesedtem bele igazán, akkor már éreztem, hogy ezt szeretném csinálni. A bátyámat ekkor még hidegen hagyta a dolog, néha próbálkozott otthon a hegedűvel, de mivel csak egy volt, mindig kivettem a kezéből.

Tanultál is zenélni, vagy ellestél minden fortélyt?

Csak azt tanultam, amit az általános és középiskolában tanítottak: klasszikus zenét, kottaolvasását. Állandóan a Jó ebédhez szól a nóta című műsort hallgattam a rádióban, nekem ennyi elég volt kiindulásnak.

Mikor lett ebből a kezdeti lelkesedésből „valódi” muzsikálás?

Székelyudvarhelyen kezdtem a gimnáziumi tanulmányaimat, akkor már tudtam róla, hogy van táncházmuzsika, de úgy éreztem, hogy amit én tudok, az oda kevés. Aztán besoroztak katonának, ott egy kis bátorságot nyertem, és onnantól nem érdekelt, hogy mi fog történni, mentem a táncházba.  Így kezdődött, folyamatosan fejlesztettem magam, aztán a forradalom évében elvittek. Leszerelés után felkerültem Kolozsvárra, ott láttam, hogy van egy prímás és egy kontrás, ezért ajánlottam magam bőgősnek, hogy biztosan bejussak. Akkoriban még nem voltam önellátó, csak lelkes álmodozó, ezért apámat hívtam, hogy szerezzen bőgőt. Ekkor már nem tiltakozott, nyugodt volt, hogy egyetemre járok. Úgy mentem el bőgősnek, hogy nem is tudtam bőgőn játszani, de ez nem derült ki. Viszont cipeltem a bőgőt, ezért jött képbe a furfangos székely megoldás, hogy elkelne ehhez a nagyobb testvér. Így rábeszéltem a bátyámat, aki akkor még nem volt lelkes, de idővel megszerette.

Ekkor alakítottátok meg a saját zenekart?

Még nem, ekkor még táncházba jártunk muzsikálni, ott ismerkedtünk meg a középiskolás Könczei Csongorral és Major Leventével, akikkel a találkozás zeneileg, szerelem volt első látásra. Elkezdtünk közösen muzsikálni, a Brassai Sámuel Líceum Bogáncs Néptáncegyüttes zenei kíséretén felül, ahol csak meghívást kaptunk. De ekkor is tartottuk magunkat ahhoz, hogy az egyetem rovására nem mehet a zene, tehát párhuzamosan csináltuk a kettőt. Nem volt autónk, stoppal mentünk mindenhova, sokszor el kellett rejtenünk a nagybőgőt, mert előfordult, hogy meglátták, és meg sem álltak. Volt, hogy traktor, busz, vagy hűtőkocsi vett fel, de nekünk mindegy volt, csak zenélhessünk. Egy lengyelországi turnéra mentünk busszal, a Bogáncs együttest kísérni, akkor vetődött fel, hogy nincs is nevünk. Pedig ez fontos volt, mert csak azt kínálták a vendéglátók borral, pálinkával, akinek volt neve. Zoli bácsi (Kallós Zoltán, Kossuth-díjas folklórkutató – A szerk.) javasolta az Üsztürüt, amiről akkor még nem tudtuk, hogy pontosan mit jelent, de tetszett, hogy dallamos és egyedi hangzású, így elfogadtuk.

Mit jelent pontosan az üsztürü?

A földbe szúrt ágas karót, hívják így, amire a szárítandó szénát rakják.

Mi volt az elképzelésetek a zenekarral? Továbbra is táncházakba járni, vagy ennél nagyobb léptékben is gondolkodtatok?

A kezdetekben szinte csak a lelkesedésünk volt meg, de aztán felismertük, hogy milyen csodálatos dolog a zene, és milyen nagy tudás rejlik benne, amit érdemes tanulni, megismerni, honnan, miből táplálkozik. A beszélgetéseink is mindig erről szóltak, hogy mit és hogy lehetne jobban. Ezek a kérdések a mai napig megvannak, és bár már válaszok is vannak, ettől függetlenül is folyamatosan tanuljuk, csodáljuk. Egy idő után egyértelműen megfogalmazódott bennünk, hogy minél több emberrel szeretnénk megélni a magyar népzenét.

Magyarországra a zene, vagy a civil munkátok hozott át benneteket?

Annyira szerettük és annyira fontos volt a zenélés, hogy vállaltuk az éhenkórász szerepet is odahaza, hiszen a forradalom után a közönséget lekötötte a hirtelen felszabadult televízió, így egyre kevesebben voltak kíváncsiak a színpadi műsorokra. Egy efféle csalódás billentett át arra, hogy inkább mérnöki állás után nézzek. És feleségem budapesti lévén, felkerültem a magyar fővárosba.

Az soha nem volt opció, hogy főállású zenészek legyetek?

Ez indifferens volt számunkra, mert a zenével mindenképpen foglalkoztunk, ahogy annak idején, az egyetemen is. Ez a párhuzamosság mindig megmaradt, egy volt biztos, hogy bármit is csinálunk, a zene az mindig ott lesz mellette. A zene leüthetetlen. De meg kellett élni, így az önfenntartásunkhoz kellett az is, hogy dolgozzunk, ne csak álmodozzunk, és ez így maradt. Az elején, mikor átköltöztem, nehezen kaptam állást mérnökként. Aztán egy sokadik interjúra annyira felkészülten mentem, ott már mindent mondtam, ígértem, hogy azonnal felvettek. De feltételnek szabtam, hogy csak akkor vállalom, ha a bátyám is jöhet. Vele ezt még nem is egyeztettem, de már megvolt az állása. Ekkor költözött át ő is.

Hol van a bázisotok, hol gyakoroltok, próbáltok?

Keveset próbálunk közösen, ha szükséges, akkor a bátyámnál, vagy a Hagyományok Házában szoktunk. Mindenki otthon gyakorol, ha ideje engedi, de az igazi tanulás, fejlődés, az csakis élesben, fellépésen, táncházban zajlik.  Én az időm nagy részében inkább csak hallgatom a zenét, de mostanában már gyakorolni is szoktam, napi 1-2 órát. Hegedülni kell, fontos, hogy mozgassam az ujjaimat. A muzsikát hiába érzed, a tiszta hangzáshoz kellenek a kilométerek.

Tavaly az első, KŐFESZT – A Szabad Táncház programsorozat minden napján óriási sikeretek volt. Számítottatok arra, hogy egy induló rendezvény ilyen népszerű lesz?

Ákost (Csúri Ákos, a KŐFESZT – A Szabad Táncház ötletgazda, alapítója – A szerk.) régóta ismerjük, így a gondolatait, terveit, álmait is. Nagyon nagyra értékeljük a lelkesedését és azt az erőfeszítést, amit tesz egy – egy program létrehozásáért. Főleg, hogy mi nem szeretünk nyomulni, szervezni. Mi valahogy úgy vagyunk vele, hogy ezt a műfajt nem lehet rábeszélni senkire, ezért is volt hihetetlenül jó dolog az a négy nap, amikor nekünk csak az volt a dolgunk, hogy hitelesek legyünk, a szervezést pedig ő megoldotta. Elképesztő a kitartása, és a program minden napja igazolta, amit erről gondolt. Mi a csalódások elkerülése végett nem támasztunk elvárásokat, ezért felemelő volt látni, hogy mekkora igény van a műfajra. Amit felvázolt az nagyon tetszett, és reméltük, hogy a tánc és a zene legtermészetesebb közege valóban érdekli a közönséget. Mondhatnám úgy is, hogy Ákos mindig komoly garancia a sikerre.

Nyilván nem is kérdés, hogy az idei rendezvényen is ott lesztek?

Igen, számunkra megtisztelő a felkérés. Bízunk abban, hogy idén is jó lesz, hiszen a programok és a résztvevő fellépők, zenészek most is ígéretesek. Ugyanakkor fontos, hogy a néző is tegye bele a részét a közösségépítésbe, mert hiába van fizikailag jelen, ha csak távolról szemléli az eseményeket. És ez is csodálatos volt, hogy itt nemcsak jelen voltak, hanem aktívan részt is vettek a programokban. Ettől lett igazán ünnep a négy nap. Mert egy ilyen program során nem csak az a fontos, hogy van-e mikrofon, hogy lehet-e enni, inni, hanem hogy a műfajnak tiszta lelkülete legyen. És Ákos erre is figyel, és ez átmegy, és hat a nézőkre is. Ez egy egyedüli fórum, ami mindenképpen jó példa arra, hogy nem a show a lényeg, hanem az érték. Ezt kell észrevenniük az embereknek. Ennek van gyökere, kötődése, nem egy pillanatnyi cirkuszi mutatvány, vagy csak fizikai megvalósulás.

Tavaly volt 30 éves a zenekar, ami óriási szám a mai instant világban. Tartottatok számvetést? Egyáltalán gondoltátok valaha is, hogy ennyi idő elteltével is közösen zenéltek még?

Nagyon nem gondoltunk bele, bár megélni ezt kétségkívül egy mérföldkő volt. Úgy éreztük, hogy ez egy szép történet eddig, és érdemes egy kicsit újra tervezni, karbantartani a dolgokat. 30 év tapasztalata már kötelességeket is ró ránk, muszáj ennek is megfogalmazódnia. Magyarországon a jubileumunk kapcsán nem hívott minket senki fellépni Ákoson kívül, ezért különösen jó érzés, hogy neki tényleg szívügye, amit csinálunk. Székelyudvarhelyen szeptemberben volt táncháztalálkozó, ott szívesen láttak minket, és egy nagyon méltó gálaműsor lett az évfordulónkra. Abban benne volt a 30 évünk, és együtt tudtunk ünnepelni mindenkivel, aki a kezdetektől számítva fontos a zenekar életében. Nagyon jó lenyomata volt annak, hogy miképp gondoljuk ezt a műfajt.

Az elmúlt három évtized rengeteg, emlékezetes pillanatából melyiket emelnéd ki? Mi volt az a momentum, ami a legtöbbet adta?

A legtöbbet mindig az adatközlők adták. Az első találkozás mindig meghatározó élmény. De azok is felemelő pillanatok, amikor olyan zenésszel találkoztunk, akik számunkra példaértékűek. A kalotaszegi Fodor Neti Sándorral, Toni Rudolffal, Árus Ferenccel, Nonika Miklóssal, a magyarszováti Botezan Jánossal, Maneszes Mártonnal, a palatkai Kodobákkal, Moldován Stefannal, a székelyföldi Csíszár Aladárral, Ponci Gyulával való találkozás, vagy a csávási bandával Dumnezeu-val,  Csángálóval, Matyival, ahogy megláttuk őket, és elkezdtek hárman együtt zenélni, az számunkra eksztázis volt. Beállhattam melléjük, ez nekem különösen fontos pillanat volt. Ebben a műfajban nincsenek sztárallűrök, itt tiszta, őszinte találkozások vannak. Ez ad ünnepi hangulatot az egésznek. Az ünnephez pedig mindig felkötjük a gatyánkat. Például amikor Ákos azt kéri, hogy az 5 napos rendezvényének legyen a mi fellépésünk a zárókoncertje, akkor az számunkra is igazi ünnep.

Mit jelent neked a zene?

A levegő mellett a másik eszköz, ami nélkül nem tudnék élni.  De ha nem lenne, akkor a levegőt sem tudnám hasznosítani. A mai napig nem tudok betelni a zenével, hogy lehet ennyire tökéletes és gazdag egy-egy mű. Sokféle zenét hallgatok, de úgy érzem, hogy egyik sem vihet vizet a népzenének. Olyan nyers, tömör, egyszerű eszköz az érzelmek megragadására, aminél jobb kifejezőeszközt nem tudok elképzelni.

A KŐFESZT – A Szabad Táncház ingyenes rendezvénysorozatot a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program, és az NKA Kárpát-medencei Kultúrpajta és Tündérkert Hálózat támogatja.

Kiemelt kép: Szász József (fotó: Steindl Gabriella)