“Dürrenmatt nem sok jót gondol az értelmiségről” – Interjú Szikszai Rémusszal

Április 25-én mutatják be a Thália Télikertben Dürrenmatt itthon kevésbé ismert, A csendestárs című drámáját, amelyben egy vegyész összefog egy nagystílű bűnözővel, hogy közösen tüntessék el a hullákat. A darab azt mutatja meg, hogyan szigetelődik el az ember egy földalatti bunkerben és hogyan válik kiszolgáltatottá egy korrupt rendőrök és bűnözők által uralt világban. A készülő előadás kapcsán a Thália Színházban először rendező Szikszai Rémusszal ültünk le beszélgetni.

Első alkalommal rendezel a Tháliában. Hogyan jött a felkérés?

Pontosan már én sem emlékszem, mert viszonylag régóta érlelődő dologról van szó. Egy ideje már terítéken volt, csak a mikor volt a kérdés. Végül az idei évadban sikerült megfelelő időpontot találni.

A csendestárs Dürrenmatt itthon kevésbé ismert drámája. Te választottad, vagy konkrétan erre szólt a felkérés?

Nagy Viktor ajánlotta a darabot, és miután elolvastam, teljesen értetlenül álltam a tény előtt, hogy itthon nem igazán tűzték műsorra eddig. Tudtommal Magyarországon egyszer játszották a ’90-es évek elején, a Katona József Színházban. Nagy valószínűséggel ez a darab is azoknak a kategóriájába tartozik, amiknek a népszerűsége olyan, mint egy szinuszgörbe: időnként nagyon aktuálissá válik, aztán búvópatak módjára eltűnik. A dráma 1973-ban született, de szerte a világban kevesebbet játsszák Dürrenmatt slágerdarabjaihoz képest.

Mennyire áll közel hozzá Dürrenmatt és az ő világa?

Helyenként igen, helyenként nem. A fizikusokat sokkal jobban szeretem, mint Az öreg hölgy látogatását, holott az az igazi slágerdarabja. De ha már ennél a korszaknál vagyunk: helyenként Max Frischt jobban szeretem, mint Dürrenmattot, ez nálam mindig változó. Mindketten a poszt-brechtiánus éra alkotói, egyértelműen erősen jelen van Brecht hatása a műveikben. Ennek a darabnak is vannak olyan elemei, amelyek a dráma keletkezésekor botrányosnak számítottak, mert a világ éppen akkor ott tartott, hogy voltak dolgok, amiket kimondani önmagában is bátornak számított. A szókimondás hatása mára elmúlt, ma már senki nem rendül meg attól, ha nevén nevezzük a dolgokat. Itt inkább az a kérdés, hogy lehet-e kezdeni valamit újra ezzel a szöveggel, hiszen alapanyagnak nagyon jó. 

Mennyire kellett frissíteni vagy modernizálni a szöveget?

Perczel Enikő újrafordította a darabot, mi ezzel az új szöveggel dolgozunk. Enikő egyébként nagy segítségemre volt abban is, hogy összeírta azokat a konkrét utalásokat, amelyek a Faustra vonatkoznak. Bár a dráma nem egy az egyben Faust-átirat, de mégis azzal a tematikával foglalkozik, hogy mi történik, ha eladod a lelkedet az ördögnek. Részben erre utal maga a cím is: minden bizniszben az a csendestárs, aki a nevével nem szerepel a buliban. Ebben a darabban viszont az az érdekes, hogy az egymással való viszonyokban mindig más lesz a csendestárs, ez folyamatosan változik. Persze, aztán a végén kiderül, hogy ki vagy kik is voltak azok valójában.

Ettől nekem egy kicsit olyan hangulata is volt, mint egy thrillernek.

Igen, ez egyértelműen jelen van. Ezért is állok értetlenül az előtt, hogy sokáig nem játszották, mert ez egy vérbeli krimi. Iszonyatosan jó filmet lehetne csinálni belőle.

Ráadásul érdekes szerkezete is van a darabnak, mert hol meglehetősen hosszú monológok szerepelnek benne, hol pedig nagyon pergő, tőmondatokból álló párbeszédek, a kettő között nincs átmenet. Ez rendezőként mennyire jelent neked kihívást?

Erről inkább a színészeket kellene megkérdezni, de tény, hogy a szöveg feladja a leckét. A csendestárs – ha fogalmazhatok így – egy látszólag köznapi nyelven beszélő darab, de amikor színpadon kell mondani, hirtelen megakad a színész. Nagyon tudni kell és pontosan kell tudni, hogy mit akarok, mert a szöveg sokkal komplikáltabb, mint amennyire elsőre látszik. Ez elsősorban a monológokra igaz, amelyeket ráadásul olykor halottak mondanak, de van, hogy ez a tény csak később derül ki. És akadnak teljesen szürreális helyzetek is, mint például amikor valaki úgy mond monológot, hogy már cseppfolyósítva van.

Az olvasópróbán azt nyilatkoztad, hogy hetek óta gondolkozol, milyen zenei világa lesz az előadásnak. Sikerült megtalálnod, milyen legyen?

Igen, és azóta már meg is gondoltam magam, majd kétszer visszatértem a korábbi tervemhez. Nekem a zene mindig fontos, sőt, tulajdonképpen én a szövegre is zeneként tekintek. Annak is megvan a zeneisége, és én mindig ahhoz képest keresek zenét. Ennél a darabnál ez hatványozottan jelen van: mind a monológoknak, mind a párbeszédeknek megvan a saját ritmusa. Nagyon réteges a muzikalitása, ezért nem mindegy a zeneválasztás sem. Olyasmit kerestem, ahol különböző variációk vannak egy témára, ahol egyszer csak rádöbbenünk, hogy tulajdonképpen ugyanazt halljuk, csak másként.

Milyen a közös munka a csapattal?

Szerintem jó, minden megy a maga útján. Bár nem mindenkivel dolgoztam eddig, más közegben már találkoztunk, így gyakorlatilag mindenkit ismertem már. Nagyon kedvelem a csapatot, mindannyiunknak igazán combos feladat ez a mostani munka. Tulajdonképpen mindenki főszerepet játszik, hiszen még annak a színésznek is van egy két és fél oldalas monológja, aki a darab szerint magát mellékszereplőnek tekinti és ennek hangot is ad.

Milyen kérdések foglalkoztatnak téged a darab kapcsán?

Az egyik, az a dráma szerkezetéből ered: a szereplők többször is kiszólnak a nézőkhöz. Ez felveti a kérdést, hogy ki az, aki kiszól: a színész, aki a szerepet játssza, vagy maga a szereplő? A másik, ami érdekel benne, az, ami szerintem Dürrenmattot is érdekelte: van-e az értelmiségnek szerepe, felelőssége abban, hogy a világ szétesik, és ha igen, akkor mi az. Dürrenmatt nem sok jót gondol az értelmiségről, vagy legalábbis olyasmit mond ki arról a társadalmi rétegről,  – amelynek, hozzáteszem, ő maga is a tagja volt –, ami nagyon önkritikus. Azt gondolom, hogy azért, ahol ma tart a világ, az összes őrült vezetőjével és pillanatával, azok a felelősek akik régóta élnek benne. Nem a huszonévesek tehetnek arról, hogy olyan a világ, amilyen. De ez mindig és mindenhol így van: valójában az életből kimenők érdeme vagy szégyene, hogy éppen milyen világot élünk. Ez a kérdés pedig nagyon izgat.

Nagy Viktor azt mondta, hogy bízik benne, hogy sok évadon keresztül dolgozhattok még együtt. Vannak már terveid a jövő évadra nézve?

A jövő évadra speciel pont nem, mert már tele van a naptáram, de szívesen jönnék még rendezni. Bár még messze vagyunk a bemutatótól, három hét van addig, de már most azt tudom mondani, hogy ez egy jó meló volt, amivel érdemes volt dolgozni.

Kiemelt kép: Szikszai Rémusz (Fotó: Kovács Milán)