Dobozolás egy életen át – Bemutatták a Tótékat a Thália Télikertben

Múlt hét pénteken mutatták be a Thália Színház és a Nézőművészeti Kft. közös produkcióját, a Tótékat, amelynek ősbemutatójára szintén a Thália neve alatt került sor ötvenhét évvel ezelőtt, 1967-ben. Örkény István egyik, ha nem a legnépszerűbb műve a mai napig ugyanazzal a mély emberi és társadalmi kérdéssel szólítja meg a nézőket: mi történik, amikor a hétköznapi élet és a groteszk abszurd határvonalai elmosódnak.

A Tóték eredetileg filmforgatókönyvnek készült, először mégis kisregény formájában jelent meg: elsőként 1966-ban a Kortárs című folyóirat közölte, könyvként 1967-ben a Nászutasok a légypapíron című kötetben látott napvilágot. 1967-ben a szerző saját maga adaptálta színpadra, az ősbemutatót pedig a Thália Színházban tartották – így a mostani, Télikertben látható előadással a történet mondhatni hazatért. A Tóték az elmúlt közel 60 évben több fővárosi és szinte minden vidéki színházban bemutatásra került, de más művészeti ágak is feldolgozták a mára klasszikussá vált történetet. 1969-ben készült el a filmváltozat Isten hozta, őrnagy úr! címmel (rendező: Fábri Zoltán), 1974-ben Szinetár Miklós készített belőle rádiójátékot. Pár évvel ezelőtt pedig elkészült a mű operaváltozata is, a történethez Tóth Péter szerzett zenét, az Eiffel Műhelyházban tartott produkciót Káel Csaba rendezte.

„Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!” – A Mátraszentannán tűzoltóparancsnokként dolgozó Tót Lajost és családját (feleségét és lányát) nagy megtiszteltetés éri: a fronton harcoló fiuk parancsnoka náluk kívánja tölteni kéthetes pihenőjét, hogy az állandó partizánveszély miatti idegkimerültségét enyhíteni tudja. Ahogy a kisebbik Tót levelében írja: az őrnagynak nincsenek nagy igényei, csak igen érzékeny a szagokra, a lármára, nem tűri a tétlenséget, no meg álmatlanságban is szenved. Tóték minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a parancsnok kedvében járjanak, ám maguk sem sejtik, hogy mire vállalkoztak, csak azért, hogy fiuk magasabb pozícióba kerüljön.

A történet – csak úgy, mint Örkény egypercesei – valódi groteszk dráma, amely úgy mutat görbe tükröt a nézők elé, hogy csak fokozatosan döbbenünk rá, hogy saját magunk torzított mását láttuk viszont a színpadon. Tóték egyszerű emberek, akik teszik mindennapos dolgaikat, és akik valódi megtiszteltetésként élik meg, hogy fiuk parancsnoka, egy igazi, hús-vér őrnagy náluk száll meg. Maguk sem veszik észre, de már az őrnagy érkezése előtt behódolnak: a község postását ráveszik arra, hogy még csak levegőt se vegyen, ha Tóték háza előtt jár, mert hogy túl hangosan lélegzik, a szomszéd kutyáját pedig rövid úton iktatják ki.

Ahogy haladunk előre a történetben, egyre bizarrabbá válik Tóték helyzete. Egyikük sem mer ellentmondani a vendégüknek, lesik minden kívánságát. Ez még úgy-ahogy tűrhető is lenne, ha az őrnagy nem fedezné fel a dobozolás adta örömöket, így hát a család minden tagját befogja, éjt nappallá téve hajtják a dobozokat. Tóték életritmusa felborul, már aludniuk sem szabad, sőt, ásítani vagy panaszkodni sem. Pontosabban lehetne, hiszen az őrnagy minden alkalommal elmondja, hogy nyugodtan vallják meg, ha kényelmetlen lenne a jelenléte, de ezzel az érzelmi zsarolással éppen az ellenkezőjét éri el. Idővel a család is kezd széthullani, az összetartozás, az egymásért való kiállás megszűnik. Mindannyian feladják saját énjüket, egymás ellen fordulnak, csak azért, hogy a hatalommal bíró személy kedvében járjanak.

Tulajdonképpen erről szól maga a darab és így Kovács Lehel rendezése is: hogyan hódolunk be a felsőbb hatalomnak, ha cserébe várunk valamit. Tóték megalázkodnak, kifordulnak önmagukból, ami láthatóan egyedül a családfőt zavarja igazán. Aztán jön a fordulat: a család fia időközben életét vesztette a fronton. Így hát értelmetlenné válik az egész vendéglátás, pontosabban csak válna, ha a Tamási Zoltán által megformált postás nem szelektálná kénye-kedve szerint a küldeményeket: a rossz híreket megtartja saját magának, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon az otthonmaradottaknak. Innentől kezdve minden egyes doboz elkészítése sziszifuszi munka, csak épp a címszereplők nem sejtik ezt, ők továbbra is szüntelenül teljesítik vendégük minden egyes kívánságát. Ám a műfaji megjelölésben ott a „tragi” szócska, így sejthető, hogy mindez, ha nem is váratlan, de valóban groteszk módon ér nem éppen boldog véget.

Kovács Krisztián remekül hozza az ideggyenge, munkamániás és kissé pszichopatikus vonásokat is felsejtető őrnagy karakterét, aki talán maga sincs tudatában annak, mennyire kiszolgáltatottá teszi vendéglátóit. Mucsi Zoltán szintén kiváló Tót szerepében, érezhető, hogyan válik a kedves, szerethető és humoros családfő egy kiégett, idegileg kimerült, éppen ezért már gondolkodás nélkül cselekvő férfivá, akinek nem csak önérzetét sértették meg, de jóformán minden tekintélyét elvették. Csarnóy Zsuzsanna is remekül testesíti meg Tótnét, aki a régi idők falusi asszonyának mintapéldája: bár egy jámbor, szerény és alázatos asszonynak tűnik, mégis csak kiderül, hogy ő az úr a háznál, hiszen minden alkalommal sikerül meggyőznie Tótot, hogy hódoljon be. Ágikaként Kövesi Csenge tűnik fel, szintén eggyé válva a szereppel, hitelesen alakítja a kezdetben naiv, gyermeki lelkületű lányt és az önmagából kiforduló fiatal nőt egyaránt.

A groteszk történet tele van fekete humorral, amely az arra fogékonyakat bizonyára kellően jól elszórakoztatja, ráadásul nagy előnye a Thália Színházban látható új változatnak, hogy szünet nélkül, kicsivel több mint másfél óra időtartamban játsszák. Jelen előadás szövegkönyve a pécsi Harmadik Színház szövegváltozatának felhasználásával készült, Gyulay Eszter dramaturg pedig remek érzékkel irtotta ki az eredeti mű felesleges(ebb) részeit, ezáltal annak feszültsége és feszessége sokkal inkább kidomborodik ebben a produkcióban. A Zöldy Z Gergely által tervezett díszlet egyszerre modern és praktikus, apróbb elemeiben pedig kiválóan illeszkedik az előadás abszurd világához, akárcsak Molnár Anna régi korokat felidéző, de mégis időtlenséget sugalló jelmezei is.

Örkény István művének “hazatérése” igazán méltóra sikeredett, az előadás jól illeszkedik mind a Thália Színház, mind az annak második játszóhelyéül szolgáló Thália Télikert repertoárjába, hiszen az egyik pillanatban még a hasunkat fogjuk a nevetéstől, a másikban pedig olyan pofont kapunk, amelytől az arcunkra fagy a mosoly. Mindez pedig annak ellenére történik így, hogy ismerjük a Tóték történetét, így fordulatai nem szabadnának, hogy arcul csapjanak, de mégis megteszik – és ennél nagyobb dicséret, azt hiszem, nem is kell.    

Kiemelt kép: Jelenetkép a Thália Színház Tóték című előadásából (Fotó: Kállai-Tóth Anett)