Tavaly nyár végén mutatta be a Rózsavölgyi Szalon a Patricia Highsmith azonos című regénye alapján készült Idegenek a vonaton című előadást. A koronavírus miatt azonban csupán alig pár hétig tudták játszani, de a pszichothriller most újból visszatért a teátrumba, legközelebb október 4-én, valamint november 17-én láthatja a közönség. Az előadásban Takács Katalin játssza Mrs. Brunót, az egyik főhős, Charles édesanyját. Vele ültünk le beszélgetni ennek a nem mindennapi karakter kapcsán.  

Nem illik egy hölgy korát firtatni, de nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy bár idén ünnepelte a 70. születésnapját, ez abszolút nem látszik. Mi a titka?

Köszönöm! Jó géneket örököltem.

Csak a jó gének?

Az is, meg talán az, hogy mindig pozitívan álltam az élethez. Persze el tudok keseredni én is, de alapvetően jól akarom érezni magam mindig.

A születésnapján készített leltárt, számadást önmagával?

Hogyne! Nem szoktam, de ez a 70. mégis érdekes volt. Ha már ennyit elért az ember, az mégiscsak nagy dolog. Jól érzem magam most, ennyi idősen is, de végig gondoltam, hogy mi, hogy volt, és arra jutottam: nagyon sok mindent történt velem az életben, és ez így van jól. Nincs bennem hiányérzet, azon nem filozofálok, hogy máshogy is történhetett volna.

Ma is aktívan dolgozó színésznő. Hogy megy a szövegtanulás?

Nem úgy, mint húsz évvel ezelőtt – a negyven évvel korábbi állapotról nem is beszélve! Ma már sokkal nehezebb: szorgalmasabbnak, pontosabbnak és türelmesebbnek kell lennem. Régebben általában a próbákon tanultam, lazán belement a fejembe, még akkor is, ha nagyobb szerepet játszottam. Ma már le kell ülnöm otthon.

Takács Katalin az Idegenek a vonaton című előadásban (fotó: Kallus György)

1975 óta van a pályán. Van időszak, szerep, amire szívesen emlékszik vissza?

Volt nagyon jó tíz évem vidéken, sok-sok szerepet eljátszhattam: Veszprémben a Sirály, Debrecenben a Kasimir és Karoline, Szolnokon a Koldusopera – Sándor Pál rendezésében, Kern volt Bicska Maxi. Isteni időszak volt, imádtam dolgozni. Ez mindig összefügg: hiába kapsz nagy szerepet, aminek igazán megvan a mélysége, ha nem jó a próbaidőszak, akkor nem fog kellemes emlékként megmaradni benned. A Radnótiban szerettem a Nórát vagy az Anna Kareninát is. Az utóbbi időből pedig két előadás áll legközelebb hozzám: a Trafóban játszottuk A halál kilovagolt Perzsiából című darabot – Hajnóczy Péter szövegéből -, abban egy őrült anyát játszottam. A másik pedig az egyik legújabb bemutatónk, a Budaörsi Latinovits Színházban a Rekviem egy álomért. Igazi szívszerelmem az az előadás.

Egy ilyen hosszú és szép pályafutás alatt sok mindent megél, megtapasztal az ember, de azt hiszem, arra, ami az elmúlt időszakban történt, Önök sem voltak felkészülve. Hogyan viselte a kisebb-nagyobb szünetekkel, de mégis közel másfél évig tartó színház nélküliséget?

Eleinte bennem is rengeteg kérdés kavargott: Mi történik körülöttünk? Kinek-minek higgyek? Sokkoló volt ugyan, de úgy álltam hozzá, hogy rendben, otthon maradok. Már többször elgondolkodtam rajta, hogy ott hagyom a pályát, nyugdíjba megyek, de ez a helyzet rádöbbentett arra, hogy dehogy akarok én még nyugdíjas lenni! Ha jön egy jó szerep, azt persze eljátszanám. De szigorú vagyok magamhoz, de addig, amíg azt érzem, hogy meg tudok felelni a saját elvárásaimnak – gondolok itt az előbb említett szövegtanulásra vagy a koncentrációra –, addig dolgozom. De most már nem veszek meg azért, hogy ott legyek a színpadon. Kemény munka az.

A Rózsavölgyi Szalonban látható Idegenek a vonaton olvasópróbájára például az első hullám idején került sor, azt online tartották. A próbaidőszakra mennyire nyomta rá a bizonytalanság a bélyegét?

Olyan volt ez, mint amikor egy ingoványon próbál keresztül jutni az ember: állandóan csúszkál, és nem tudja, mikor merül el. Ugyanakkor nyáron, júliusban próbáltuk, és nagyon bizakodóak voltunk.

Az Idegenek a vonaton szereplői: Takács Katalin, Őze Áron, Ozsgyáni Mihály, Szina Kinga, Józan László és Porogi Ádám (fotó: Rózsavölgyi Szalon)

Augusztus utolsó napján be is tudták mutatni, de alig két hónappal később ismét bezártak a színházak. Most milyen érzés volt visszatérni? Újra kellett tanulni a szöveget?

Ebben az előadásban nekem nincs akkora szerepem, amit nehéz lenne felemelni. Sőt, azt vettem észre, hogy érlelődtek a szerepek – nemcsak nálam, hanem a két főszereplőt alakító fiatalnál is. Látta a mostani előadást?

Nem, csak a premiert tavaly.

Nézze meg mindenképpen újból, mert szerintem jót tett neki a szünet. Mindannyian könnyedebben játszottunk most, nekem például egészen új dolgok jutottak eszembe a szerepről. Ez akkor is megtörténik, amikor folyamatosan játszunk, nagyjából a tizedik előadás környékén szokott beérni a darab. Általában úgy van, hogy ha az ember sokáig játszik egy szerepet, akkor mindig van egy pont, ahol elfárad, de aztán jön az újra ébredés.

Említette a két főszereplőt, Porogi Ádámot és Józan Lászlót, akik bár szintén régóta pályán vannak, de – talán – mondhatjuk, hogy fiatalok még. Nekik szokott tanácsot adni?

Hadd meséljek el egy történetet. 2001-ben az Új Színházban rendezte Verebes Pista az Éjjeli menedékhelyet olyan nevekkel, mint Garas Dezső, Kaszás Attila, Eperjes Károly, Bubik István, Derzsi János, Ráckevei Anna – szóval voltak benne igazán nagyok. Szabó Zola – aki Aljoskát alakította – akkoriban még egyetemi hallgató volt, vagy éppen csak, hogy végzett, bizonyára nem lehetett könnyű helyzetben. Volt egy jelenet, amikor be kellett rohannia, de ez nem sikerült neki jól, erre Garas Dezső megszólalt, hogy így meg így kellene csinálni. Majd többen is hozzászóltak. Ekkor Pista azt mondta: „Bocsánat, mindenkitől elnézést kérek, de semmi esetre se instruáljuk oldalról vagy bentről a kollégát, mert neki minden este be kell jönni, és mindig arra fog koncentrálni, hogy az meg az a kolléga mit mondott, és nem arra, amit csinálna kell.” Ebből tanultam meg, hogy én csak akkor segítsek, ha kérik. De ötletet nem adok, főleg, ha ott állok a színpadon. Az más, ha páros jelenetünk van, akkor ott mindig meg kell egyezni egy-két dologban. Nagyon kell vigyázni, hogy kinek, mikor és hogyan adunk segítséget, mert könnyen eltéríthetjük a fiatal színészt attól, amit a rendező látni akar. Az más kérdés, ha a rendező nem tudja, mit akar, akkor muszáj lépni. De én az életben is így vagyok ezzel: lehet bátorítani, segítséget adni a másiknak, ezt szívesen is teszem, de nem kéretlenül.

Őze Áron és Takács Katalin az Idegenek a vonaton című előadásban (fotó: Kallus György)

Ebben a darabban Józan Lászlóval sok páros jelenete van. Beszélgettek a karakterekről, a köztük lévő viszonyról?

Persze, ez gyakran előfordul. Részben azért, mert vannak technikai dolgok (például ki merre forduljon, hogyan ejti le Laci a könyvet), részben mert könnyebb úgy dolgozni, ha megismered a másikat.

Előfordult már, hogy Ön is tanult a fiataloktól?

Nemhogy előfordult, ez így van. Tisztában vagyok azzal is, hogy a fiatalok egészen máshogy látják a világot, mint mi akkoriban. Sok mindent tanulhat az ember tőlük, főleg, ha benne akar maradni az ütemben. Kíváncsi vagyok rájuk, szeretek is lépést tartani velük, de azért van, amihez már nem tudok hozzászólni.

A darabban Mrs. Brunót alakítja, az egyik főszereplő, Charles anyját. Igen különös karakter, aki nem egészséges módon, már-már szerelemmel szereti a fiát. Legalábbis nekem mindvégig volt egy ilyen érzésem.

Igen, ez abszolút így van. Rengeteg hasonló típusú anya van, aki a fiához ennyire ragaszkodik: birtokolni akarja, megtartani saját magának. A darabban el is hangzik, hogy „én vagyok, aki a legjobban szeretlek, és aki mindig meg fog érteni.” Aztán mégis csak elérkezik egy pont, amikor elfordul a fiától, azt mondja neki, hogy ne keresse többé. Döbbenet, hogy egy anya el tud jutni idáig, hogy nem tudja felvállalni, amit a gyereke tett. Egy boldogtalan és magányos asszony, akinek a férjével nem olyan a viszonya, mint amilyennek kellene lennie, talán ezért is tartja hatalmában a fiát. És ezt élvezi is. De a fiú is imádattal fordul az anya felé, kicsit olyan, mint ha a férjét pótolná.

Takács Katalin és Józan László az Idegenek a vonaton című előadásban (fotó: Kallus György)

És Charles sem képes lányokkal kapcsolatot létesíteni.

Igen, az anyja gyakorlatilag tönkre tette őt. Mrs. Bruno abszolút bűnös ebben a darabban. Kis szerep ugyan, de nagyon hangsúlyos pontjai vannak a történetben.

Emiatt a ragaszkodás miatt válik Charles is beteg elmévé?

Sok minden vezethet odáig, viszont nem gondolom, hogy egyedül ez lenne az oka. Nyilván hozzájárul a személyiségtorzuláshoz, de nem ilyen egyszerű a helyzet. Charlesben mindig is ott volt a hajlam a gyilkosságra, ellenben az, ahogyan eltervezi, majd le is írja, hogyan fojtotta meg a lányt, az beteges és perverz.

A darab Patricia Highsmith 1950-ben született regénye alapján készült, amelynek 1951-ben el is készült a filmváltozata, Alfred Hitchcock rendezésében. Ezeket ismeri?

A filmet megnéztem, de a regényt nem olvastam. Vannak olyan szerepek, ahol nem okoz gondot, hogy megismerjem az eredeti művet. Az 1951-es alkotásban például a mama karaktere egészen más, mint amilyen én vagyok, könnyen el tudtam vonatkoztatni. Ez csak akkor nehéz, ha olyan alkotásról van szó, ami hatással van rád. A regényekkel kettős érzelmeim vannak. Egyrészt szeretem, mert ott saját magam tudom elképzelni a karaktert, viszont, ha elolvasom az eredeti művet, akkor felmerülhet bennem, hogy ezt vagy azt a jelenetet miért hagyták ki. El kell fogadni, hogy a rendező és a dramaturg hoz egy példányt, abból kell dolgoznunk.

Takács Katalin és Józan László az Idegenek a vonaton című előadásban (fotó: Kallus György)

Van egyébként olyan film vagy regény, amiből úgy gondolja, hogy készülhetne színpadi adaptáció, és szívesen szerepelne benne?

Nem adok ötletet másoknak!

Akkor megfordítom a kérdés: van esetleg álomszerep, amit még most is szívesen játszana?

Nem kergetek álmokat. Voltak olyan szerepek, amiket szerettem volna eljátszani, de nem jött össze. Aztán voltak olyanok, amik váratlanul jöttek szembe, és nagyon betaláltak. Idővel rájöttem, hogy nem szabad olyanért ácsingózni, ami nem az enyém. Jelenleg inkább egy páros esten gondolkodom, de most még csak a keresgélés időszakában vagyok. Vannak terveim, de erre akkor térjünk vissza, ha konkrétumok is lesznek!

Kiemelt kép: Takács Kati (fotó: Marton Meresz)