Az elmúlt évek során rájöttem, hogy hozzám legközelebb a mély lélektani drámát állnak, így legtöbbször az ilyen jellegű előadásokat keresem a színházakban. Így találtam rá a Pesti Színházban Az apa című darabra is. A 2012-ben született dráma mély empátiával mutatja meg egy idős férfi küzdelmét a felejtéssel és a szellemi hanyatlással. Florian Zeller műve Franciaországban elnyerte a legjobb színműnek járó Molière-díjat és a világ számos országában sikerrel játszották. A 2020-ban készült filmváltozat forgatókönyvét és a főszereplő, Anthony Hopkins alakítását az amerikai filmakadémia Oscar-díjjal jutalmazta. A nálunk korábban az Orlai Produkciós Iroda által bemutatott művet most a Pesti Színház vitte színpadra Valló Péter rendezésében, Kern András és Trokán Anna főszereplésével.

A demencia és az ezzel járó életminőség romlása sajnos még ma is tabu témának számít hazánkban, pedig rengeteg embert érint ilyen vagy olyan szinten. És ami a legrosszabb, gyógymód nem létezik rá, maximum lassítani lehet a folyamatot, de a vége minden esetben ugyanaz: a végső kiszolgáltatottság. Mint a történetben: az egykori fantasztikus építész, André (Kern András) napról napra épült le, míg végül már saját magát sem képes ellátni, így lánya Anne (Trokán Anna) és annak szerelme, Pierre (Brasch Bence) segítségére szorul, de mástól nem hajlandó elfogadni, hiszen „ő nem beteg”. És nem is érti azt, hogy a lánya ezt honnan veszi.

Kern András az Apa című előadásban (Fotó: Dömölky Dániel)

A különös rendezői koncepció (rendező: Valló Péter), mellyel a jelenetek idősíkjai között ugráltak, remekül szemlélteti azt, hogy egy demenciával küzdő ember hogyan éli a mindennapjait. Ezzel sokszor késztetik a nézőket is gondolkodásra, a helyzetek és reakciók újraértékelésére úgy, hogy közben a történet követhetetlennek tűnő rövid jelenetekből és félmondatokból bontakozik ki. Nekem ez a megoldás különösen tetszett, habár eleinte furcsának hatott, hogy miért játszódik le két hasonló jelenet egymás után, de aztán hamar megértettem, hogy ennek szimbolikus jelentősége (is) van.

Ez egy fontos darab, hiszen színtiszta képet ad arról, hogy milyenek vagyunk mi, akár magunkkal, akár másokkal szemben. Hogy mennyire tudunk toleráns, megértő, higgadt és türelmes maradni egy-egy helyzetben. Hogy hogyan vélekedünk az idősebbekről, miként állunk hozzájuk és hogyan fogadjuk azt, ha idős korukra gyakran mindent, de tényleg mindent elfelejtenek. Ezek olyan fontos kérdések, melyeken egyébként viszonylag ritkán gondolkodunk el, de a darab akaratlanul is felvet bennünk rengeteg ilyen és ehhez hasonló kérdést, de a válaszokat – mint mindig – nekünk maguknak kell meglelnünk.

Brasch Bence és Kern András az Apa című előadásban (Fotó: Dömölky Dániel)

És bár voltak negatív észrevételeim, mindent összevetve nem érzem azt, hogy annyira csalódott lennék, hiszen számos bravúros megoldást láttam, mind a rendezés, mind a színészi alakítások terén. És ami a legfontosabb: Az apa felhívja a figyelmet egy olyan társadalmi problémára, amelyről egyébként ritkán és szűkszavúan beszélünk.

Kiemelt kép: Jelenet Az apa című előadásból (Fotó: Dömölky Dániel)