Délibábos Hortobágyon őrül meg a magyar

Hód Adrienn legújabb koreográfiája sem mentes a meztelenségtől, és fullba nyomja a kretént.

A Délibáb című legújabb Hodworks előadás a kortárstánc határpontjait ostromolja, miközben a nézőket is folyamatosan szőnyegbombázza hat fiatal táncos hasztalan keresgélésének bizarr képeivel. Sem önmagukat, sem egymást nem találják.

Hód Adrienn koreográfiái szinte minden évben bekerülnek a Lábán-díj nomináltjai közé, és rendre meg is nyerik az elismerést. Nem mások által járt utakon jár a koreográfus, miközben stílusa jóval kiérleltebb annál, hogy bármiféle értelemben kísérletezgetésről beszélhetnénk. Hód és alkotótársai egy világba vetett korosztályt mutatnak meg nekünk, akin jelen esetben nem csupán lötyög az általunk rászabott és ráadott világ, de szinte teljesen életképtelenné is teszi.

Cuhorka Emese és Molnár Csaba nemrég bemutatott Pandóra szelencéje című közös munkája szintén a ránk testált világot rúgja le magáról, Vakulya Zoltán Együtt egyedül című koreográfiája pedig a nő-férfi sztereotípiáinkat bontja le egy intim duó keretén belül. Úgy tűnik, ez az alkotógeneráció túl szorosnak érzi a regulát.

Lassan mozdul meg a Délibáb, első pillanatra olyan, mintha az alkotók nagyon komolyan vennék ezt a komor világot. Feketébe öltözve éppen csak bele-belemozdulnak, horkantanak és üvöltenek a MU Színház színterének feketeségébe. A nézőtéri kuncogások már ekkor jelzik, hogy mindez mégsem annyira komoly. Az őrület lassan kezd kiömleni. A magánszámok és derékbetört duók a teljes tehetetlenség képzeteit vázolják fel, majd kenik el a következő pillanatban.

A ruhák lekerülnek az előadókról, de a meztelenség sem ér tovább a húsnál: mindenki benne reked a testében, amit a lányoknál néha műlevelekkel befuttatott futónövény fed. Ez a Paradicsom már réges-régen bezárt. Mindenki egyformán izgalmas ás súlyos ebben az előadásban, amely nyomokban sem tartalmaz megszokott kortárstánc mozdulatokat: saját testükben vonaglanak a játszók.

Pintér Béla Jubileumi beszélgetések című bemutatója is hasonló alkotói kirobbanás, a világra rakiabált mocsok, mint amikor valaki összehányja önmagát és a környezetét, amitől talán ő maga tisztább lesz, de a világ még büdösebb. Verbális szopás-nyalás és egyéb kifakadások másfél órában.

Hód Adrienn koreográfiája jól él a humorral, vigyáz, hogy ne sértsen ideget, ám ezzel le is mond a legelemibb hatásról: eljátszik velünk, de ez a játék most nem megy vérre, szemben például a Szólók című előadásával. Ami annyiban fordítottja a Délibábnak, hogy abban szólókat láthattunk több előadótól, most pedig hat táncost enged a koreográfus egymásra a térben, aminek hatására a nézői fókusz is megoszlik. A megmutatásra szánt világ azonban ugyanaz: idegen és felfoghatatlan.

TÖRÖK ÁKOS

Kiemelt kép: Délibáb (Fotó: Ofner Gergely)