Darkos mese, japán Deadpool és évődő tinédzserek – A Fumax mangáiból válogattunk

A távol-keleti képregények magyarországi aranykorának (ha nevezhetjük így) nagyjából a 2006-2012 közötti időszakot tekinthetjük. Ez időszakban árasztották el ugyanis a mangák (japán), a manhwák (dél-koreai), a manhuák (kínai), valamint az ezek nyomvonalán született amerikai és európai képregények a hazai könyvpiacot. Ennek a mozgalomnak a legnagyobb úttörője a Mangafan volt, akiknek olyan címeket köszönhettünk többek között, mint az Árnybíró, a Death Note, a Chrno Crusade, a Naruto, a Ruróni Kensin, a Nana vagy a Vampire Knight. Emellett ott volt még a Vad Virágok Könyvműhely vagy az Athenaeum Kiadó imprintje, a Mangattack, de szép próbálkozásai voltak a Delta Vision Kiadónak is. (Utóbbi kettő főleg a befejezetlenül hagyott sorozatokról vált utólag ismertté.)

Talán kevesen emlékeznek már rá, hogy ehhez a sorhoz csatlakozott a Fumax Kiadó is, akik működésük kezdeti éveiben szintén képregénykiadásra specializálódtak – a név is az olasz fummeti, a manga/manhwa és a comics szavak összetételéből ered. E korszak utolsó képregénye 2011 nyarán jelent meg, ezt követően jó pár évig csak regények (főleg, de nem kizárólag a fantasy és sci-fi műfajából válogatva) jelentek meg. A „hallgatást” 2016-ban Sarah Anders gyűjteményes kötete törte meg, ezt pedig olyan címek követték, mint a Watchmen, a Sandman – Az álmok fejedelme, a Transmetropolitan, valamint a legnépszerűbb Marvel-, DC- és Image-képregények. 2021-ben a Rainbow Rowell regénye alapján készült Fangirllel pedig, pontosan tíz év után a mangák is visszatértek a kiadó profiljába.

Habár továbbra sem ezek a képregények dominálnak a kiadó kínálatában, az elmúlt két évben igyekeztek minél több műfajból válogatni: megjelent többek között Jon Szangho The Hellbound – Út a pokol felé horror-manhwája, a Devil’s Candy – Pandora szerencséjében a Hemlock Szíve Akadémia szörnyektől és humortól sem mentes mindennapjaiba láthatunk bele, a Cagaster – Rovarok és emberek a posztapokaliptikus sci-fi rajongóinak kedvez, de kapunk igazi shōnen mngát is a Goldfisch – Aranyhal személyében. A kiadó egyik zászlóshajójának titulálható Assassin’s Creed is megkapta a maga japán verzióját (Sao Jün pengéje), akárcsak a Marvel-hős, Deadpool is. A német Backhausen –Schönhammer páros yaoi mangáját (Star Collector – Csillaggyűjtő) már teljes terjedelmében olvashatjuk, a felnőttek pedig Jizo történén keresztül a japán hitvilágot ismerhetik meg közelebbről. Ebből az igen színes kínálatból ajánlunk most nektek három mangát!

Mato & Mr Tan: Jizo
ford: Bayer Antal, Fumax Kiadó, 240 oldal

Az egykötetes seinen, azaz felnőtteknek szóló manga, a Jizo eredetileg 2020-ban látott napvilágot, és ez volt a fiatal japán illusztrátor, Mato és a francia író, Mr Tan, vagyis Antoine Dole első közös munkája. A történet nagyban építkezik a japán hiedelemvilágból, így tulajdonképpen könnyen párhuzamot vonhatunk a sokak által ismert Chihiro Szellemországban című anime-klasszikussal. Annál is inkább, mert a sztori főhősei gyerekek, akik hirtelen egy olyan világban találják magukat, amelyben egy gonosz boszorkány akarja magához láncolni, majd felfalni az eltévedt gyerekeket.

Történetünk egyik hőse Aki, akire magányosan, egy parkban üldögélve talál rá egy különös fiú, Jizo. A fiú segíteni akar Akinak, aki minden áron haza akar jutni, de semmilyen emléke nincs az otthonáról vagy a szüleiről, ahogyan arról sincs fogalma, hogyan került a parkba, a focizó gyerekek mellé. Habár eleinte Aki hallani sem akar arról, hogy egy idegen, feltehetőleg az utcán élő fiú kísérgesse őt, amikor kihunynak a fények és leereszkedik a sötétség, rájön, hogy egyedül nem tud szembeszállni a gyerekek lelkére éhező démonnal.

Habár a Jizo a kiadói fülszöveg szerint felnőtteknek szól, a kötetet nyugodt szívvel adhatnánk egy tizenkét éves gyerek kezébe is. Hiszen bármennyire is hangzik félelmetesnek a boszorkány (és erre a kinézete sem cáfol rá), semmiben nem különbözik a Jancsi és Juliska banyájától (igen, ez a mese is eszünkbe juthat a kötet olvasása során), vagy éppen az említett Miyazaki-film Yubabájától, vagyis az éppen tinédzserkorba lépő olvasó már látott ennél ijesztőbbet. A történet – amely felnőttként eléggé kiszámítható, nagyjából az első pár oldal után rájövünk, hogy mi is történt Akival – szintén inkább ennek a korosztálynak szól, hiszen ennek a darkos mesének is ugyanaz a tanulsága, mint az összes többinek: a szeretet képes legyőzni a gonoszt, a fény mindig is erősebb lesz a sötétségnél. Ennek az eszmének jeles képviselői a jizók – igen, mint utóbb kiderül, a Jizo nem (csak) egy név, hanem egy bizonyos titulus is –, akiknek az a dolga, hogy segítsenek a bajba jutott gyerekeken.

Minden sablonossága ellenére a történet mégis működik, ami nagyban Mato szemet gyönyörködtető, a régi, klasszikus mangákat idéző rajzstílusának tudható be. Leginkább ezek viszik előre a sztorit, amely egyébként a szokásosnál is kevesebb szöveget tartalmaz, de jelen esetben nincs is rájuk szükség. Az illusztrációk roppant kifejezők és beszédesek, aminek köszönhetően könnyen lehet olyan érzésünk, mintha csak filmet néznénk, vagy mi magunk is részesei lennénk ennek a különleges atmoszférájú világnak. Aki tehát egy igazán szívet melengető, kissé sötét hangulatú mesére vágyik, annak tökéletes olvasmány lehet a Jizo.

Sanshirō Kasama – Hikaru Uesugi: Deadpool Szamuráj 1.
ford.: Dobószéli Eszter, Fumax Kiadó, 224 oldal

Deadpoolt senkinek nem kell bemutatni: ő a szabadszájú, szófosásban szenvedő szuperhős (ezért az alliterációért maga Deadpool is megdicsérne), akivel ezúttal Japánban találkozhatunk. A Shōnen Jump (mangaantológia, amelyben többek között a Dragon Ball vagy a Naruto is megjelent) és a Marvel koprodukciójában készült, kétkötetes történetben (a folytatás egy hónapon belül érkezik!) kedvenc zsoldosunk éppen megakadályozza, hogy egy titokzatos szérum kijusson a laboratórium falai közül, minek következtében Vasember felajánlja neki, hogy csatlakozzon a Japánban alapított új, hivatalos Bosszúálló-csapathoz, a Szamuráj-osztaghoz. Főhősünk természetesen nem akarja feladni, hogy önálló cím maradjon, no meg, ha valami melléksztoriba csatlakozik, akkor esélyes sincs a fővonalon megtenni ugyanezt a Marvelnél, ezért visszautasítja az ajánlatot. Némi fizetség ellenében (pár panellel) később mégis elvállalja, igaz, ekkor még nem tudja, hogy a csapatot csak ő és Sakura-Pók – egy fiatal lány, akit megcsípett egy radioaktív pók – alkotja.

Kettejüknek kell tehát felvenni a harcot a gonosztevőkkel. Megjelenik a színen Loki, aki egy régi sérelmet akar megtorolni a japánokon, valamint kiderül, hogy a popsztár, Neiro-chan szoros barátságot kötött Venommal, aki nemes egyszerűséggel felfalja a lány rajongóit. Később meg kell küzdeniük egy őrült perverzzel is, Loki is vissza-visszatér, de az igazi ellenség még várat magára, csak a kötet legvégén derül fény a kilétére. Sanshirō Kasama remek érzékkel nyúlt Deadpool karakteréhez: meghagyott mindent, amiért szeretjük ezt a figurát, vagyis megkapjuk a szokásos ki- és beszólásokat, az olvasó és a történet közötti láthatatlan fal szinte fel sem épülhet, olyan gyorsan bomlik le. A szerző rengeteg popkulturális utalást tesz mind az amerikai képregényekre, mind a mangákra, sőt ez utóbbit még ki is parodizálja (példaként: az egyik lábjegyzetben szerepel, hogy a japánok szeretnek mindent megmagyarázni, ezért csillagoznak ők is). Nehéz kibírni nevetés nélkül ennek a kötetnek az olvasását, főleg, amikor a történetet megszakítja egy felugró reklám (ezen túl menően a Fumax és a folytatás híre is bekerült a sztoriba), vagy amikor a szereplők éppen azt ecsetelik, hogy mennyire elcsépelt egy-egy fordulat, ami szinten minden mangában kötelező elem.

Hikaru Uesugi illusztrációi egyszerre idézik meg a hagyományos japán rajzstílust, ilyen tekintetben egy ízig-vérig eredeti japán shōnen mangát kapunk, tele látványos akciójelenettel, robbantással és öldökléssel. Ugyanakkor a jól ismert szuperhősök maradtak a megszokott alakok, így azok jóval közelebb állnak az amerikai ábrázolásmódhoz. Ez a kettősség jól megfér egymás mellett a kötetben, amely a két, egymástól egyébként merőben eltérő képregénystílus tökéletes fúziójává válik. Könnyedén olvasható, végtelenül vicces és szórakoztató tehát Deadpool Japánbéli kiruccanása – a folytatást is leginkább emiatt a hangulat miatt várjuk.

Anna Backhausen – Sophie Schönhammer: Star Collector – Csillaggyűjtő 1-2.
ford.: Horváth Vivien, Fumax Kiadó, 200 oldal/kötet

A kétkötetes Star Collector – Csillaggyűjtő két fiatal német lány, az 1991-es születésű Sophie Schönhammer és az 1995-ös születésű Anna Backhausen munkája. Előbbi a történetért és a raszterért, utóbbi pedig a rajzokért volt a felelős. A sorozat eredetileg 2016-2017 között jelent meg, 10, egyenként 32-40 oldalas füzetként. A gyűjteményes kiadás követi a hagyományos manga formátumot, vagyis jobbról balra kell olvasni, habár a hazai változat nagyobb méretet kapott. (A Fumax ezzel szerette volna még esztétikusabbá tenni a náluk megjelenő köteteket.)

A yaoi vagy boy’s love képregények igen nagy népszerűségnek örvendenek szerte a világon, itthon azonban nem igazán tudták megvetni a lábukat. (Ugyan pont a Fumaxnak voltak ilyen irányú törekvései 2010 környékén, de ez elég hamar hamvába holt ötletnek bizonyult a mangák leáldozásakor.) Ezek a történetek viszonylag egyszerűek, a cselekmény gyakorlatilag mondvacsinált és éppen ezért meglehetősen kiszámítható fordulatokból áll, egészen addig, amíg a két főhős egymásra nem talál. Nincs ez máshogy a Star Collector – Csillaggyűjtő esetében sem: a történet egyik főszereplője Flynn, aki kerüli az iskolát, szabadidejét pedig dohányzással és lustálkodással tölti. Barátnője éppen akkor szakított vele, amikor megismerjük őt, és a szerzők nem sokat teketóriáznak: Zoe ki is mondja, hogy úgy érzi, kevés a fiúnak és talán a másik oldalon kellene nézelődnie. Flynn magányos estéit a város legmagasabb pontján, egy dombon tölti, itt botlik bele Nikóba, a kissé esetlen és kocka srácba, aki távcsövével figyeli az égboltot, hogy életében először láthassa a csillaghullást.

A sztori innentől meglehetősen kiszámíthatóvá válik: Flynn és Niko elég hamar közel kerülnek egymáshoz, ugyanakkor kapcsolatuk felvállalása mégsem annyira egyszerű. Joggal gondolhatnánk, hogy a társadalmi előítélek miatt nem merik ezt megtenni, de a sorozatban ez semmilyen formában nem jelenik meg. Egyetlen osztálytárs sem tesz semmilyen bántó megjegyzést a melegekre, sőt, abból a kevés panelből, amelyen feltűnnek, az jön át, hogy teljesen természetesnek is veszik azt, és ahhoz képest, hogy Flynn az iskola egyik legnépszerűbb sráca, a kutyát nem érdekli, hogy mi van vele. (Sőt, nem is ő, hanem Niko lesz, aki nem meri felvállalni a kapcsolatukat.) Főszereplőinknek tehát igazából semmilyen akadállyal nem kell megküzdeniük, a szerzők még a család és a barátok (akikből egyet ismerünk meg tüzetesebben, Zoét, Flynn exét) előtti coming outot is mondhatni teljes közönnyel mutatják be, így a történet mentes lesz mindenféle nagy drámai eseménytől, érzelemkitöréstől.

A második kötetben – ahol egy kis zavart is érezhetünk az időfolyamban, hiszen Niko és Flynn a nyári szünet végét jelentő bulira igyekeznek, miközben már napok óta iskolába járnak – ugyan választ kapunk néhány, főleg Nikót érintő kérdésre, de olvasóként ezeket sem érezzük annyira fajsúlyosnak, ami miatt fejezeteken keresztül titkolózniuk kellett volna a szereplőknek. A sorozat ugyan néha felvillantja a lehetőségét annak, hogy életszerű módon bemutassa, milyen gondokkal kell megküzdenie egy, a melegségére még éppen csak ráébredő tinédzsernek, de az esetek többségében ezeket a problémákat még maguk a szereplők sem veszik annyira komolyan, hogy egy percnél több ideig foglalkozzanak vele.

Persze, ezeket számon kérni nem is lehet a képregényen, hiszen a yaoi mangáknak nem is jellemzőjük a mély mondanivaló, céljuk nem az elgondolkodtatás, hanem a szórakoztatás, aminek a Star Collector – Csillaggyűjtő tökéletesen eleget is tesz. Hőseink legtöbb idejüket a csillagos ég alatt töltik, aminél romantikusabb helyszínt nehezen lehet elképzelni, főleg, ha ez csillaghullással is párosul. (Az mondjuk meglehetősen furcsa, hogy Nico, aki annyira imádja a világegyemet, hogy a NASA-nál akar dolgozni, még életében nem látott hullócsillagot, amit a legtöbb ember mintegy véletlen szokott elkapni, nem úgy, hogy állandóan fürkészi az eget.) Szóval igazi limonádé történet, amelyben tanúi lehetünk két fiatal bonyodalmaktól majdnem mentes egymásra találásának, és amely könnyed kikapcsolódást tud nyújtani arra az egy-két órára, amíg elmerülünk ebbe a kissé idealizált a világban.