“Csapat, csupa nagybetűvel” – Puskás, a musical kritika

Augusztus 20-án mutatták be Szente Vajk legújabb musical rendezését, a Puskást, ami a leghíresebb magyar labdarúgó, Puskás Ferenc életét meséli el. A történet azonban csak a felszínen szól a fociról. 

Sokakhoz hasonlóan, amikor először hallottam az előadásról, én is kétkedve álltam az ötlethez. Nem tudtam elképzelni, hogyan lehet egy focista életéből musicalt írni. Ráadásul én magam nem is rajongok a footballért, ezért még annyira sem vonzott a darab, mint azokat az ismerőseimet, akik a sportot és a színház műfaját egyaránt szeretik. A szereposztás és a rendező neve azonban mégis felkeltette az érdeklődésemet. Amikor utánanéztem a darabnak, és átgondoltam a koncepciót, rá kellett jönnöm, hogy ez az előadás bizony sokkal többet ígér, mint elsőre gondolná az ember. Hiszen Lin Manuel Mirandát is kinevették a Fehér Házban, amikor először előállt az ötletével, hogy Alexander Hamiltonról csinálna musicalt, nem igaz? Ezért végülis úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt a Puskás musicalnek, és elmentem megnézni az előbemutatót, amit az Erkel Színházban tartottak. 

Már a megérkezés megalapozta a „szurkolói” hangulatot, ugyanis a fiatal nézőteresek mind Puskás mezben várták és engedték be a nézőket a színházba és a nézőtérre. A közönség összetétele meglepően vegyes volt: gyerekek, felnőttek, idősek, férfiak és nők is gyülekeztek az előcsarnokban, hogy hosszú idő után újra kikapcsolódjanak a színház falai között. Amikor pedig beültem a nézőtérre a színpadon a színészek és táncosok már javában “bemelegítettek”: labdáztak és dekáztak, míg az “edzők” jöttek-mentek és kontroll alatt tartották a játékosokat. 

A díszlet stílusosan egy aréna lelátóját tükrözte, ami a későbbiekben szétnyílt, ezzel teret engedve a színészeknek vagy éppen más díszletelemeknek, amelyek beemelésével a színpad például párt-irodaként is remekül szolgált. Bár a látvány nem minimalista, a megépített díszletnél nagyobb jelentőségűek voltak a kivetítők, amik a színpadhátsón és mindkét oldalt is helyet kaptak. Ezeken a történéseket megszínesítő animációkat, valamint régi archív felvételeket is levetítettek az előadás alatt, illetve a szünetben. Számomra, aki nem ismerte az Aranycsapatot, izgalmas volt látni az akkori közvetítések vagy híradó-riportok részleteit, és ez által átérezni azt a büszkeséget, amit egész Magyarország akkor érzett a 11 válogatott fiatal focista iránt. 

Az előadás legelején a gyermek Puskással és Bozsikkal ismerkedünk meg, akiket akkor még éppen csak bevesznek a helyi football-csapatba. A gyermekénjeik az előadás folyamán többször visszatérnek és akár a szellemek megjelennek, akkor, amikor éppen a legnagyobb szüksége van a fiúknak a gyermeki mivoltukra. Hiszen ők jelképezik az ártatlanság, az őszinteség, az álmok és a foci iránti tiszta szenvedély érzéseit. Nem ritka szimbólum ez, főleg a színház világában, nekem mégis rendkívül megható volt azoknál a bizonyos jeleneteknél akár csak egy-egy pillanatra látni a gyerekszínészeket. Ezáltal közelebb tudtam érezni magam az adott karakterhez és annak lelki világához, ezzel pedig esélyt kapva az azonosulásra, ami számomra minden előadásnál elengedhetetlen. 

A dalok egytől-egyig rettentő fülbemászóak és zeneileg izgalmasak voltak, olyannyira, hogy a bemutató után még három nap elteltével is énekelgettem a betétdalt, ami többször visszatért a darab folyamán. A táncok is hasonlóan jól koreografáltak voltak, ám volt néhány olyan jelenetet, amiben azért annyira nem mondanám erősnek a táncbetét, de ezekről szinte azonnal el is feledkezik az ember a megannyi kreatív és szemet gyönyörködtető koreográfiák látványától. Hasonló véleménnyel vagyok az előadás alatt használt vizuális effektekkel kapcsolatban, amik számomra néha már túlzásnak hatottak, ugyanakkor a közönség nagy részének nagyon tetszettek, valamint olyan apró részét tették ki a nagy egésznek, hogy én is könnyedén el tudtam ezeket engedni, tehát nem is számolhatok be róluk negatívumként.  

Bár az egész előadás, az első perctől az utolsóig teljesen magával ragadott, muszáj kiemelnem négy jelenetet, vagyis inkább dalt, amik olyan szinten hatoltak a szívem legmélyére, hogy most is ráz a hideg, ha visszaemlékszem ezekre. Az első ilyen a második felvonásban a kaszinó jelenet Gubik Petrával a középpontban, aki lenyűgöző könnyedséggel tudta közvetíteni karakterének hatalmas fájdalmát, úgy, hogy abba az egész színház beleborzongott. Klára karakterfejlődésének ezután a csúcspontja után teljesen más szemmel néztem a nőre, és ettől az ezt követő fordulat és vég pedig úgy fájt, mintha engem árultak volna el. Hasonlóan szívbemarkoló volt a másik nő, Puskás feleségének disszidáló dala, ami, ha önmagában sem lenne elég fájdalmas, Szente Vajk bebiztosította, hogy minden néző garantáltan elsírja magát miközben ezt a jelenetet nézi: Kovács Gyopár úgy énekel a “kislányuknak”, mintha egy nagy kalandra mennének, miközben kézen fogva menekülnek át a határon. A színésznő előtt egyszerűen csak le a kalappal, mert amit színpadra varázsolt, olyat keveset láttam ezelőtt. 

Színpadképileg rendkívül erős volt az ‘56-os forradalom jelenete, amiben Veréb Tamás és Szabó P. Szilveszter énekeltek duettet. Ebben nemcsak két nagyon erős karakter, hanem két nagyon erőteljes színész és énekhang „csapott össze”. Amikor bekerült a középen kivágott magyar zászlót, és annak közepén párbajozott a két világnézet, majd az szépen lassan rátekeredett és fojtogatva visszatartotta az elvtársat, az minden kétséget kizáróan az egész előadás legszimbolikusabb pillanata volt.

És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, számomra az egész musicalben Ember Márk szólója volt az első felvonásban az a jelenet, ami egyszerűen padlóra vágott. A színész munkásságát már követem egy ideje, de legelőször a tavalyi A nagy Gatsbyben nyűgözött le igazán. Amikor megtudtam, hogy ő is benne lesz a produkcióban, bevallom, akkor döntöttem el, hogy biztosan meg kell néznem ezt a musicalt. Kíváncsi voltam milyen szerepet osztanak majd rá, és reméltem, hogy egy szólóban is hallhatom őt a színpadon. A vágyam be is teljesült, Ember Márk pedig ismét bebizonyította, hogy nem hiába rajongunk érte olyan sokan. Még fent az erkélyen is érezni lehetett karakterének minden szenvedését és kétségbeesését, amiért kénytelen jelenteni barátairól és csapattársairól, miközben ő is teljes szívéből megveti a rendszert. Minden hang és mozdulat sugározta azt az átélést és tiszteletet a szerep felé, amivel a színpadon létezett az előadás folyamán, amiért teljes szívből csak gratulálni tudok. 

Mindent összegezve nekem hatalmas élmény volt a Puskás musical, és őszintén tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti a zenés darabokat. Ne ijesszen el senkit se a foci, vagy ha nem ismeri az Aranycsapatot, az előadás ugyanis sokkal többről szól, mint a sport: a tehetségről, az összetartásról, és 11 bátor fiatal küzdelméről mesél ez a történet, akik azért harcoltak, hogy megvalósítsák az álmaikat.             

Kiemelt kép: Az Aranycsapat (Fotó: puskasmusical.hu)