Családi tragédia testközelből

A színházak előszeretettel nyúlnak az orosz irodalmi művekhez: egyfelől klasszikus, sokak által ismert történetek, másfelől olyan problémákat vetnek fel és olyan személyes sorsokat jelenítenek meg, melyek bármikor és bárhol aktuálisak lehetnek.

A legnépszerűbb és legismertebb regényekből – mint például a Háború és béke, az Anna Karenina vagy a Bűn és bűnhődés – nem csak színpadi előadások, hanem filmek és tévésorozatok is készültek. Vannak azonban bőven olyan művek, amiket egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán adaptálnak. A sötétség hatalma az utóbbiak közé tartozik.

Hazánkban a Színházi Adattár szerint mindössze háromszor (1974, 2005 és 2008) állították színpadra mielőtt a Budaörsi Latinovits Színházban bemutatták volna a regényből készült darabot Alföldi Róbert rendezésében. Hogy tudatosan kerülték a színházak vezetői és rendezői Tolsztoj ezen alkotását, vagy pusztán véletlenül lett „hanyagolt”, nem fog kiderülni. Az viszont biztos, hogy aki megnézi az előadást, nem fogja elfelejteni a látottakat.

A történet Oroszországban, de nem a nyüzsgő utcáiról, pezsgő társasági életéről híres Szentpétervárott vagy a titokzatos Moszkvában, hanem egy kis faluban játszódik, ahol a kilátástalan szegénység és a hideg az úr. Ahol az emberek lelkét a nyomor és a civilizációtól való nagy távolság talán visszafordíthatatlanul deformálta.

Főszereplőink egy tanyán élnek. Mindenki teszi azt, amit számára rendelt a sors és bár próbálnának életükön változtatni, eddig nem voltak képesek jobbá tenni azt. Ehhez ugyanis pénzre lett volna szükségük, és arra hogy megtegyék azt a lépést, amivel kilépnek a reménytelen, ám mégis állandóságot, biztonságot jelentő sötétségből. Szereplőink életének története azon a ponton veszi kezdetét, amikor az évek során egymásra rakódott problémák ingatag tornyát a pattanásig feszült idegszálak bármelyik pillanatban lerombolhatják, maga alá temetve egy teljes családot.

A tragédia, a szereplők bárhogyan is igyekeznek, elkerülhetetlen. Az első bűnt újabbak, kegyetlenebbek követik, melyek szinte mindenki lelkét megviselik, már-már megtébolyítva azokat az egyszerű, és legbelül valójában jóravaló embereket, akik ennyi terhet és szörnyűséget már sehogyan sem tudnak elviselni.

Alföldi Róbert rendezésében testközelből láthatjuk az eseményeket. A rendező ugyanis megbontotta a szokványos színházi „felállást”. A nézők négy oldalról veszik körbe a játékteret, így nem csak a színészeket, hanem a velük szemben ülők reakcióit is látják, ugyanis az előadás alatt szinte végig megvilágítják a közönséget is. Erre azért van szükség, mert a színészek közvetlenül az első sor előtt, a széksorok között nyitott kis „folyosón”, valamint a nézők háta mögött is játszanak. Emiatt tényleg úgy érezni, hogy benne vagyunk a történetben.

Az első sorban, az egyik „folyosó” mellett ültem. Ennek köszönhetően olyan közel voltak hozzám a színészek, mint egyik eddig látott előadásnál sem. Éreztem a ruhák, a díszletelemek, a lábasban kavargatott étel illatát, láttam a harapás közben az uborkából fröccsenő levet és mikor szó szerint előttem álltak a színészek, valami olyan rejtélyeset vettem észre a tekintetükben, amit lehetetlen megfogalmazni.

Elképesztő dermesztő ereje van annak, amikor tényleg előtted állva veszekednek, vagy kergetik és rángatják egymást, amikor eltűnik a láthatatlan fal, megszűnik a színháztér és kívülállóként mégis az előadás része leszel. Fokozatosan húz be magával minden közjáték, hogy a csúcsponton a gondolataid mélyéről, csendben kússzon elő a felismerés: milyen sok értelmezése is lehet a címnek.

Az előadás egy pontján ugyanis ténylegesen sötétbe borul a néző- és játéktér. Ekkor kerül sor a legkegyetlenebb tettre is, melyet bár nem igazán látunk, folyamatosan beszélnek róla a szereplők. A fantáziánkra bízzák a dolgot, a különféle hanghatásokkal pedig csak erősítik a képzeteinket, hogy aztán váratlanul – mintha villám csapott volna be, megmutassák, hogy mi is történt.

A legintenzívebb, legsűrűbb pillanata ez az előadásnak, ami annyira koncentrált, hogy a sokktól még az addig esetleg fészkelődő nézők sem képesek megmozdulni. Alföldi Róbert képes volt színészeit a szerep és a lélek mélyére levezetni, és talán mindaz amit ott láttak és átéltek tükröződött a szemükben. Rémisztően őszinte ezért a két főszereplő, Balsai Móni és Brasch Bence játéka. A sötétség hatalma egy olyan előadás lett, ami nyomot hagy abban, aki megnézi.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Balsai Móni (fotó: Budaörsi Latinovits Színház/Borovi Dániel)