„Csak együtt tudunk csodás dolgokat létrehozni” – Interjú Rétfalvi Tamással

Október 9-én mutatták be a George Orwell világhírű regénye alapján készült 1984 című darabot a Szegedi Nemzeti Színházban. A történetet Horgas Ádám adaptálta színpadra, a szerző örökösei a világon először engedélyezték más változat bemutatását az eddigi egyetlen, kizárólagos verzió mellett. A darab megszületéséről, premierjéről, a különleges próbafolyamatról a Winston Smith-t játszó Rétfalvi Tamással beszélgettünk.

A bemutató utáni napokban beszélgetünk, hogy érzed magad most?

Elég fáradt vagyok, de szerintem ez mindenkire igaz, aki a produkció létrehozásában részt vett. Elég húzós volt az elmúlt időszak, főleg a főpróbahét, keményen dolgoztunk. A bemutató után volt még két előadásunk, most először tudtam sokáig aludni. (mosolyog)

Milyenek voltak az első reakciók?

A közönség jól fogadta, pont úgy, ahogyan azt Horgas Ádám, a rendező szerette volna. Alapvetően pozitív visszajelzéseket kaptunk, a tapsból ítélve tetszett a nézőknek.

A bemutatóra tavasszal került volna sor, de a koronavírus miatt a premier időpontja eltolódott. Mennyire nyomta rá ez a bélyegét a próbaidőszakra?

Február végén tartottuk az olvasópróbát, március közepéig tudtunk próbálni. Eredetileg április végén mutattuk volna be, de akkoriban nagyon sok futó előadásunk volt, azok mellett kellett beosztani az időt szövegtanulásra, próbákra, meglehetősen feszített tempóban dolgoztunk. Mindez márciusban hirtelen félbeszakadt, mi sem tudtuk, mi lesz a továbbiakban. Május elején folytattuk a próbákat, de akkor már tudtuk, hogy az évadban már nem lesz premier. Így több idő jutott a technikai részletek, a koreográfiák vagy egy-egy jelenet pontosítására, aztán jött a nyári leállás. Augusztus elején kezdtünk újra próbálni. Ez a töredezettség megnehezítette ezt az időszakot abból a szempontból, hogy eddig mindig tudtuk, hogy egy adott időpontra, a bemutatóra kell elkészülni, és ez ad egyfajta löketet – na, ez most hiányzott. Meg persze, bennünk is volt félsz: mi lesz, ha valaki megbetegszik, és megint el kell tolni a bemutató időpontját? Szerencsére ez nem így lett, túl vagyunk a premieren. Abból a szempontból viszont jó volt a hosszú próbaidőszak, hogy ez egy nagyon sokrétű produkció, így a legapróbb részletekig ki tudtunk dolgozni mindent. Vannak benne óriásbábok, szerepel benne a színház prózai tagozata, a tánckar, az énekkarból nyolc énekes, emellett a vetítésnek és a fényeknek is nagy szerepük van.

Az előadás – ebben a formájában – most először látható Magyarországon, mondhatni ősbemutató. Ez a tudat adott nektek plusz energiát?

A világon egy olyan adaptáció létezett eddig, amit Orwell örökösei jóváhagytak. Ádám (Horgas Ádám, a darab szövegkönyvírója és rendezője – A szerk.) mindenképpen szerette volna színpadra állítani a darabot, de azt a változatot nem találta elég komplexnek, ezért megírta a saját elképzelései alapján a szövegkönyvet, amelyet elküldött a jogtulajdonosoknak. Végül annyira tetszett nekik ez a verzió, hogy engedélyt adtak a bemutatóra, ráadásul ez is megkapta a kizárólagosságot a másik mellett. Szóval nem csak magyarországi ősbemutatóról, de világpremierről is beszélhetünk. Ettől függetlenül nem mondanám, hogy más érzés szerepelni benne, hiszen ezzel is ugyanúgy kell dolgozni, mint egy másik anyaggal. Nekem inkább ad az plusz löketet, hogy kamaszkorom egyik kedvenc könyve a regény.

Amikor olvastad, akkor is megfordult már a fejedben, hogy jó lenne ezt színpadon viszontlátni, sőt, akár játszani benne?

Nekem nincsenek álomszerepeim, nem tudok egyet sem mondani, amit mindenképpen szeretnék eljátszani. Egy társulattal rendelkező színháznál ez úgy működik, hogy kiosztanak rád bizonyos szerepeket, és ha jól gondolkodnak benned, akkor olyat kapsz, ami fejleszt is téged. Amikor a regényt olvastam, bennem meg sem fordult, hogy ebből lehetne színdarab, sőt, amikor Ádám mondta, hogy ezt a darabot szeretné megcsinálni, el sem tudtam képzelni, hogyan lehetne kivitelezni, ezért bennem is nagyfokú kíváncsiság volt. Meglátásom szerint nehéz jól adaptálni regényeket, hogy annak minden fontos részét megőrizze a darab. De ez egy izgalmas és jó adaptáció lett, olyannyira, hogy a végén még féltem is tőle, hogy nem fogom tudni úgy megcsinálni a szerepemet, mint ahogyan kigondoltam. De talán mondhatom, hogy sikerült. (mosolyog)

Ebben az esetben hogy látod, mennyire nehezíti meg a darab dolgát, hogy regényadaptációról van szó? Szükséges valamennyire az eredeti mű ismerete?

Erről is sokat beszélgettünk, de szerintem nincsenek benne olyan utalások, amit ne értene az, aki nem olvasta a regényt. A történet abszolút követhető, de tény, hogy kénytelenek voltunk sűríteni rajta, így az, aki ismeri a művet, sokkal színesebben, komplexebben tudja értelmezni az előadást. Az, hogy adaptáció, ami mögött ott van egy sikeres regény, nem jelentett plusz terhet, mi mindvégig arra koncentráltunk, hogy az, amit gondolunk és hiszünk az előadásról, az átjöjjön a nézőnek. Hogy ez hogyan sikerült, azt már nézője válogatja. A házi főpróba után volt, aki elmondta, hogy ő olvasta a regényt, és neki abból a szempontból csalódás volt, hogy nem így képzelte el színpadon, de közben mégis lenyűgözte, amit látott. A tapsból nekem az jött le, hogy tudtak a gondolatmenettel együtt menni.

A regény 1948-ban 36 évvel korábban íródott, mint amikor játszódik, most pedig pontosan 36 évvel vagyunk a cselekmény időpontja után. Hogyan látod a történetet 2020-ből visszatekintve?

Ádám mondta azt – idézve egy mémet –, hogy Orwell a regényét nem használati útmutatónak, hanem figyelmeztetésnek szánta. Sajnos minden szélsőséges rendszerre igaz, hogy ha fent akarja tartani magát, akkor túlkapásokat követ el, és ha körülnézünk a világban (akár csak az elmúlt 1-2 évben), nem egy olyan országot tudunk mondani, amiket pontosan jellemez ez az orwelli világ. Orwell a legszélsőségesebb helyzetet írta le, azt, hogy meddig tudunk elmenni. Bár maga a regény fikció, a történelemből mégis számos példát tudnánk mondani hasonló eseményekre. Szerintem kimondottan jó döntés volt a színház részéről, hogy ezt a vitathatatlanul aktuális történetet műsorra tűzte.

Számodra mi a legfontosabb üzenete a darabnak?

Nehéz ezt megfogalmazni, mert én szubjektív szemlélője, részese vagyok az előadásnak. Nagyon sok gondolat kavarog bennem is, de ami talán nézőként érdekes lehet, hogy egy olyan disztópikus képet tár elénk, amely elgondolkodtat, hogy milyen világban és hogyan is élünk, mennyire figyelünk egymásra, mikor legyintünk csak a dolgokra és mikor jön el a cselekvés ideje, hogyan kommunikálunk egymással. Szerintem a legfontosabb az, hogy tudjunk egymásba kapaszkodni, ne maradjunk egyedül, mert csak együtt tudunk csodás dolgokat létrehozni. Vagy, ahogy József Attila mondta: „hisz egymás nélkül sötétben vagyunk”.

Horgas Ádám nem először rendez téged. Jól tudtok egymással dolgozni?

A mi munkakapcsolatunk akkor kezdődött, amikor mindketten Szegedre szerződtünk, két darabon dolgoztunk együtt. Az első a Szentivánéji álom volt, ezt már megrendezte egyszer Pécsett, így tulajdonképpen itt már nagyon pontosan tudta, mit szeretne látni. A második a Virágot Algernonnak volt, Szervét Tibor írta át a regényt színpadi művé. Számomra azért is volt fontos ez a két előadás, mert megismertem Ádámot, tudtam, hogyan gondolkodik. A mostani próbaidőszak alatt már sejtettem, hogy egy-egy instrukcióval milyen irányba akar vinni, ezért már tudtam előre készülni, volt, hogy én tettem javaslatot neki a szereppel kapcsolatban. Szerintem nagyon produktívan tudunk együtt dolgozni. Ádámnak egyébként nagyon erős víziói vannak, magabiztosan építi fel az előadás vázát, de ha ez megvan, onnantól a színész szabadon élhet.

Milyen feladatok várnak még rád az évadban?

Sajnos a jelenlegi helyzet miatt sok minden bizonytalan, így csak tervekről tudok beszélni. Ezek alapján repertoáron marad a Mágnás Miska, a Lúdas Matyi, a Virágot Algernonnak és a Valahol Európában, 2021-ben pedig két bemutatóban leszek benne: a Black Comedyben és a Nagyon, nagyon, nagyon sötét anyagban.

Kiemelt kép: Rétfalvi Tamás (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)