Január elején mutatta be a Jászai Mari Színház az Én és a kisöcsém című Eisemann-operettet, ami azért is jelentős mérföldkő a tatabányai teátrum életében, mert ez az első saját operettelőadása a társulatnak. A jól ismert történet tele van humorral és szeretettel, meg persze várt és váratlan fordulatokkal, kavarodásokkal. A kiindulópont szerint Kelemen Félix egy külföldi üzletemberhez kívánja hozzáadni a lányát, ám az álmodozó csitrinek esze ágában sincs megházasodni, inkább úgy dönt, hogy társául szegődik Andersen Vilmosnak, aki éppen Velencébe készül utazni. A sértett lányt leginkább a bosszúvágya hajtja, a terve megvalósításához azonban férfinek kell kiadnia magát. A bemutatót követő napokban az apát alakító Kardos Róberttel ültünk le beszélgetni.
Az elmúlt tíz évben, mióta megalakult a Jászai Mari Színház állandó társulata, még nem szerepelt operett a repertoáron. Hogyan fogadta a hírt, amikor megtudta, hogy műsorra tűznek egyet?
Örültem neki. Egy színtársulat életében kincs a sokszínűség. Bár zenés darabból többet is bemutattunk már – például A padlást, a Valahol Európábant vagy a Te édes, de jó vagy, légy mást –, de klasszikus operett eddig valóban nem volt nálunk. Ez azérti is jó, mert másfajta játékot tesz lehetővé számunkra.
Milyen különbözik ez a fajta játékmód egy drámai szereptől?
Azt gondolom, hogy bizonyos értelemben nincs különbség, csak annyi, hogy itt énekelni és táncolni is kell. Ez egy másfajta kihívás egy színésznek, amelynek a nehézségi foka attól függ, hogy egy társulatban ki mennyire jártas ebben a műfajban. Alapvetően azonban minden színdarabhoz ugyanúgy kell hozzáállni: emberekről, sorsokról van szó, amelyek hol kevésbé, hol mélyebben vannak kifejtve. Hogy a műfaj mennyire igényli a kifejtést, az más kérdés, de ha nem emberi sorsokat látnánk viszont, akkor az unalmas lenne. Csak az ember érdekes a színpadon.

Széles Flóra és Kardos Róbert az Én és a kisöcsém című előadásban (Fotó: Prokl Violetta/Jászai Mari Színház)
Mi ragadta meg Kelemen Félix karakterében? Bennem azért felmerült, hogy nem egy mintapa, hiszen nem megóvni akarja a lányát, hanem érdekházasságba akarja kényszeríteni.
De, szerintem óvja ő. Egy özvegyen maradt apáról van szó, aki egyedüli neveli a lányát, így egészen biztosan félti, és a legjobbat akarja neki. A történet idején üzleti fúzióba, ha úgy tetszik, érdekházasságba próbálja terelni Katót – elismerem, ez valóban véleményes a részéről. De színészként az én dolgom az, hogy Kelemen Félixet és az ő igazát képviseljem, ezért élek a gyanúperrel, hogy ha a törekvése komolyabb ellenállásba ütközne, és a lánya határozottan tiltakozna az ellen, akkor ő sem erőltetné tovább. Nem gondolom, hogy elvtelen lenne, csak éppen egy olyan ponton látjuk őt, amikor egy külföldi gyártulajdonos fiához szívesen hozzá adná a lányát. Persze, egy ilyen fúzió az ő üzletét is megmentené, de ennek ellenére, mégis van szíve, aki egy adott ponton a lányát helyezné előtérbe.
Az operettben erőteljesen előtérbe kerülnek a férfi-női szerepek, és ezek meglehetősen sztereotipikus módon vannak ábrázolva. Mit gondol, ennek ellenére ma is tud érvényesen hatni a történet?
A történet kétségtelenül működik – ezt már saját magunk is tapasztaltuk két előadáson is –, azt tapasztaltam, hogy a nézők tudják dekódolni ezt a fajta viszonyrendszert. Arra nem vállalkozom, hogy énmagam eldöntsem, hogy ez jó vagy éppen ellenkezőleg, el kellene utasítani ezeket a sztereotípiákat. Az viszont biztos, hogy ezek működtetik a történet jelentős részét, és azt is tegyük hozzá, hogy ezek az ábrázolások egyik nemet sem hozzák nagyon hátrányos helyzetbe vagy lennének bántók bárkire nézve is.

Szvetnyik Kata és Kardos Róbert az Én és a kisöcsém című előadásban (Fotó: Prokl Violetta/Jászai Mari Színház)
Erre az előadásra két színésznő, Széles Flóra és Szvetnyik Kata is csatlakozott a társulathoz. Jók az ilyen vérfrissítések?
Ez a mi életünkben nem ritka. Bár vannak olyan előadások, amelyeket teljesen társulaton belüli szereposztással játszunk, de természetes része az életünknek az is, hogy vendégek jönnek hozzánk, kisebb-nagyobb szerepekre. Szvetnyik Katát régebb óta, a Bárkás életemből ismertem, de Széles Flórával most találkoztam először. Nagy élmény volt velük próbálni és nagy élmény, most együtt játszani, örülök, hogy velünk vannak.
Az előadás egy Best of Eisemann-darabnak is tekinthető, ugyanis a zeneszerző más dalait is beleépítették a darabra. Cél volt, hogy minél több ismert sláger elhangozzon?
Erről leginkább Király Attila rendező és Guelmino Sándor dramaturg tudna pontosabb információval szolgálni, de alapvetően azt gondolom, hogy igen, cél volt. Az, hogy az Én és a kisöcsémnek hol található az eredeti szüzséje, azt én sem tudom. Azt viszont igen, hogy Attila és Sanyi 6-7 különböző példányból írták meg a saját szövegkönyvüket. De ez az operett-előadásoknál meglehetősen gyakori: ezek a darabok folyamatosan fejlődnek, élő szövetek, belekerülnek dalok, jelenetek, szövegek. Tekinthetjük úgy is, hogy a mi előadásunk egy ősbemutató, mert ezt a szövegkönyvet ezekkel a dalokkal így még nem játszották. És valóban, jóval több dal van benne, mint az eredetiben, de mind Eisemann-sláger! És természetesen az is fontos volt, hogy csak olyan dalok szerepeljenek, amelyek illeszkednek is a történetbe, aminek kapcsán tudunk megfejtést adni, hogy miért hangzik el azon az adott ponton.

Szvetnyik Kata, Dévai Balázs, Figeczky Bence és Kardos Róbert az Én és a kisöcsém című előadásban (Fotó: Prokl Violetta/Jászai Mari Színház)
Az előadást Király Attila rendezte, aki ebbéli minőségében először dolgozik együtt a társulattal. Milyen volt vele a közös munka?
Az, hogy Attila hosszú évek óta színészként a társulatunknak tagja, egyáltalán nem jelentett hátrányt, sőt, szerintem előnyös is volt ez a helyzet. Azt gondolom – és ezt bármelyik kollégám nevében mondhatom –, hogy ha egy barátunkról, kollégánkról van szó, akkor még nagyobb odaadással, figyelemmel és türelemmel fordulunk felé. Hosszú út, amíg elkészül egy elődás – a plusz energiák csak jól jönnek.
Önben nem merült még fel a rendezés gondolata?
Ez a kérdés időről időre nekem szegeződik, most éppen öntől. De, felmerült bennem, gondolkodtam már rajta, de még csak 55 éves vagyok, nem kell kapkodni! (nevet) A rendezés elképesztően komplex tevékenység, én pedig kétkedő típus vagyok, így ízlelgetem még ezt a dolgot. Ha a sors úgy akarja, hogy rendezzek, akkor meg fog történni. Rosszul csinálni könnyen lehet, jól csinálni piszok nehéz. Ha lesz valami, ami nagyon megérint, és elég felkészültnek érzem magam, hogy végig tudjam vinni, és kerülök is olyan helyzetbe, hogy meg tudjam csinálni, akkor örömmel.

Kardos Róbert és a tánckar az Én és a kisöcsém című előadásban (Fotó: Prokl Violetta/Jászai Mari Színház)
Ahogyan a beszélgetés elején említettem, tíz éve alakult meg a Jászai Mari Színház állandó társulata. Hogyan emlékszik vissza erre az elmúlt egy évtizedre, melyik előadásra a legbüszkébb?
Szerencsére – és ez nem kincstári optimizmus – az elmúlt tíz évben nagyon sok olyan előadás született, ami a szívemhez nőtt. Ezzel összefüggésben mindig felmerül egy vidéki színház esetében – és ez nem a kesergés helye, hanem tény –, hogy ezeket jó volna többet játszanunk. Sok fontos és jó élményem volt, de A mi osztályunk című előadás biztosan az elsők között szerepel. A teljesség igénye nélkül: számomra Az öngyilkos, a Játék a kastélyban, A revizor, az Illatszertár, a Tartuffe, a Teljesen idegenek mind-mind meghatározó élmények voltak. Örömmel mondhatom, hogy sok olyan előadást hoztunk létre, amiknek az emlékét jó szívvel viszem magammal.
Kiemelt kép: Kardos Róbert (Fotó: Sipos Zoltán/Jászai Mari Színház)