Chicago, a bűnös élvezet

Mikor John Kander, Bob Fosse és Fred Ebb 1975-ben a közönség elé tárták a Chicago c. musicalt Maurine Dallas Watkins 1926-os előadását alapul véve még nem tudhatták, hogy musicaltörténelmet írnak, és a New York-i ősbemutatóból világszenzáció lesz, amelyet még évtizedekkel később is feldolgoznak a Föld legeldugottabb szegleteiben is. A darab sikere a Miramax kiadót arra sarkallta, hogy megpróbálják kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket, így Bill Condon (Érzelmek tengerében, Dreamgirls, A legnagyobb showman) írásában és Rob Marshall (Egy gésa emlékiratai, A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken, Vadregény) rendezésében 2002-ben bemutatták a filmváltozatot, méghozzá olyan méltán híres színészek bevonásával, mint Renée Zellweger, Catherine Zeta-Jones, Richard Gere, Queen Latifah és John C. Reilly. A stúdió számítása bejött, a Chicago film mindössze 45 millió dolláros költségvetésből több mint 300 millió dollár bevételt termelt globálisan és a szakmai siker sem maradt el: hat Oscar-díjat ítéltek oda neki, köztük a legjobb filmnek járó elismerést is kiérdemelte (ez volt az első musical a ’68-as Oliver! után, amely be tudta venni ezt a kategóriát).

A darab és az adaptáció népszerűsége természetesen megihlette a hazai teátrumokat is, így az elmúlt évek során feldolgozta többek között a Madách Színház, a Centrál Színház és a Veszprémi Petőfi Színház is, míg idén a Móricz Zsigmond Színház és az Átrium után nemrég a székesfehérvári Vörösmarty Színház is színpadra állította. Horváth Csaba rendező Hamvai Kornél és Varró Dániel fordítása alapján álmodta meg a bűnös városba elkalauzoló és a jazzkorszak előtt tisztelgő kompozíciót, amely esztétikus képi világával, az alapmű szorosabbra vágásával és extravagáns hangulatával könnyűszerrel elcsábíthatja a zsánerre fogékonyakat és a filmverzió ismerőit is. Nyilvánvalóan egy óriási büdzsével rendelkező hollywoodi mozi látványát képtelenség egy az egyben visszaadni a világot jelentő deszkákon, viszont a Vörösmarty Színház új darabja jelesre vizsgázott abban, hogyan idézzék meg Chicago korhű hangulatát egyetlen díszlet elemeinek mozgatásával (pedig A Pál utcai fiúkban bebizonyították, hogy a forgó színpaddal is ügyesen teremtik meg az adott miliőt). Kifejezetten fantáziadús módon használták fel a rendelkezésre álló kellékeket, különböző többletfunkciókkal látva el például egy ajtókeretet.

A képek valamelyest visszatudják adni azt, hogy mennyire erős atmoszférát sikerült így teremteni, de persze ez csak egy része a nagy összképnek, a már jól ismert történetet élettel megtöltő színészek nélkül olyan lenne mindez, mint a tánc zene nélkül. Márpedig a fehérvári színház művészei mindent megtesznek azért, hogy elvonják a figyelmünket a korabeli hangulatot árasztó díszletről és a többnyire fedetlen bájakról, ehhez pedig hozzájárul a cselekmény leegyszerűsítése is. A sztori középpontjában ugyanis két sikerre éhes nő, Velma Kelly és Roxie Hart állnak, akiket gyilkosság miatt zárnak börtönbe és ítélnek halálbüntetésre a ’20-as évek Chicagójában, csakhogy megismerkedésüktől kezdve egymással rivalizálnak a hírnévért, a szenzációra mágnesként tapadó sajtó kegyeiért és közös ügyvédjük, a híres-neves Billy Flynn figyelméért. Noha a vásznon bemutatásra került Velma előtörténete, Roxy kálváriájába is némileg hosszabb betekintést kaptunk és kettejük kapcsolatának elejét is jobban kibontották, a honi darab rendezője lefaragott ezekből annak érdekében, hogy a cselekmény egységesebb, letisztultabb legyen.

Roxie szerepében a Vörösmarty Színház társulatának egyik legtehetségesebb művészét, Kiss Diána Magdolnát (mi is írtunk már róla a Kartonpapa kapcsán) köszönthetjük, akinek – Renée Zellweger után szabadon – egy naiv, de hatalmas álmokat dédelgető fruskát kell alakítania, aki a hírnév hatására folyamatosan válik egyre romlottabbá, a színésznő pedig könnyűszerrel megbirkózik a feladattal. Nem okoz csalódást a másik központi figurát, a Velmát megformáló Varga Gabriella sem, aki rutinját felhasználva nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy hasonlóan erős, megrészegítő kisugárzást nyújtson, mint ahogyan Catherine Zeta-Jones tette azt a mozgóképen. Képes is elhitetni velünk, hogy bárkit magába bolondít és bárkin átgázol a saját érdekében, a Roxie-val szemben érzett féltékenységének érzékeltetése mellett pedig csak azt adja elő érdekfeszítőbb módon, amikor a világból kiveszni látszó emberi értékek fontosságáért emel szót. De nem is a két „dutyi-díva” voltak az igazi kérdőjel, hanem a minden hájjal és dollárral megkent ügyvédúr, elvégre Richard Gere eleganciáját és piszok sármosságát nehéz utánozni, a megidézésével megbízott székesfehérvári veterán, Sághy Tamás azonban gond nélkül vette az akadályt. Értelemszerűen más módit képvisel, mint Gere: amerikai kollégájának természetes stílusosságát simlis, hanyag eleganciával ellensúlyozza, amely nem csak kiválóan passzol a karakterhez, de mellette még roppantul szórakoztató is, lubickol a rivaldafényben.

Dacára annak, hogy a börtön úrhölgyét, Morton mamát megtestesítő Váradi Eszter Sára teljesítményére sem lehet panaszunk – hiszen zsigerből hozza az érdekeit szem előtt tartó tyúkanyót -, mégis két másik karaktert fontos kiemelnünk a mellékszereplők sokaságából, akiken a filmváltozathoz képest a legnagyobb és legpozitívabb változtatást eszközöltek. Egyikük Roxy férje, Amos Hart, aki a vásznon csak egy pipogya és szerencsétlen alak volt John C. Reilly értelmezésében, viszont a Kaszás Attila- és Jászai Mari-díjas Krisztik Csabának sikerült megtöltenie szívvel a szerepet és hozzá köthető a darab egyik legemlékezetesebb betétdala, a Mr. Celofán is, a szívünk belesajdul, miközben nézzük a társadalomban betöltött láthatatlanságát. Hozzá hasonlóan érzelmesebbé és emlékezetesebbé varázsolták a média nagyasszonyát, Mary Sunshine-t is, akit Rob Marshall rendezésében a Mamma Miából is ismert Christine Baranski keltett életre, itt viszont egy közismert férfiszoprán, az aranytorkú Vásáry André nyűgözött le mindenkit, aki – ahogyan erre külön fel is hívják a figyelmünket az alkotók – Magyarországon először a mű eredeti hangfekvésében énekli a betétdalokat. André azonban nem csupán énektudásával folytja közönségébe a lélegzetet, hanem megjelenésével is: a filmtörténelemben számos példa volt már rá, hogy a férfiak női ruhákba bújva vállaltak komikus szerepet (mint Robin Williams esetében a Mrs. Doubtfire) és a humor pont abban ütközött ki, hogy felismerhető volt a külsőségek alatt az eredeti személyiségük, ám André olyan kecsesen jelent meg és lényegült át dívává, hogy sok száj maradt tátva a nézőtéren.

A székesfehérvári Chicago a feldolgozott muzsikák tekintetében sem marad szégyenben, így a darab leghíresebb dalai, a Cell Block Tango, az All That Jazz vagy éppen az imént említett Mr. Cellophane magyarra átültetve sem veszítettek erejükből és dallamosságukból. A megkomponált dallamok különlegességéhez – a Székesfehérvári Helyőrségi Zenekar közreműködése mellett – hozzájárul az is, hogy a háttérben vezényelő karmester afféle narrátorként is funkcionál, akit sokszor be is vonnak a jelenetekbe, ezzel sikerül plusz színt belevinni az események sokszor kiszámítható palettájába. Ennyi pozitívum után könnyen megbocsájtható, hogy a filmhez hasonlóan a szóban forgó feldolgozásban is akadnak kínosabb megmozdulások (mint például a szex imitálása vagy egy-két szürreális, görcsben végződő vonaglás), viszont aki el tud tekinteni az ilyesfajta kellemetlenségektől és nem szenved prüdériától sem, azt igazi bűnös élvezetben részesíti a Vörösmarty-s társulat.

Szabó Dániel

Kiemelt kép: Éder Vera