Charlie Chaplin, avagy az emberségesség diadala

A Vígszínház múlt heti bemutatója óta sűrűn találkozhatunk Charlie Chaplin nevével, akit mindenki elsősorban a kis Csavargóval azonosít magában. Az általa kreált karakter tette ismertté és elismertté a némafilmek királyát, sőt azt is kijelenthetjük, hogy az ő szemüvegén keresztül nézte és próbálta meg megmutatni, hogy milyennek tartja a világot. A diktátorban is. Sőt, talán ebben a filmjében a leginkább. Vendégírónk arra vállalkozott, hogy a különleges alkotó közel 65 éves munkásságát művein keresztül mutassa be. Kónya Sándor írása.

Kalap. Cipő. Kacsázó járás. Sétabot. Fekete ruha. Bajusz. Ha mindezeknek pusztán a sziluettjét látjuk meg, már tudjuk, kivel van dolgunk. Charlie Chaplin nem csak némafilmsztár volt, de életében is legenda, akinek filmjei még ma is tagadhatatlan hatással vannak a befogadóra. A terjedelmes életművet, melyet maga után hagyott, igazán érdemes időről időre elővenni, hiszen bizonyságul szolgál arra, hogy az idő vasfoga nem mindenkin fog. Időtálló mozgóképes alkotások alkotójával van dolgunk, melyek mindenkori érvényességét a belső értékeinek, valamint azok vegytiszta közvetítésének köszönhetik. Chaplin filmjeiben nem csupán a humor, de a humánum mellett is letette voksát, büszkén és rendületlenül hirdetve (egy alkalmat kivéve), hogy az emberségesség nem veszett ki és érdemes érte harcolni, érdemes kiállni mellette.

Charles Chaplintől, amióta az eszét tudta, a színpad, a színház, a szerepjátszás egy karnyújtásnyira volt csak. Lévén hogy mindkét szülője a showbizben dolgozott, valahogy adekvátnak tűnt, hogy később ő maga is ezt az utat választja. Ezt nézve még így is arcátlanul hamar rivaldafénybe került – ötévesen már színpadra állt egy rögtönzött döntésnek köszönhetően, amikor is édesanyjának elment a hangja és ő maga próbálta meg csitítani valamiképp a türelmetlen közönséget. Az eredmény vastaps volt. Ez az ember – valószínűleg már ekkor kijelentették – szórakoztatással a vérében mindenképp színpadra termett. A később árvaházba került kicsi Chaplin ezt követően tízévesen már egy pantomimtársulattal turnézgatott, majd szerepet kapott a Sherlock Holmes című darabban. 1913-ban már a Keystone filmstúdió kereste meg őt egy szerződéssel, a többi pedig – ahogy mondani szokás – már történelem.

A Keystone égisze alatt rövidfilmek tucatjait készítette el, amelyeket ő írt, rendezett és szerepelt is bennük. A kisfilmek után később lassan áttért a nagyjátékfilmekre, a némafilmről nagy duzzogva a hangosfilmre, hogy aztán a hetvenes években még búcsúzóul megpróbálkozzék egy igazi, klasszikus hollywoodi romantikus komédiával Marlon Brando és Sophia Loren főszereplésével. Az Akadémia még életében elismerte munkásságát, de csupán egy életműdíjjal, melyet már idős férfiként ugyan, de annál nagyobb méltósággal vett át egy megható köszönőbeszéd keretén belül.

A mind komikusi vénával, mind pedig a drámához való vitathatatlan érzékkel megáldott Chaplin tehetségét jobbára olyan alkotások készítésére használta, melyeknél a történetet inkább csak alibiként használta, fontosabb volt számára a gegek kidolgozása. Esetében idevehetjük az összes kisjátékfilmjét. Ezekben a filmekben (csak pár példa: Chaplin, a szökevény; Twenty Minutes of Love; A csavargó) javarészt arra épít, hogy jellegzetes öltözéket és bajuszt viselő karakterét minduntalan humorosabbnál humorosabb szituációkba sodorja, melyek humorforrása főként a karakter teljes kívülállósága és szociális érzéketlensége. Chaplin (avagy a Csavargó) ezekben a filmekben még nem egészen nyerte el azt a formáját, amelyet az olyan nagyjátékfilmekből ismerhetünk, mint a Modern idők (1936), az Aranyláz (1925), avagy a Nagyvárosi fények (1931). Chaplin ezekben a filmekben sokszor egy gonoszkodó (de nem gonosz) kis troll, aki előszeretettel rondít bele szerelmespárok kettesben töltött, intim perceibe, és aki nem egyszer kicsinyes bosszú gyanánt akár fenéken is billenti azt, aki kötekedni mer vele. Már itt is megmutatkoznak azonban a későbbi védjegyek: miként pályája későbbi munkáiban, úgy ezekben a filmekben is nagy hangsúlyt fektet arra, hogy kiélezetten ábrázolja a szegénységet, valamint jómódú létet, általa életre keltett karaktere pedig ennek ad hangot (no pun intended). A csavargó – mint azt a neve, illetve kvázi anonimitása is jelzi – a szegénysorba, margón kívülre rekedtek képviselőjeként van jelen. Ha meg is próbál betagozódni a társadalomba, elvegyülni az egyszerű emberek közé, mindig útját állja az, hogy alapvetően nem mindig tudja, hogy kell illőn viselkedni emberek között. A csavargó lop, kötekedik a rend őrével és még a bizonyos tárgyak rendeltetésszerű használatával is gondja van. Egyszóval: igyekezzék bárhogy, örök kívülállónak tetszik, aki akkor is ugyanaz a kacsázó járású, szakadt nadrágos ficsúr, amikor épp előkelő társaságba keveredik. A Chaplin, a szökevény című 1915-ös filmjében például épp egy grófnak adja ki magát annak érdekében, hogy kedvese édesapjának kedvezzen. A film jó érzékkel merít ebből a szituációból, mint humorforrásból: a Csavargó kezdetnek például azt se tudja, miként kell illő módon viselkedni és étkezni az ebédlőasztalnál. Amikor pedig felbukkan az igazi gróf és kiderül a turpisság, természetesen féktelen hajsza és üldözés veszi kezdetét közte és a hatóságok között. Az Egy nap boldogságban pedig családját viszi hajóútra, de már induláskor gondja támad az autóval, mely csak nehezen akar beindulni, a tengerre érve pedig eluralkodik rajta a tengeribetegség, mely szintén több humoros pillanatot szül. Hahota a javából, de magvaiban már itt megbújik a későbbi komoly Chaplin.

Ám ahogy az a legtöbb komikusból idővel előtör: a puszta nevettetésnél többet szeretett volna elérni Chaplin is…

Chaplinnek kellett egy kis idő kellett ahhoz, hogy igazán megmutassa és bizonyítsa, többre képes. A kölyök (1921) című film például már egy komoly előrelépés volt: azt megelőző munkáival ellenben itt már komolyabb erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a társadalmi mondanivalót jobban aládúcolja és hogy a néző rekeszizmának megdolgoztatása mellett a szívre is apelláljon. Csavargó-figurája ebben a filmben már nagyobb változásokon ment keresztül, itt már az empátia, mint kulcsfontosságú tényező is felütötte a fejét. Ugyanakkor nem mondható, hogy teljesen megjavult volna a karakter. Bár a cselekmény alapjául szolgáló történet szerint hősünk örökbe fogad egy elárvult kisbabát, majd egymaga neveli őt fel, ezt megelőzi egy meglehetősen mókás jelenetsor, mely során folyamatosan próbálja lepasszolni az újszülöttet (beleteszi másnak a babakocsijába, illetve amikor visszakerül hozzá és megint otthagyná valahol, akkor épp egy járőröző rendőr akadályozza meg ebben), végül feladja a küzdelmet és jobbnak látja hazavinni magához. Az pedig, hogy végül csak megesik rajta a szíve, kiválóan aláhúzza a pályaműben egyre erősödő krédót: lehetsz csavargó, lehetsz nincstelen, lehetsz bármennyire is a margóra szorulva, az emberségesség akkor is győzedelmeskedik. Vagy legalábbis egy szebb világban mindenképp ez történne.

Későbbi, A kölyök című filmet követő munkásságát nézve akár szentimentalizmussal is vádolhatnánk a színész/forgatókönyvíró/rendezőt és talán igazunk is lenne, de javára legyen mondva, sose esik abba a hibába, hogy túltolja az arányokat. Mind a humor, mind a dráma az adott helyzetből fakad, és sokszor összefonódik egymással. Nem a Csavargón nevetünk, hanem vele, szimpátiát érzünk iránta pont azért, mert kívülálló, ugyanakkor kívülállósága okot ad arra, hogy kivetüljenek rá bizonyos emberi tényezők. A féltékenység, az osztálykülönbség, a nincstelenség. A Csavargó a válasz mindezen tényezőkre. Egyfelől tükör, másfelől idealizált énkép, hiszen legyen olykor akármennyire is agresszív és makacs ez a figura, mégis, szíve helyén van a döntő pillanatban és önzetlen gondolkodásról tesz tanúbizonyságot. A kölyök után jött A cirkusz (1928), majd jött az igazi nagy áttörés, az Aranyláz, mely még kifinomultabb eszközökkel mesél el egy történetet kapzsiságról, kiszolgáltatottságról, picit a kannibalizmusról és arról, hogy ember embernek farkasa. A méltán híressé és elismertté vált filmjét a szakma is üdvözítőn fogadta, a Csavargó zsemletáncát és azt, ahogy jobb híján megfőzi a cipőjét és cipőfűzőjét, nehezen lehet feledni.

Érdemes itt megemlíteni, hogy Chaplin már némafilm korszakában készített egy filmet, melyet maga is komoly drámának szánt – olyannyira komolynak, hogy már filmje elején írásban leszögezte, ő maga nem játszik benne szerepet. Az A Woman of Paris (1923) című filmje így egy elegánsan kivitelezett, érett és komoly darab szegényekről és gazdagokról, a burzsoá életvitelről és arról, hogy lehet-e ebben a közegben igazi, őszinte, odaadó a szerelem. Ha nem is lett oly nagy siker ez a film, mindenképp érdemes látni, miként törekedett Chaplin a komoly alkotók babérjaira.

Ezt követően hírneve, megítélése karrierje során több ponton töredezni látszott. Kommunistának bélyegezték és maradinak titulálták, amiért bár már egész Hollywood hangosfilmet gyártott, ő még mindig képtelen volt elszakadni a némafilm eszközeitől. A technika fejlődését egyébként egy filmjében kiváltképp szembeállította az ember elgépiesedésével: a Modern idők akár tekinthető úgy is, mint éles kritika a felgyorsult iramban, észvesztő módon fejlődő világról (és így közvetve a némafilmről hangosfilmre való átállásról).

Első filmje, melyet a hangosfilm korszakában készített a Nagyvárosi fények volt. Sokak szerint legjobb alkotása, mellyel nehéz vitába szállni, hiszen ez a film definiálja leginkább azt, amilyen gondolkodó volt Chaplin. A vak virágáruslány és a csavargó történetét elmesélő alkotás egyszerre dolgoztatja meg a rekeszizmokat és a könnycsatornákat, és ahogy azt már ez előtt több ízben megtette, úgy itt is a társadalmi betagozódásokat járja keresztül: hiába van valakinek sok pénze, ha egyszer boldogtalan, de legalább – ha józan akaratán kívül is – tud segíteni másokon, így a csavargón keresztül a virágáruslányon is. Utolsó, méltán híres jelenetével Chaplin mindezt szépen aláhúzza, majd hozzáteszi: a látszat nem minden, aki első látásra egy nincstelen, szerencsétlen embernek tűnik, még ugyanúgy meglehet ahhoz a készsége, hogy Téged kihúzzon a csávából.

Ha pedig empátiáról beszélünk, úgy nem mehetünk el szó nélkül A diktátor (1940) című filmje mellett sem, amely nem másból, mint Adolf Hitlerből űz gúnyt a koncentrációs táborok árnyékában. A Chaplin első hangosfilmjeként is elhíresült mű szimbolikus: a bajszos figura egészen addig megtagadta, hogy pantomim gyakorlása helyett hangját hallassa, itt azonban már a történelmi galádságok és egyre burjánzó gyűlölet árnyékában rákényszerül arra, hogy felszólaljon a humánum nevében. Soha jobb alkalom. A magát éppen Hynkel-nek (magyarán Hitler) kiadó zsidó borbély (mivel ugyanolyan bajusszal rendelkezik mind a diktátor, mind a művész) monológja egyszerre inspiráló és könnyfakasztó. Ezen túl pedig nehéz lenne ma ennél harsányabb, találóbb és zseniálisabb szatírát készíteni a diktatúráról. Bebizonyította: az igazán szörnyű emberek tetteit és viselkedését leghatékonyabban humorral lehet hatástalanítani, ellenpontozni. Ezzel ugyan még nem tehető semmissé a sok borzalom, de kezdetnek megteszi.

Chaplin filmjeiben tehát a karakterek sokszor szerepet cserélnek. Szegényből lesz gazdag, gazdagból lesz szegény. Senkiből lesz valaki. Vagy: zsidóból pár perc erejéig békét hirdető diktátor. Az imént említett Nagyvárosi fények példájának nyomán elindulva érdemes megnézni egy kései, annak idején meg-nem-értett művét, a Monsieur Verdoux-t (1947), melyben végleg szakított az addig kialakított és kipolírozott imázzsal. Ott is megtalálhatjuk a szegényből gazdag, gazdagból szegény variánsát, épp csak a Chaplinre jellemző bohókás humor és emberségesség nélkül. Van egy jelenet, amelyben a megélhetési asszonygyilkos, Verdoux meginvitál magához egy hajléktalanná vált lányt, hogy rajta próbálja ki új mérgét. A lány aztán addig-addig meséli saját tragédiájának történetét, mígnem Verdoux-ban megszólal a lelkiismeret, és még az utolsó pillanatban visszakozik, majd pénzt is ad neki. Egy későbbi jelenetben mint gazdag, férjezett asszonyként találkozunk a lánnyal, akinek lehetősége adódik, hogy visszafizesse a segítséget, a jószándékot. Fanyar csavar ez Chaplin részéről, cinizmus a javából, amellyel valamelyest megkérdőjelezi mindazt, amit egészen addig a munkáiban erősített. A humánum itt teljesen más megvilágításba került. Képlékennyé és hamissá vált. Nem csoda, hogy sokan nem egészen tudták elfogadni annak idején a Monsieur Verdoux-t, mint Charlie Chaplin új filmjét.

Chaplin ezt követő színészi hattyúdala, a pályaösszegzésnek is beillő Rivaldafény (1952) már egy szívet melengetőbb történet, de a fanyarság, a keserűség ugyanúgy jelen van. Itt egy kiöregedett bohóccal találkozunk, aki a színpadon túl nem találja a helyét és alkohollal próbálja pótolni a szívében keletkezett hiányt, hogy aztán egy segítségre szoruló, lebénult balett táncoslány legyen az, aki ismét – színtiszta szeretet és törődés által vezérelve – célt ad az életének. A finomra munkált plátói szerelmi történet felfestése mellett az alkotónak egyben arra is lehetőséget adott a film, hogy Calvero, a bohóc kálváriáján keresztül valamelyest saját maga Hollywood-i helyzetére is reflektáljon. Búcsúja álomgyári, legendás avatarjától már ebben a filmben megtörtént. Méltóságteljes búcsú. Szentimentális, olykor melodramatikus, de tiszta szívű és őszinte. Az utolsó képsorok pedig, amint Calvero a színpad szélén, ágyon fekve leli halálát, tökéletesen visszautal az alkotó pályafutásának kezdetére. Valóság és fiktív halál itt egybefonódik: emlékeinkbe idéződik a kicsi, ötéves Chaplin, amint fellép élete további részének meghatározó pódiumára, kilép a reflektorfényre, majd megkezdi legendás pályafutását. Rivaldafényben születni, élni és meghalni.

Néha elgondolkodok, milyen filmeket készített volna a későbbiekben az egykori nagy nevettető. Hogy mi lett volna a következő húzása a kissé félresikerült A hongkongi grófnőt követően. Milyen utat járt volna be? A Marlon Brando-film mintha egy új fejezet első, kissé erőtlen bekezdése lett volna, de mindenképpen izgalmas lett volna megnézni, hogyan tovább. Az, hogy végül nem élte meg, hogy folytassa pályájának ezen szegmensét, egyike a filmtörténet egyik legnagyobb tragédiájának. Az pedig, hogy mégis háta mögött hagyott egy ilyen gazdag, terjedelmes, humorral, élettel, életigenléssel és apró szomorúságokkal telített filmográfiát, mindenkor a legnagyobbak közé fogja őt emelni. Akkor is, ha már csak gépek és okoskütyük lesznek, amelyek körülveszik környező életünket. Sőt. Akkor igazán.