„Chaplin lelkületét, lényét igyekszem visszaadni” – Interjú Nagy Sándorral

Október közepén mutatta be legújabb, sikervárományos előadását a Játékszín: a népszerű Chaplin-film, a Nagyvárosi fények színpadi adaptációja bizonyára hosszú évekig a repertoár részét fogja képezni. A járványügyi helyzet miatt azonban alig pár alkalommal tudták játszani a produkciót, de mind a színészek, mind a közönség egyöntetűen várja, hogy újból kinyissanak a színházak, és – többek között ez a különleges – előadás is visszatérhessen a színpadra. A főszereplőt alakító Nagy Sándort a darabról, valamint a Chaplinhez fűződő viszonyáról kérdeztük, de szóba került az óriási sikert elért Legénybúcsú című előadás, továbbá a színész első önálló rendezése, a Rövidzárlat (Black Comedy) is.

A Nagyvárosi fények már a nyilvános főpróbán is zajos sikert aratott, a premieren viszont szó szerint tombolt a közönség. Te hogyan élted meg a bemutatót?

Nagyon komoly és fárasztó munkafolyamat eredménye ez az bemutató, mind mentálisan, mind fizikailag megterhelő volt. Az biztos, hogy még pár előadásnak le kell mennie ahhoz, hogy meglegyen a biztonságérzetünk. Ebben a darabban ugyanis minden zenére történik, és bár a néző ezt valószínűleg nem tudja, de mi fejben folyamatosan számoljuk a ritmust. Tudnunk kell, mikor ugrik fel egy-egy szövegbox, ami nekünk kiállást jelent a színpadon, majd zenére továbbmenni. Egyikünk sem csinált még ehhez hasonló előadást, nekünk is meg kell szokni a stílust. Az is érdekes, hogy egyáltalán nem beszélünk. Ez mind iszonyatos koncentrációt igényel. De valóban: óriási siker volt, még nem tértünk teljesen magunkhoz. Vajk (Szente Vajk, a rendező – A szerk.) nagyon jól kitalálta és felépítette ezt az előadást, ráadásul remek csapattal dolgozhattunk, nagyon boldog vagyok, hogy a részese lehetek, és mindez elnyerte a közönség tetszését is.

Amikor néztem az előadást, pont az jutott eszembe, hogy ez tipikusan az a darab, amiben nincs helye improvizációnak.

Valóban, ez abszolút így van.

Tehát, ha megcsúsztok, akkor csúszik az egész előadás is. Ez agyban mennyire fáraszt le titeket?

Nem is agyban, inkább fizikailag. Rengeteg a gyorsöltözés, a rohanás a színpadon és azon kívül is. Az egész olyan, mint egy ámokfutás, persze a szó jó értelmében. Ezért is mondtam, hogy 8-10 előadásnak le kell még mennie, hogy teljes legyen a biztonságérzetünk. Olyan ez, mint ha egy filmet látna a néző, csak felgyorsítva. Ha lelkileg és fizikailag is megnyugszunk, ha minden mozdulat és gondolat a sajátunkká válik, akkor leszünk sínen.

Neked jelentett könnyebbséget, hogy zenés színház szakon végeztél, illetve, a musicales múltad?

Persze, biztosan számít, bár ritkán találkozni olyan színésszel, akinek ne lenne jó ritmusérzéke. Talán Lengyel Tamás kollégám az egyetlen a kivétel! (nevet)

Merthogy?

Tomival a 39 lépcsőfokban játsszunk együtt, abban is rengeteg zenés jelenet van, ott is van néhány rész, ahol számolnunk kell a ritmust, hiszen minden tánc, egyéb mozdulat, elem pontosan meg van koreografálva. Tomi remek színész, kiváló kolléga, de abszolút nincs ritmusérzéke. A próbafolyamat alatt többször mondta is, hogy nem érti, miről beszélünk. Így is mentettem el a telefonba a számát: „Lengyel Tamás 5-6-7-8”. (nevet)

A Nagyvárosi fényekben Te játszod a csavargót, akit a filmben Chaplin alakított. Ebben az esetben mi volt a cél: Chaplint játszani vagy a Chaplin által játszott karaktert magadra formálni?

Hála istennek Vajk sosem kérte, hogy utánozzam Chaplint. Nyilván, vannak alapok, mint a járás, a tartás, a habitus, amit vissza kell adni, de nem a másolás volt cél. A filmet csak egyszer néztem meg, és inkább más filmjeinek a jeleneteiből inspirálódtam, inkább Chaplin lelkületét, lényét, kedvességét, segítő szándékát és huncutságát igyekszem visszaadni. Pont nemrég gondolkodtam azon, hogy itt van ez a csavargó, akinek nincs semmije és senkije, mégis boldog. Nekem, megvan mindenem, mégis néha tudom azt érezni, mint minden ember, hogy igazából semmim nincs. Szóval, én inkább ezzel próbálok azonosulni, hogy jószándékú és kedves legyek az emberekkel, hogy segítsem őket. Ezek a tulajdonságok alapvetően bennem is megvannak, szeretek segíteni, adni, de néha magányosnak érzem magam, akkor is, ha emberek vesznek körül. Szerintem ez minden emberben benne van.

Gondolom, a próbafolyamat sem a hagyományos formában zajlott.

Valóban. Vajk már az olvasópróbára készített egy keresztmetszetet, kaptunk egy úgynevezett szövegkönyvet, amelyben le volt írva jelenetenként, hogy mi fog történni. Aztán megnéztük Robert Downey Jr. Chaplinről szóló filmjét, ami azért volt hasznos, mert bemutatta a chaplini világot, azt, hogy honnan hová jutott ez az ember. Elképesztő, hogy mennyire fanatikus volt, milyen sokat gyakorolt, rendezett, játszott, zenét szerzett – a filmezés egyik atyja! A Nagyvárosi fényeket 1931-ben mutatták be, akkoriban már készítettek hangosfilmeket, de ő mégis ragaszkodott ahhoz, hogy a Nagyvárosi némafilm legyen. Mindenki bolondnak titulálta, nem sok sikert jósoltak neki, hiszen az emberek már nem voltak kíváncsiak a műfajra. Ő viszont hallgatott a megérzéseire, kitartott az elképzelése mellett, és látod, ez lett a legsikeresebb alkotásainak egyike.

Említetted Te is a 39 lépcsőfokot, de mondhatnánk még a szintén a Játékszínben futó Virágot Algernonnak, vagy a Madách Színházban látható Szomorú vasárnap és 1×3 néha 4 című darabokat is, amiben több szerepet alakítasz, gyakran másodpercek alatt kell egyik szerepből a másikba váltani. Ez is nagyfokú koncentrációt és jó ritmusérzéket kíván, nem?

Persze, de ha jó a próbaidőszak, és minden mozdulat, gondolat a helyére kerül, beléd ég, akkor egy ponton túl már zsigerből érzed, hogy mi jön, automatikussá válik minden. Néha már előre gondolkodom, hogy melyik szerepből melyikbe lépek át, milyen hangon és hogyan kell beszélni, de ehhez tényleg egy jó próbaidőszak szükséges. Ha ez megvan, onnantól kezdve az előadáson már úgy lépsz színpadra, hogy minden beléd égett. A 39 lépcsőfokban az is nagy könnyebbséget jelent, hogy viszonylag szélsőségek a karakterek. Ha csak nagyon halvány lenne az eltérés köztük, sokkal nehezebb dolgom lenne, de így, hogy nagy teret kapunk a játékra, egyszerűbb a helyzet. Persze, az is iszonyúan fárasztó, főleg, hogy az átdíszítéseket is mi csináljuk Szirtes Balázs kollégámmal, aki csodálatos átalakulásokra képes. Szoktam is mondani viccesen, hogy ma már nem is vállalok olyan darabot, amiben csak egy szerepet kell játszanom! (nevet)

2019 májusában mutattátok be a Legénybúcsút a Játékszínben, ami szintén hatalmas közönségsiker lett. Nekem az előadás nézése közben az jutott eszembe, hogyan bírjátok ki nevetés nélkül?

Nem mindig bírjuk ki. (nevet)

Az a darab mennyi improvizációt enged?

Én nem nagyon szoktam improvizálni. Vajknak, aki írta, rendezte és a partneremet játssza benne, abban is igaza van, hogy minden szónak jelentősége van, nem véletlenül lett úgy megírva, ahogy. Ebben az esetben Vajk tudja, hogy akkor fog ütni a poén, ha úgy mondod, ahogy meg van írva. Az sem mindegy, hogy egy mondat hány szótagból áll. Az az időszak egyébként számomra nagyon megterhelő volt, az volt a harmadik bemutatóm négy hónap alatt: a Ne most, drágám! és a Liliomfi után kezdtük próbálni, ráadásul mindháromban rengeteg szövegem volt, éppen ezért nekem már nehezebben ment a fejembe a darab szövege. De hála Istennek, a premierre összeállt és valóban nagyot durrant. De az előző kérdésre visszatérve, valóban néha előfordul, hogy nem bírjuk ki, és mi is elnevetjük magunkat. Ez legutóbb a Primadonnákban történt meg velünk, ott is együtt játszunk Vajkkal. Persze, ezekre nem dolgozunk rá direkt, mert egyikünk sem szereti, de van olyan, főleg, amikor kicsit fáradtabbak vagyunk, hogy elpattan a húr és akkor végünk van.

Volt már hogy megállt az előadás emiatt?

A Primadonnákban az egyik jelenetben már nőként vagyunk a színpadon, és a pénz reményében eljátsszuk, hogy mi vagyunk a haldokló nagynéni két unokahúga. Éppen megérkezünk a házhoz, mindenki furcsán néz ránk, Vajk pedig egy süket-némát alakít, azt mutogatja nekem, hogy „húzzunk el”. Aznap dupla előadásunk volt, az estin már mindketten fáradtak voltunk, de próbáltuk tartani magunkat. Csak hogy Vajk meglepett, ebben a bizonyos lányos jelenetben a szokásos szöveg helyett („húzzunk el”) azt tátogta-mutogatta, hogy „húzzunk a picsába” – na ott elpattant a húr, és kb. két percig meg sem tudtam szólalni. Röhögőgörcsöt kaptam, persze, megpróbáltam úgy tenni, mint ha sírnék, annyira meghatódtam attól, amit Vajk mondott. A színészek és a nézők is dőltek a röhögéstől, én meg azt hittem, soha nem fogom tudni folytatni.

A Veres 1 Színháznál novemberben lett volna a Rövidzárlat (Black Comedy) bemutatója, ez végül januárban az online térben debütált.

Nagyon várom már, hogy végre be tudjuk mutatni, a díszletet és a jelmezt Kovács Yvette Alidával együtt találtuk ki, ez az első önálló rendezésem. Iszonyatosan jó darab, a lényege, hogy sötétben játszódik, vagyis, amikor a színpadon világos van, valójában akkor van sötét.  Az volt a legnehezebb, hogy ezt úgy mutattuk be, hogy nyolc hónapon keresztül próbáltuk és néző sem látta eddig. Négyszer kellett leállnunk, ráadásul az elhúzódó próbaidőszak miatt egy szereplőcserét is meg kellett ejtenünk: Mihályfi Balázs tévés munkái miatt nem tudta tovább próbálni az ezredes szerepét, helyére Kerekes József ugrott be. Nekem leginkább a közönség reakciója, a nevetés hiányzik a felvételről, hiszen egy előadás igazi próbatételét a nézők jelentik. Ez a pillanat még nem jött el, de bízom benne, hogy hamarosan elérünk oda is, nagyon kíváncsi vagyok a reakciókra.

Bár nehezen lehet most tervezni, de a közeljövőben vár rád valamilyen új feladat?

Várhatóan áprilisban lesz egy bemutatóm a Madách Színházban, Elfogyni az ölelésben a címe, ezt próbálom jelenleg. Horgas Ádám rendezi, Adyról és az ő szerelmeiről szól majd, ha jól tudom, a levelezésekből indultak ki a szövegkönyv megírásakor. Én Adyt játszom majd, a darabban megjelenő három szerelmét pedig Kelemen Hanna, Szávai Viktória és Kakasy Dóra alakítja. A színház a Madách Stúdióban kialakított egy olyan teret, ami most már nem csak színházi előadásokra, hanem streamelésre is alkalmas lesz. Egyelőre ezt is csak az online térben játsszuk, de később természetesen közönség előtt is bemutatjuk.

Sok helyen és sokat is játszol, emellett forgatni is szoktál. Mennyi szabadidőd van és azt mivel töltöd?

Való igaz, hogy rengeteget dolgozom, évek óta havi 30-35 előadásom van. Tavasszal jöttem rá arra, hogy ebből vissza kell vennem. Nyilván, egyik színházat sem akarom cserben hagyni, de ha valamit eljátszottam már közel 200-szor, akkor nálam is alább hagy a lelkesedés, és akkor el kell engedni a dolgokat. Az soha nem jó, ha erőltetjük. Biztosan lesz a jövőben olyan előadás, amit le fogok adni, de csak olyat, aminek már 150 felett van az előadásszáma. A szabadidőmet általában a barátokkal, családdal töltöm, ott van a ház, a kert, amivel tudok foglalkozni, van két kutyám is. Imádok szaunázni is, általában, ha nem játszom, akkor valahol egy szaunában ülök. (nevet)

Pár hónapja volt is egy vicces eset: pont az egyik délelőtti próbán mondtam, hogy alig várom, hogy este szaunázhassak, erre kérdezte Petyi János (a Nagyvárosi fények rendezőasszisztense – A szerk.), hogy „tényleg? És akkor ki fog játszani este a 39 lépcsőfokban?” Nem volt beírva a naptáramba, így teljesen elfelejtkeztem róla, pedig ilyen azelőtt soha nem fordult elő. Utána nem tudtam elég hálás lenni azért, mert viccelődtünk ezzel, különben nem derült volna ki, hogy este előadásom van. Azóta, ha van szabad estém, inkább ötször megnézem, hogy biztosan szabad-e. Ezen kívül imádok vitorlázni, kirándulni, igazából az a lényeg, hogy feltöltődjek. És bevallom, igazi Netflix-függő is lettem a karantén alatt. (nevet)

Kiemelt kép: Nagy Sándor (fotó: Madách Színház)