„Büszke vagyok rá, hogy ehhez az intézményhez tartozhattam, tartozhatok” – interjú Rudolf Péterrel

Kossuth- és Jászai Mari-díjas, kiváló művész, rendező, producer, forgatókönyvíró. Diplomája megszerzése után azonnal a Vígszínházhoz szerződött, ahol 1998-ig volt társulati tag. Hosszú évekkel később, tavaly júliustól más szerepkörben, igazgatóként tért vissza a ma 125 éves Vígszínház falai közé. Rudolf Péterrel beszélgettünk.

Meghatározó a karrierje szempontjából a Vígszínház, mit jelentett pályakezdőként Önnek a társulathoz szerződni?

Egyenes út volt, hiszen az évfolyamon a Vígszínházi rendezők alkották a tanári kart. Én a Marton-Valló osztályba jártam, velünk párhuzamosan végzett a Kapás-Horvai osztály. Az ember szinte belenőtt a Vígszínházba.

Pedagógus szülők gyermekeként, alkatomnál fogva „tisztelő” embernek tartom magam. Főiskolásként, amikor beléptem az épületbe, elszorult a torkom, mert bárhova néztem színészóriásokat láthattam: Ruttkai Évát, Darvas Ivánt, Tordy Gézát… Beálltam a büfében a sorba, és egyszer csak azt vettem észre, hogy Páger Antal várakozik mögöttem. Egészen sokkoló élmény volt. Meghatározó volt számomra az az Iphigeneia előadás, amelyet főiskolás koromban Valló Péter rendezett. Ruttkai személye köré építette a darabot, az osztálytársaimmal játszottunk benne.  Amit akkor ezek a színészek jelentettek az országnak, azt a mi generációnk soha nem fogja jelenteni a mai nézőknek. Azok nagyon más idők voltak.

A Vígszínház épülete máig a  nagybetűs színházépület a fejemben. Ha csak elvillamosozik az ember előtte, büszke rá, hogy olyan városban él, ahol ilyen színház van. Jómagam kisvárosban felnőve ünnepként éltem meg minden budapesti színházi látogatást. Ünnep és megtiszteltetés volt akkor is, és most is belépni ide. Büszke vagyok rá, hogy ehhez az intézményhez tartozhattam, tartozhatok.

Tavaly igazgatóként tért vissza a patinás falak közé, milyen érzés volt először végigmenni az épületen ebben a szerepben?

A szó szoros értelmében felfoghatatlan. Márciusban, egy teljesen abszurd, karanténos helyzetben derült ki, hogy én leszek a Vígszínház következő igazgatója. Ahhoz, hogy a színház a járványhelyzetben is folytatólagosan tudjon működni, és júliusban évadot lehessen hirdetni, nekem már ekkor el kellett kezdenem dolgozni. A bevezetett szabályok miatt jövendő munkatársaimmal maszkban, másfél méter távolságot tartva, parkban sétálva raktuk össze az évadot. Napi 20 órát biztosan telefonáltam. Olyan erővel és hirtelen zuhant rám az egész, hogy nem volt időm belegondolni. Tulajdonképpen azóta sincs, de talán jobb is így, mert különben mázsás teherként nehezedne rám a felelősség.

Annak idején készült egy tévéfelvétel a Körmagyar című előadásból, ezzel kezdjük a jubileumi közvetítéssorozatunkat. Ebben látható egy interjú, amit Kepes András az igazgatói páholyban készített Horvai Istvánnal, a darab rendezőjével és Kornis Mihállyal, az íróval. A Vígszínházra mindig jellemző volt, hogy pártolta a kortárs magyar irodalmat: Molnár Ferenc, Szép Ernő, Lengyel Menyhért mind „házi írói” voltak az intézménynek. A polgári színházcsinálók legjava ide hozta először a munkáit. Kornis Mihály mondta az említett beszélgetésben, hogy miközben ült a próbákon, írta a darabot a színháznak, néha felnézett a kupolára és érezte, hogy az elődök látják őt. Ettől olykor megremeg a toll a kezében, mert ez egyszerre óriási hajtóerő, de valljuk be, ugyanakkor van benne valami félelmetes is.

Hasonlót érzek én is. Ősszel, Az öreg hölgy látogatása című előadásunk egyik esti próbája után vissza kellett mennem a színházba, ott felejtettem a nézőtéren a kabátom. Addigra már a színészek és a műszak is hazamentek. Egyedül voltam, és leültem. Tulajdonképpen akkor, hónapokkal később engedtem meg magamnak, hogy felfogjam, hol vagyok, és mit csinálok.

Eltelt egy végtelenül nehéz év, hogy érzi magát? Hogy van a társulat?

A körülményekhez képest köszönöm, jól. Úgy gondolom, amit ebből a helyzetből ki lehetett hozni, azt megtettük. Nyilván az egész világ azzal harcol, hogy a körülmények ellenére tehesse a dolgát. Megszállott színházi emberekként számunkra a legfontosabb a találkozás a nézővel. Amikor ezt nem lehet, akkor is erre készülünk. Próbáltunk és próbálunk, streamelünk és közben fontos, hogy vigyázzunk egymásra. Ebben a helyzetben egyszerre kell óvatosnak és vagánynak is lenni. Nem egyszerű.

Ősszel, amikor még játszhattunk, megpróbáltunk a nézők érdekében néhány drasztikusnak tűnő lépést is tenni. Mi vezettük be először a kötelező maszkhasználatot, ami akkor még inkább csak ajánlott volt. Emlékszem rá, hogy órákat üléseztünk, ügyvédekkel tárgyaltunk, hogy egyáltalán jogunkban áll-e ilyet kérni. Nem veszítünk-e ezzel nézőt, hiszen nem egyszerű maszkban végignézni egy előadást. Rengeteg olyan kérdés merült fel, ami utólag már szinte történelemnek tűnik. Mára megszoktuk a maszkot, ezzel élünk. Persze már dobnánk messzire.

Szerencsénk is volt. Még premiereket is tudtunk tartani ősszel, folyamatos beugrásokkal kezelve a helyzetet.  Volt színésznő, aki egy nap alatt megtanult egy abszolút főszerepet, amíg tesztelték a másik színésznőt. Aztán kiderült, hogy nincs baj, nem kell beugrania. Valahogy mindenkire átragadt ez a szemlélet: tenni kell a színházért. Nem nyafogtunk, hanem toltuk előre a szekeret. Alázattal. Folyamatosan alkalmazkodva a változó körülményekhez.

Az elmúlt 125 évre visszagondolva elmondhatjuk, a Vígszínház soha nem adta meg magát. Az 1944-es bombatalálat után nem sokkal egy moziban játszott a társulat. A kilencvenes években én magam is ott voltam, amikor a felújítások miatt egyszer csak egy sátorban kellett fogadnunk a nézőket. Az Angyalok Amerikában című előadással nyitottunk, amit egy MÁV épületben próbáltunk. Gyakorlatilag a sínrendszer közepén volt egy kis épület, annak egy szobájában készültünk az egyébként forgószínpadra kitalált Kushner-darabra. Körülöttünk zakatoltak a vonatok. Az ilyen emlékekbe bele lehet kapaszkodni. Játszani kell! Mindig a Titanic zenészei jutnak az ember eszébe: bármi történik körülöttük, ők játszanak.

A Vígszínház közönsége rendkívül hűséges, évről évre nő a bérletesek száma (amikor nincs járványhelyzet). Mit gondol, mi ennek az oka? Mit tud adni a Víg a nézőknek, amit más teátrum nem?

Ha még életemben nem lettem volna színházban, akkor azt gondolnám, annak valahogy így kell kinéznie. Egy ilyen épületbe ünnep belépni. A Vígszínházat nemcsak az itt lakók érzik magukénak, hanem az egész ország. Amikor a Vígszínházhoz közeledsz, már szinte elkezdődik az előadás. Szertartás ide megérkezni.

Az épületnek 125 éves múltja van. Óriási színészegyéniségek léptek és lépnek itt színpadra. Nagyon sok kortárs dráma a teátrum falai közt talált először otthonra. A magyar színműirodalom jelentős része itt született meg. 125 évnyi tehetség. Ennek a színháznak lelke van.

Ezzel együtt nem egyszerű estéről estére leültetni ezer embert. Ez mindig így volt, de manapság talán még nehezebb. Sokkal több lehetőség és információ zúdul az emberekre mint 100 évvel ezelőtt. Meg kell találni a középutat. Ötvözni kell a művészszínházi és a népszínházi eszköztárat, tartalmat. De a lényeget tekintve persze mindig ugyanazokkal a kérdésekkel találja  magát szembe minden igazgató, és ebben van valami megnyugtató.

Az ünnepi évben biztosan számos különleges programmal készülnek majd, amikor már végre lehet nézőket fogadni. Mesélne erről?

Ez a 125 év nemcsak a színház, hanem az ország története is, ezért mindenkire számítunk. Az  ünnepi hangulatot szeretnénk az egész évre rávetíteni. Már csak azért is, mert az a majális, amely méltó lenne ehhez az alkalomhoz, most nem valósulhatott meg. Még nem tudunk együtt ünnepelni a nézőkkel személyesen, ezért továbbra is az online térre helyeződik a hangsúly. Május 1. és 8. között ikonikus előadásokat közvetítünk ingyenesen a honlapunkon. Egy hét alatt a hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig idézünk fel kiemelkedő pillanatokat. Riportokban mutatjuk be a Vígszínházhoz régóta hűséges alkotókat, munkatársakat. Sokan évtizedek óta tartoznak ide, de az, hogy valaki 70 éve tagja a 125 éves teátrum társulatának, mint Szatmári Liza, az egészen különleges. Előkészületben van egy fikciós dokumentumfilm, egy kiadvány az elmúlt 25 év történetéről és egy összefoglaló könyv az épület 125 éves múltjáról. A Vígszínház május 1-jén ünnepi díszkivilágításba öltözik. Reméljük, hogy ősszel már a színházban együtt ünnepelhetünk a közönséggel.

Végül, mit kíván a Vígszínháznak, a társulatnak és a nézőknek a következő 125 évre?

Azt kívánom, hogy bármi is történjék az emberiséggel – ha meg is kell hódítanunk a Marsot, jön a globális felmelegedés, vagy néhány kellemetlen jégkorszak – a színház mindig legyen része az életünknek. Találkozhassunk a nézőkkel. Tehessük a dolgunkat. Ezt nem is kívánom, ez így lesz. Ebben hiszek.

Kiemelt kép: Rudolf Péter (Fotó: Gál Bereniké)