„Büszke vagyok, hogy egy téren lesz a lábnyomom Kállai Feri bácsival” – interjú László Zsolttal

A Halhatatlanok Társulata 1996-ban jött létre, majd több évnyi kihagyás után 2020-tól kerülhetnek be ismét új tagok. Az Örökös Tagokat minden évben a közönség választja ki azon előadóművészek közül, akikről úgy vélik, tehetségükkel, nemes célok melletti kiállásukkal, valamint a rendelkezésükre álló eszközökkel sokat tettek a kultúráért, a művészetért és a társadalomért. Az idei egyik díjazott, a Radnóti Miklós Színház Jászai-díjas színésze, László Zsolt.

Először is gratulálok az elismeréshez! Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy jelöltek?

Köszönöm! Nem hittem el. Úgy voltam vele, hogy egy ilyen díjhoz nekem nincs közöm.

Hogyan?

Azt gondolom, hogy egy ilyen elismeréshez nyilván egyfajta népszerűség is szükségeltetik. Én pedig a 11 Nemzetis évemet leszámítva tulajdonképpen kis színházakban vagyok, tehát estéről estére kevés ember lát. Emiatt nem gondolom, hogy népszerű lennék, és ettől volt zavarba ejtő az egész.

Vagyis megdőlt a saját elméleted?

Nézd, most sem kell olyan terhekkel foglalkoznom, hogy megállítanak úton-útfélen. Amikor felhívtak a hírrel, akkor tényleg azt hittem, hogy eltévesztették a számot. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha, de nem ezzel keltem és feküdtem. Aznap, amikor kihirdették, szerintem én tudtam meg utoljára, mert előadásom volt, nem foglalkoztam a hírekkel. De nem volt akkora eufória, mint maga a jelölés, viszont gyakorlatilag ínhüvelygyulladásom lett, mert először minden gratulációra válaszoltam. Az egészen elképesztő élmény volt! Nem tudom, hogy hányan szavaztak, de az számomra mellbevágó volt, hogy mennyien gratuláltak utána. Én nem vagyok ehhez hozzászokva, nem vagyok sztár, nincs hivatalos közösségi oldalam, nem gyűjtöm tudatosan a követőket, az életnek ez a része engem teljesen hidegen hagy. Szerencsére a fiam otthonosabban mozog ebben a térben, ő mondta, hogy tegyek ki egy köszönő posztot, ne egyesével reagáljak. Szuper, gondoltam megvan a megoldás, amire aztán még többen reagáltak. Ez a hozzászólás cunami a díjhoz számomra rendkívül megható volt.

Egyébként meg ez egy elég ambivalens díj, hiszen idézőjelben mondom, hogy egy olyan művészeti ágról beszélünk, ami abszolút a pillanatnak szól. Darvas Iván mondta, hogy szerinte rá addig emlékeznek, amíg az utolsó néző meg nem hal, aki látta őt színházban. Ő azért elég sokat dolgozott, de nem érdekelte a televízió, meg a film, csak a színház. Engem ez a része a szakmának nem érdekel, nem is foglalkozom ezzel. Ez tényleg nem az a szakma, ahol az ember életművet épít. Hogyan, meg minek? Bármit csinálsz, holnapután úgyis mindenki elfelejti. Én most azt mondom, hogy büszke vagyok arra, hogy egy téren lesz a lábnyomom Kállai Feri bácsival. Gondolj bele, egy bizonyos korosztály még tudja, ki volt ő, de ha a gyerekeimnek mondom, ők már nem ismerik. Nekem ő tanárom volt, és nagyon felnéztem rá.

De ez jó érzés nem, hogy ott leszel mellette?

Persze, óriási elismerés! Azt mondtam a gyerekeimnek, hogy majd az unokáimat vigyék el oda, hogy ez itt a nagypapa lábnyoma. Megtisztelő abban a névsorban ott lenni. Tudom, hogy a szüleimnek milyen sokat jelentett volna. Vagy például a gimnáziumi osztálytársaimnak. Az a mikroklíma, az a miskolci közeg, az biztos, hogy még büszkébb arra, hogy ez a „hülye” az osztálytársuk volt.

A díj nyilván megkoronázta, de milyen volt az idei évadod?

Pont jó, most nem dolgoztam olyan sokat. Idén is sok előadásom volt, de csak három új darabom: a Radnótiban a 3tél, az Oidipusz, és a Centrál Színházban a Játék a kastélyban, ami az ideális kategória.

A Játék a kastélyban kicsit kakukktojásnak tűnik a felsorolásban. Mennyire áll közel hozzád a vígjáték?

Megszerettem. Volt bennem egy taszítás az anyag miatt, mert Molnárnak nem a legjobb darabjának tartom, sőt. De ez a legismertebb. Hét színész játssza, tehát viszonylag könnyű kiállítani: kell egy díszlet, egy tér, egy ülőgarnitúra egy asztalkával és slussz. A többit, ha épp nem olyan a díszletben a kiállítás, akkor a néző belegondolja. De nálunk ez teljesen hagyományosan van létrehozva, tehát nagyon szép díszlet, nagyon szép ruhák, Szakács Györgyi a jelmeztervező, és Bagossy Levente a díszlettervező, elég jól nézünk ki. És akkor van egy sztori, aminél olvastunk már jobbat, persze sokkal rosszabbat is, de megkerülhetetlen, hogy Puskás Tamás megszerettette velem. Egyrészt nagyon sokat kellett olvasni. Egyébként is sokat kell olvasni, ha az ember elkezd próbálni valamit. De ennek a darabnak elképesztő mélységei vannak. Az, ahogy ő az emberről ír. Persze le van öntve ezzel a rózsaszín korral, meg a humor, meg a poéntól poénig tartó írástechnika, de ez adja az ő sikerét. Közben meg az emberi viszonyoknak – főleg a harmadik felvonásban – a szerelmi háromszög, ahogy létre tud, ha létre tud jönni, ha jól van megcsinálva, akkor az pokoli. A leválás az egyik férfiról a másik érdekében. Ott azért szenvedélyek dúlnak-fúlnak. Ott négyüknek nagyon van mit játszani.

Kit játszol?

Én vagyok a Turainak a Horációja, Gál, az írótárs. Ott azért van dolog az elemzésben, meg a lelkünknek, szándékunknak a kifejtésében, hogy melyik mondat miről szól, az zseniálisan van megírva. De tény, hogy az első olvasatra nem olyan, mint a Liliom, vagy Az üvegcipő. És mégis ez a legtöbbet játszott és legismertebb darabja. Szigligeten mutatjuk be augusztusban, de volt egy nyílt főpróbája a Centrálban, ahol a közönség szinte szétverte a házat, öt nyíltszíni tapsunk volt, nem hittem el, ilyenben még nem nagyon volt részem.

Az fontos neked, hogy néha kizökkenj a Radnótis közegből?

Igen, fontos. A Centrálban hihetetlenül jó légkör van. Puskás Tamás nagyon korrekt, egyenes, transzparens vezető. Nincsenek hátsó szándékok. Az ő törekvése sincs abszolút elrejtve: azt akarja, hogy ez egy sikeres színház legyen. És nem mindenáron. Próbál minőséget létrehozni ezen a műfajon belül. Nem akarok direkt meghatározásokat mondani, mert ez hülyeség, és azért ebbe belefér Az ügynök halála is. Ugyan korábban nem nagyon volt ilyen, de bepróbálkozott vele, hála Istennek, és sikerrel. Nagyon jó előadás, és a Buci (Stohl András – A szerk.), meg a Balsai Móni elképesztően jók benne. Jó színházat akar, ezért fontos, hogy a könnyebb műfajból is a jókban gondolkodik. És gyakran hív ismert embereket, ami alatt nem magamra gondolok, de hátha most, hogy Halhatatlan lettem, megnő az ázsióm (nevet). De viccet félretéve, jó a közeg, jó a hangulat, jól esik ott a munka.

A társulatba nem akart átcsábítani?

Tavaly két színháztól is volt megkeresésem, de rájöttem, hogy fontos nekem a Radnóti. Viszont számomra ez most egy elképesztő kalandtúra volt, hogy egy kvázi vígjátékban mit lehet csinálni. Meg voltam ijedve rettenetesen, mert ezek a műfajok hihetetlen pontosságot igényelnek. Egy olyan technikai tudást, ami ha nincs, akkor az nagyon kínos tud lenni. Pont ezért is érdekes, hogy egy vígjátékkal kezdek a Radnótiban is, mert ott is érzik, hogy azért már kéne valami más, nemcsak az érfelvágós anyagokban tobzódni.

Mi lehet neked még szakmailag kihívás?

Figyelj, én minden egyes alkalommal elkezdek kínlódni a próbaidőszak alkalmával. Nem azt mondom, hogy nulláról kezdem, de mit tudom én, hogy mi fog kijönni belőlem. Ezek mindig kihívások. Nem olyan, mint huszonéves korában az ember, vagy a harmincas évei elején. Ilyenformán a kíváncsiságomat nem vesztettem el. Meg az, ami még feladat, hogy a biológiával, az öregség kezdetével érződik az, hogy az ember kopik, és bizonyos képességeknek már nem lesz birtokában. Ez egy ilyen kettős folyamat, hogy megy az élet, meg megy a szakma párhuzamosan, hogy ezt valahogy szinkronizálni, meg összhangba kellene hozni. Tehát van feladat és kihívás mindig.

Zavar a korod, az idő múlása?

Minden színész hiú, persze, hogy idegesít. Zavar, hogy ha sokat ülök, nehezen állok fel, hogy van két szemüvegem, amit nagyjából mindig elhagyok valahol, a tárgyakkal alapból is mindig rossz viszonyom volt. Soha nem szerettem a kellékeket sem, az egészen biztos, hogy nem én vagyok a kellékesek álma. Nekem az mindig egy teher volt, hogyha valamivel bármit kellett csinálni. Pedig nem vagyok ügyetlen, de ott a színpadon igen, nem is nagyon van kellékem.

Vége az évadnak, minden kelléket elengedhetsz. Mennyit fogsz dolgozni a nyáron?

Sok év után most először nyugodtabb nyár elé nézek. A Harmadik Figyelmeztetés zenekarral lesz augusztus 1-én koncertünk a KŐFESZT-en, aztán a Szigligeti bemutató a Centrállal. Horvátországba megyünk a családdal, már nagyon vágyom a tengerre. Vasárnap ért véget az évad, hétfőn még kerestem a helyem, mindig nehéz az átállás, de kedden elkezdtem olvasni, filmet nézni, gitározni, és kicsit sikerült elengednem mindent.

Idén a zenekarral a 15. évet ünnepeltétek, milyen volt a koncert?

Volt egy kis kihagyás, emiatt rezgett a léc, hogy minden rendben lesz-e, és hát ugye, kondi is kell a dologhoz. De szerencsére az adrenalin megnyomta, ment minden rendesen. Rengeteg ismerős volt különböző színházakból a közönségben, és ott voltak a gyerekeim is, és mindenkitől azt a visszajelzést kaptuk, hogy milyen hihetetlen az a szeretet, ami áradt felénk. Alapvetően nekünk ez örömzene, de mindig megható a felismerés, hogy van rá igény is.

Kiemelt kép: László Zsolt (Fotó: Steindl Gabriella)