„Budapesten ma társulati tagnak lenni csodálatos” – Interjú Perjési Hildával

Perjési Hilda több mint két évtizeden keresztül volt vidéki színházak társulatának tagja, számtalan izgalmas szerepet játszott el. Az utóbbi években a Spirit Színház előadásaiban látható, de egyre többször tűnik fel sorozatokban is. A művésznővel a teátrum aulájában beszélgettünk arról, hogy mivel jár, ha az ember vidéki színésznővé válik, miben különbözik a forgatás a színpadtól, valamint szóba került a most készülő Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című zenés darab is.

A Színművészeti Főiskola előtt már játszott Veszprémben, a színházban. Mikor határozta el, hogy színésznő lesz?

Hatévesen azért tanultam meg írni, hogy írjak a Pajtás Magazinnak, hogyan lehet belőlem gyerekszínész! (nevet) Viccen kívül, már az óvodában is azt mondogattam, hogy színésznő akarok lenni, mert akkor nem kell választanom a különböző szakmák közül. Még gimnazista voltam, amikor megkerestem Veszprémben Borbiczki Ferencet, hogy segítsen felkészülni a Színművészeti felvételijére. Akkoriban kezdték próbálni a Szeget szeggelt Paál István rendezésében, én pedig megkaptam Júlia szerepét. Mivel elsőre nem vettek fel a főiskolára, ott maradtam a színházban, méghozzá igen érdekes státuszban. Akkoriban még divat volt megtanítani a színészeknek minden színházi szakmát, voltam kellékes, ügyelő és súgó is. Nagy dolognak számított akkor, hogy újra színpadra engedtek.

A főiskola után játszott Nyíregyházán, Zalaegerszegen, Szegeden és Veszprémben is, mondhatni a pályafutása nagy részét a vidéki színházak tették ki.

Ez az én saját választásom volt. A főiskola után elvégeztem a Fővárosi Operettszínház musical-stúdióját, nagyon szerettem ott, de mégis azt éreztem nem tudok megelégedni azzal, hogy csupán zenés szerepeket játsszak. Akkor döntöttem el, hogy prózai vonalon szeretnék maradni, ráadásul vidéken. Nem vagyok az a típus, aki bármi áron helyezkedik, tolja előre saját magát, meg nem is bírtam volna tartani azt a tempót, amit Pesten diktáltak. Másrészről mindenképpen családot szerettem volna. Úgy képzeltem el, hogy a vidéki színházi tempó mellett normális családi életem lehet. Ez végül így is lett. Verebes István 1993-ban lett igazgató Nyíregyházán, meghívott a társulatába, hat évig játszottam ott.

Most visszatekintve, van olyan színház, ahol nagyon szeretett játszani, dolgozni?

Mindegyiket szerettem, de talán Nyíregyházát mondanám. Minden, ami fontos állomása az életemnek, ott történt velem: ott játszottam el életem első nagy szerepeit, ott mentem férjhez, ott született meg a fiam. Később Bagó Bertalan (1997-től rendező, 2000-től főrendező – A szerk.) és Bereményi Géza (1997-től művészeti vezető – A szerk.) elcsábított a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházba, utána Korognai Károly (igazgató – A szerk.) vitt magával Szegedre. 2007-ben visszatértem a Veszprémi Petőfi Színházba, Bujtor István igazgató hívására. De volt még egy fontos helyszíne az életemnek, Debrecen. Vidnyánszky Attila megrendezte Veszprémben Bulgakov Moliére-jét, amiben én játszottam Madeleina Béjart-t, ezt a darabot többször eljátszottuk Debrecenben is – akkoriban ő volt ott az igazgató –  hatalmas sikerrel.

Miért döntött végül Budapest mellett?

Ennek nagyon egyszerű oka van: amikor a fiamat felvették a Műegyetemre, jöttem vele én is.

A Spirit Színházzal hogyan került kapcsolatba?

Jánost (Perjés János, a Spirit Színház alapítója, művészeti igazgatója – A szerk.) már régóta ismertem, még a Főiskolán találkoztunk. Érdekes, hogy nem találkoztunk sokszor, mégis nagyon erős kötődés alakult ki közöttünk, mindig tudtunk a másikról. Amikor felköltöztem Pestre, eljöttem megnézni az egyik előadást, ami után beszélgettem Jánossal. Szóba jött egy szerep lehetősége, én pedig örömmel elfogadtam.

2019-től a Spirit Színház állandó társulattal rendelkezik, aminek Ön is a tagja. Számítottak arra, hogy egyszer társulati tagként dolgozhatnak itt vagy ez teljesen meglepetés volt?

Maga a tény, hogy lesz majd egy állandó társulat, meglepetés volt, magánszínházakban ez nagyon ritka. A hír felröppenése és aközött, amíg ki nem derült, hogy kik lesznek tagok, eltelt egy kis idő, akkor mindannyian izgatottan vártuk, hogy végül ki kerülhet bele ebbe a szerencsés csapatba.

Ez, gondolom, hatalmas megtiszteltetés is egyben.

Persze! Ez fantasztikus dolog: Budapesten, ma társulati tagnak lenni csodálatos. Én egyébként is azt gondolom, hogy a színház csapatjáték, a színész akkor boldog, ha tartozik valahova. És ez igazán csak társulatnál lehetséges.

Mennyire volt éles váltás a vidéki színházak után egy ilyen intim térben játszani?

A nagyszínpadi bemutatóim után elég furcsa volt. Ugyanakkor ahogyan telik az idő, a színész is úgy lesz egyre bölcsebb, tisztulni kezd, közel meri engedni magához a közönséget. Eleinte nagyon félelmetes volt, hogy karnyújtásnyira ülnek tőlem a nézők. Alapvetően a színházról azt tartja a köztudat, hogy a néző ül a székben és nézi az előadást. Itt teljesen más a helyzet: gyakorlatilag megérinthetnek minket, érzik a szagunkat-illatunkat, minden rezdülésünket érzékelik. Néha az, aki az első sorban ül, közelebb van hozzám, mint a partner, akivel játszom! Itt nem lehet hazudni, nemhitelesnek lenni, mert azt azonnal kiszúrják.

Nehezebb emiatt kamaradarabot játszani?

Embere válogatja, nekem például könnyebb. Egész életemben vidéki színésznő voltam, így nem volt lehetőségem kipróbálni a filmezést, televíziózást. Most, hogy Pesten élek, szerencsére egyre többször kérnek fel, kiderült, hogy egész jól áll nekem a képernyő.

Ha már szóba került a forgatás, mostanában egyre többször tűnik fel napi sorozatokban is.

Először a Magyar Televíziótól kaptam felkérést, hogy a Vers mindenkinek című műsorban mondjak el négy verset. Ez nagyon speciális műfaj, nincs vágás, nem lehet hibázni egyszer sem, különben újból felvesszük az egészet. Eleinte nagyon nehéznek tűnt, de amikor visszahívtak következő négy vers felvételére, már könnyedén ment. Akkor tudatosult bennem, hogy ez nekem jól áll. De ez egy nagyon lassú folyamat, csak akkor hívják az embert, ha már ismerik a nevét. Szerencsére egyre többször kérnek fel, igaz, egyelőre csak epizódszerepekre, de én ennek is örülök.

Jól gondolom, hogy a forgatás egészen más műfaj?

Talán kissé elrugaszkodott a példa, de a színház művészete hasonlít az orvosláshoz. Egy belgyógyásztól nem lehet elvárni, hogy kivegye a vakbelemet, ahogyan egy színházi színésztől sem, hogy képernyőn is ugyanúgy jó legyen. A színészi pályán is többféle művészetet lehet megkülönböztetni: a színházban van a nagy- és a kisszínpad, van a film- és a sorozatforgatás, valamint a szinkron. Ritka az olyan színész, aki mindegyikben tökéletes. Éppen ezért kell megtalálni, hogy kinek mi áll jól. Én úgy érzem, hogy most találtam meg a helyem, nekem a közelség áll jól, ami jelen esetben a kisszínpadot és a televíziót jelenti. Jól is érzem magam bennünk és talán – a 30 éves pályafutásomnak köszönhetően – ezt most már objektíven meg tudom ítélni.

Ha jól tudom, régen nem is volt külön filmszínész képzés.

Nem nagyon, de ez is azt mutatja, hogy mennyire más, hogy külön kell oktatni. A tanár volt az első olyan sorozat, ahol először dolgoztam óriási stábbal. Emlékszem, Anger Zsolttal volt közös jelenetem, a felvétel alatt repkedtek a fejem felett a különböző szakkifejezések, egy szót sem értettem az egészből. Valószínűleg elég riadt lehetett a tekintetem, mert Zsolt odasúgta, hogy ő majd segít. Nagyon hálás voltam ezért neki, és persze azt hittem, hogy ez köztünk marad, de mivel mikroport volt rajtunk, mindenki hallotta! (nevet) Történt olyan is, hogy amikor ki kellett mennem a képből, hangosabban, erősebben kezdtem beszélni, mert a színpadon ezt szoktam meg, de aztán rám szóltak, hogy a mikroport mindent vesz, én beszéljek továbbra is ugyanolyan hangerővel. Ez is olyan dolog, amit meg kell tanulni. Legutóbb a 200 első randiban dolgoztam, ott talán már észre sem vették a kollégák, hogy nincs olyan nagy rutinom.

A Spirit Színházban most próbálják a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabot. Mesélne kicsit a készülő előadásról?

Nekem különösen nagy élmény, hogy szerepelhetek benne, mert 1986-ban Ulf Reiher rendezésében játszottuk Veszprémben, húsz éves voltam akkor. Számomra is meglepő, de a mostani próbafolyamatra úgy érkeztem, hogy még mindig kívülről tudtam a dalszövegeket, ismertem a zenét, sőt, még a szöveg nagy részére is emlékeztem. Most Mariannt játszom, ez volt az a szerep, amit én, húszévesen kinéztem magamnak, hogy de jó is lenne egyszer… Mariann egy doktornő, aki a drogos férjét kíséri Woodstockba. Nagyon szép szerep – van is egy gyönyörű daluk.

Milyen a közös munka Czeizel Gáborral, a rendezővel?

Sokadszorra dolgozunk együtt, nagyon szeretem benne, hogy szabadon enged próbálni minket. Az első pillanattól kezdve tisztában van azzal, hogy miként szeretné látni az előadást magát, de ezen belül teljes nyugalommal kísérletezhetünk. Persze, ha kilépünk abból a mederből, amit ő kiásott a darabnak, akkor azonnal szól, de ami tetszik neki, azt elfogadja.

Van kedvenc előadása a Spirit Színházban?

Mindegyiket szeretem, de ha választani kellene, akkor az Eszter hagyatékát mondanám. Nunut, a család távoli rokonát játszom. Ez a szerep azért is nagy kihívás, mert a nézők többségében a filmváltozat szereposztása él, ott Törőcsik Mari játszotta ezt a karaktert, aki abban a verzióban a szülők rokonaként jelenik meg. Úgy gondoltuk, hogy Nunu lehet Eszterrel egyidős, akit a szülők vettek magukhoz gyerekként. Ő nagyon letisztult, igazán bölcs, fantasztikus játszani. A másik kedvencem a Bernarda Alba háza, abban Angustiast, a legidősebb lányt játszom. Érdekes és izgalmas karakter: öreg, csúnya, beteg – színészileg nagy kihívás.

Jövőre milyen új munkái lesznek?

Ami biztos, hogy az évad második felében Az öreg hölgy látogatása című darabban leszek benne, de ennél többet egyelőre én sem tudok. Nem szoktam azon aggódni, hogy mi lesz a következő munkám, szerencsére mindig van bőven feladatom a Spiritben.

Kiemelt kép: Perjési Hilda (fotó: Spirit Színház)