“Bírom ezeket a túlzásokkal élő, groteszkbe nyúló figurákat” – Interjú Danis Lídiával

December végén mutatták be a Jógyerekek képeskönyve című rémvarietét a tatabányai Jászai Mari Színházban. Az darab magyarországi bemutatóját az Örkény Színházban tartották, azóta máshol nem is volt látható ez a különleges előadás, amely Heinrich Hoffman a gyermekének írt rémmesék alapján íródott. Többek között erről a groteszk mesevilágról, a rendezővel, Szikszai Rémusszal való közös munkáról és a vidéki létről is beszélgettünk a közönség és a társulat szavazata alapján a tavalyi évadban a legjobb színésznőnek választott Danis Lídiával, aki az előadásban Anyusunkat alakítja.

Ha jól tudom, a tatabányai társulatból te vagy az egyetlen, aki nem Budapesten, hanem vidéken él. Nem hiányzik színésznőként, magánemberként a fővárosi lét?

Nagyon nem. Amikor kitört a pandémia, akkor kaptam egy komoly megkeresést egy budapesti színháztól, ami ismét a fővárosi élettel járt volna együtt, de egyszerűen nem tudtam a karriert a magánéletem elé helyezni. Fura dolog, mert a mérleg egyik serpenyőjében ott van a színház, ami az életem, a másikban pedig az, hogy milyen körülmények között élek. Nálam mindig az győz, hogy nem tudom magam máshol elképzelni, mint egy parasztházban, 25 méterre a mezőktől és erdőktől. Amikor feljövök Pestre játszani vagy forgatni, örülök, de ahogyan megyek hazafelé, és távolodom el a fővárostól, akkor érzem igazán, hogy önmagam vagyok. Persze, a jövő bármit produkálhat, és lehet, hogy egyszer csak újra a nagyvárosi kavalkádra vágyom majd.

Ezek szerint neked a népszerűség sem hiányzik, hogy például megállítsanak az utcán?

Ma Magyarországon mit jelent a népszerűség? 42 éves vagyok, forgattam néhány sorozatot, filmet, a szakmában ismernek, nekem ez pont elég. Jól érzem magam, engem a szakmai rész, a műhelymunka érdekelt mindig is. Évekig játszottam társulati tagként pesti színházban, de akkoriban volt hiányérzetem, ami most, Tatabányán nincs meg.

Tatabányán elég sűrű volt a tavalyi évadod: a hat bemutatóból ötben játszottál, valamint volt egy budapesti premiered is. Mennyire fáradtál el?

Sok volt a bemutató, de azért nem volt fárasztó, mert remek rendezőkkel, kiváló alapanyagokkal dolgozhattam. A fáradtságot először talán január környékén éreztem, amikor a Rózsavölgyiben egy kétszereplős előadást próbáltunk. Csak az évad végén gondolkodtam el azon, hogy hosszútávon ez a hat bemutató nem egészséges. (mosolyog)

Volt a tavalyi bemutatók között nagy kedvenc, amiért különösen fájt a szíved, hogy le kellett venni?

A legnagyobb szívfájdalmam az, hogy Tatabányán általában 10-12 előadás erejéig játszunk egy darabot a Nagyszínpadon, így ez szinte mindegyik darabra elmondható. Nekem nincsenek szerepálmaim, de amikor 18 évesen láttam a Katonában a Közellenséget Schilling Árpád rendezésében, az egész előadás és Szirtes Ági csodálatos játéka annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy titkon igenis vágytam rá, hogy egyszer találkozzam majd ezzel a szereppel. Nagy álmom teljesült, hogy műsorra tűztük Tatabányán, és meg is kaptam a szerepet. A revizort azért is szerettem, mert Fehér Balázs Benővel most dolgoztunk először együtt, és iszonyatosan jó volt a közös munka. Guelmino Sándorral szinte minden évadban dolgozom, a 10 azért volt számomra nagy élmény, mert szíven ütött a karakter. Igazi misszió volt számomra, hogy sok mindent át tudjak adni rajta keresztül arról, amit szociálisan gondolok a helyzetről.

Guelmino Sándor mondta is egy interjúban, hogy a te karakterednek, a III-asnak a legdrámaibb a sorsa, és erre fel is hívta a színésztársak figyelmét, hogy ne próbáljanak meg versenyezni vele.

Erre én is emlékszem, a főpróbahét környékén volt. Érdekes a darab dramaturgiája abból a szempontból, hogy már az elején kapunk egy nagyon erős, drámai történetet. Sanyi mondta, hogy természetesen mindegyik szereplőnek más az útja, az üzenete, ezért se próbáljanak meg hajazni a III-as esetleges drámaiságára. Sok minden eszembe jutott róla az én életemből is, noha nem olyan durva dolgok, mint amik vele történtek. Jó és fontos, amikor az ember egy olyan szereppel találkozik, amin keresztül önmagáról is tud bőséggel mesélni. Volt olyan újságíró, aki megkérdezte, hogy nem jelentett-e a gondot, hogy én kaptam a roma karaktert, mire azt válaszoltam, hogy az lett volna az érdekes, ha nem én kapom.

Amikor roma karaktert kell játszanod, szokott zavarni, ha azt kérik tőled, hogy sztereotípiákkal ábrázold?

Nem igazán, mert sokféle ember létezik, és nem csak ilyen roma karaktereket kellett játszanom. Egyébként nagyon érdekes, hogy a harmincas éveim derekáig szinte alig akadt ilyen szerepem, aztán egyszer csak beindult.

A tavalyi évadhoz egy utolsó kérdés. Te kaptad a szezon végén a legjobb színésznőnek járó közönségdíjat és társulati díjat is. Fontos visszajelzés volt ez számodra?

Szerintem hazudik, aki azt mondja, hogy ez nem esne jól neki. Számomra mindig a néző a fokmérő, de az, hogy a társulat is rám voksolt, hogy ők is látták a munkám gyümölcsét, az különösen nagy boldogsággal töltött el. Mindig meglep, ha díjat kapok, de természetesen örülök is neki – jöjjön ez nézőtől, a szakmától vagy más oldalról.

A legutóbbi bemutatód a Jógyerekek képeskönyve volt, amely egy igazán különleges műfaj előadás.

A cím alatt is ez szerepel: „rémvarieté felnőtteknek”, és talán ez fedi legjobban a valóságot. Imádom a Tim Burton-filmeket vagy az Addams Familyt, nagy vágyam volt, hogy egy hasonló produkcióban szerepelhessek. Amikor próbálni kezdtünk azonnal eszembe jutottak Helene Bonham Carter figurái vagy Morticia. Bírom ezeket a túlzásokkal élő, groteszkbe nyúló figurákat, nekem ez a humor nagyon bejön. Olyan boldogan próbáltam végig ezt a hat hetet, miközben végig olyan talajon lépkedtem, amit nem ismerek, hiszen ritkán szerepelek zenés darabban. Ráadásul az, hogy sok év után újra Parti Nagy Lajos szöveggel dolgozhattam, plusz örömet jelentett. Szeretek elbíbelődni a szöveggel, ezen a téren nálam ő a non plus ultra. Rémuszhoz (Szikszai Rémusz, a rendező – A szerk.) meg szerintem nagyon passzol, ez az impulzív kifejezésmód, vele is mindig nagy öröm a munka. A Jászai Mari Színházat évek óta jellemzi a bátorság a darabválasztás terén, de szerencsére iszonyú nyitott a közönség. Ez az előadás is feszegeti a határokat, színészként nagyon szeretem játszani.

A premieren nekem úgy tűnt, hogy nagy sikert aratott.

Valóban, de ettől függetlenül is megosztó előadás. Van, akinek bejön ez a humor, és van, akinek nem. Meredek a téma, amivel foglalkozik, mi pedig borzasztóan álszentek vagyunk: az életben is cigányozunk, zsidózunk, négerezünk, de a színpadon már nem biztos, hogy ezt viszont akarjuk látni, a Jógyerekek képeskönyve pedig pont ezt tárja elénk. Meg azt, hogy a szülők letépik a gyerekük arcát – nekem ezzel, kamaszgyerekkel nem volt nehéz azonosulnom (nevet).

Anyaként mennyire tudtál egy-egy helyzettel azonosulni minden groteszkség ellenére?

Itt egészen máshogy kellett dolgoznom, mint egy klasszikus színdarabnál. A főiskolán egyszer egy 200 kilós, kivénhedt cirkuszi akrobatát kellett játszanom, Benedek Miklós mondta, hogy egy ilyen esetben a külső csak egy dolog, máshonnan kell indítanom a szerepformálást. Ha ténylegesen belegondolnék abba, hogy levágom a gyerekem kezét, akkor sokkot kapnék és harmadik nap már nem mennék be próbára. Ilyenkor kívülről kell dolgozni, és egyszer csak megjön az ihlet, elkapod a figurát. Fontanának van egy gyönyörű monológja, amelyben az életéről vall – az ilyen esetekben azt kutatom, hogyan lehet megoldani, hogy meglásd benne az emberi oldalt. A próbán többször előfordult, hogy mikor Apusunk azt mondja, hogy mennyire fontos az isten meg a haza, Anyusunk pedig azt válaszolja, hogy meg a család, akkor elbőgtem magam. Rémusz azt kérte, hogy tartsam belül, mert ez a karakter nem feltétlenül úgy reagál, ahogy Danis Lidi tenné, és esetleg a játékstílus sem ezt követeli. Ennek ellenére nagyon kedvelem azt a fajta színészetet amikor van a játszó és a karakter, valamint a kettő között egy kis rész, amikor nem tudod eldönteni, hogy melyiket látod.

Ha már a monológokat említetted, nem kerülhetjük ki, hogy nemcsak ebben a darabban, hanem A revizorban is volt egy emlékezetes jeleneted. Szereted is a monológókat, vagy nehezebben küzdesz meg velük?

Szeretem, sőt, sokkal könnyebb monológot mondani, mint amikor egy másik színész is van a színpadon! (nevet) Nagyon szoktam készülni a szerepekre, otthon, házi munka közben is mondom a szöveget, így ezeket a helyzeteket is nagyon kedvelem. Pláne, ha olyan nagyszerű monológjaim vannak, mint A revizorban. Azt nagyon szerettem, de a párom mondta, hogy ő nem szeretné látni még egyszer, hogy annyira kifordulok magamból, nem is érti, hogyan tud valaki ennyire fröcsögni, mint a karakterem.

A Jógyerekek képeskönyve Heinrich Hoffman valós meséi alapján íródtak.

Sőt, nem csak ez a darab, hanem a ’60-as években készült belőle egy német film. Na, az az igazán beteges, Tim Burton semmi hozzá képest.

Mostanában sokat terítékre kerül az a téma, hogy bizonyos mesék (például Grimm vagy Andersen) nem szabad a gyerekeknek mesélni, mert túl rémisztőek. Te mennyire értesz ezzel egyet?

Nem nagyon foglalkoztam még ezzel. Olvastam a gyerekemnek Grimmet, eszembe sem jutott, hogy traumát okozna számára, hogy a farkas megeszi a nagymamát. Nekem is mesélte ezeket az édesanyám, de azért érdekes belegondolni, hogy amely mesékben, történetekben szocializálodunk, az miért nem borít ki minket, vagy miért nem vizsgálom, vizsgáltam más nézőpontból mondjuk a farkas és a nagymama duóját A Jógyerekek képeskönyve, illetve az alapjául szolgáló kötet számomra abszolút feszegeti a határokat. De, mint említettem, szeretünk álszentek lenni, az előadás pedig ez elé tart görbe tükröt. Az egyik kedvencem, amikor a Mikulás megbüntetni a három rasszista gyereket. Ezek ugyanúgy ma is problémák, mint régen. Mesélhetnék akár a saját gyerekkoromról is. Közben a nézők egy része ezeket a szembesítéseket lehet, hogy eltolja magától.

Az évadban még két bemutató vár rád, az Amadeus és a Kasimir és Karoline.

Így van, ez most egy nyugodtabb évad nekem. De a mostani akkor meló volt, hogy majdnem annyira elfáradtam, mint másik három előadástól.

A próbafolyamat volt nehezebb, vagy az előadást végigjátszani?

A próbafolyamat azért volt nehéz, mert nem volt olyan nap, hogy ne próbáltam volna, ráadásul ez most jóval komplexebb volt: szövegtanulás, éneklés, tánc. Mivel utóbbi kettőt ritkábban űzöm színpadon, ezért számomra különleges volt. Persze, az előadásra is jobban rá kell készülni, mint egy egyszerűbb, kétszereplős prózai darabra.

Éppen csak bemutattátok a darabot, most azonban két hónapra leáll a tatabányai színházban, pontosabban csak a kamarában lesznek előadások. Mennyire visel meg, hogy egy friss bemutatót két hónapig jegelni kell?

Borzasztó érzés, sokkal rosszabb, mint ami a pandémia idején volt. Akkor bízhattunk abban, hogy hamarosan megtalálják az ellenszert, de most, ebben a helyzetben, ami globálisan érint mindannyunkat, egyelőre nem látom a fényt az alagút végén. Ezért is voltam boldog minden nap, amikor próbáltunk, hiába volt esetleg hűvösebb a színházteremben, akkor is jó érzéssel töltött el, hogy egyáltalán dolgozhatunk. Nagyon fáj, hogy pont egy ennyire bonyolult előadást csak márciusban játszhatunk legközelebb. Egy ideje próbálom a lelkemet totálisan pozitívra húzni, és mindennek örülni, ami van.

Kiemelt kép: Danis Lídia (Fotó: jegy.hu)