Mi ösztönözhet valakit arra, hogy a betűket ne pusztán hobbiból, hanem hivatásból pakolja egymás után óraszám? Ami engem illet, ez egészen gyermekkorig nyúlik vissza, elvégre mit tesz akkor egy végtelenül lelkes ifjonc, ha egészségi állapota szinte folyamatosan ágyhoz köti? Én kihasználtam minden percet arra, hogy megdolgoztassam az elmémet: végeláthatatlan időt fordítottam arra, hogy minél ékesebb mondatokat vessek papírra, valamint minden lehetőséget megragadtam rá, hogy magamba szívjam Hollywood művészetét. Nem volt olyan film vagy sorozat, amit ne habzsoltam volna be mohón, ez a szellemi táplálék iránti éhség pedig az évek során odáig fajult, hogy a mozgókép finomságai (és vele együtt a filmes-, majd a játékújságírói karrier) után rákaptam a színdarabok ízére is.

A Deszkavízió volt az, ahol terített asztal fogadott a műfajok ínyencségeivel, én pedig örömmel falatozgattam a musicalek, drámák, vígjátékok és ezekhez hasonló fogásokból. Szeretem azt gondolni, hogy egy darab olyan, mint a teátrumok büféjének perece: nézhet ki pompásan, lehet különböző ízesítésű, kerülhet akármennyibe, a lényeg úgyis az, hogy elfogyasztva milyen. A Deszkavíziónak is köszönhetően az évek alatt megfordultam több „színdarabokat felszolgáló étteremben” is (legyen az a székesfehérvári Vörösmarty Színház, a Hatszín Teátrum vagy a Vígszínház), amely helyeken többek között olyan kóstolókban lehetett részem, mint a Black Comedy, az Izgass fel! és A diktátor, én pedig minden egyes falattal terebélyesebb lettem – már ami az élményeket és a tapasztalatszerzést jelenti.

Persze ez a verbális dínomdánom nyilvánvalóan nem lenne ugyanolyan kiváló kollégák nélkül, akik sokszor dramaturg-mesterszakácsként próbálnak elkalauzolni a művészi fogyasztanivalók labirintusában, és akiket nem csupán szakmailag, de emberileg is rendkívül sokra tartok. Való igaz, fele annyi cikket sem sikerült kotyvasztanom a klaviatúrát beizzítva, mint amennyit szerettem volna, de így is büszke vagyok minden egyes leütött betűre (például a Bernd Róza ajánlómban vagy a Dühöngő ifjúság kritikámban), minden közös momentumra. Remélem, hogy ez a fejedelmi lakoma még nagyon sokáig fog tartani, mert minden zamatát imádom.

Kiemelt kép: Zsigmond László