Bemutatkozik a szerkesztőség – Laura és Roberta

Laura és Roberta idén jelentkeztek gyakornoknak a szerkesztőségbe, mindketten az ELTE kommunikáció- és médiatudomány szakán tanulnak. A közösen töltött idő alatt mindketten rekord-gyorsan érdemelték ki szorgalmas és alázatos munkájukkal, sosem csillapuló tudásvágyukkal, hogy teljes jogú szerkesztő-újságíróivá váljanak a csapatnak. Sőt, ennél sokkal többek lettek: lelkesedésükkel olyan új energiákat hoztak közénk, amik néha mindannyiunkat felráznak, és újabb témák és irányok felkutatására ösztönöznek.

KisLányok, köszönöm ezeket az energiákat, azt hogy hisztek bennem és jöttök velem! Ígérem, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy folyamatosan fejlődhessetek, és hogy minden ötletetek megkapja a neki járó teret, hogy a közös utunk minél tovább tarthasson!

Laura – szerkesztő-újságíró

Februárban elsején lesz pontosan 1 éve, hogy megjelent az első cikkem a Deszkavízión, az pedig, ahogyan bekerültem a csapatba kétségkívül a sors műve volt. Újévkor még csak abban bíztam, hogy talán sikerül egy olyan helyet találnom az egyetemi szakmai gyakorlat elvégzésére, ami annyira nem áll távol tőlem. Egy nap aztán jött a telefon, ami megváltoztatta az egész életem. Lehet, hogy ez elsőre túlzásnak tűnik, de az, hogy a Deszkavízió csapatának tagja lehetek, a legjobb dolog az életemben.

Nagyon sokáig kívülállónak érzetem magamat a kortársaim között, mert engem a színház vonzott és nem a bulik. De sokszor még a felnőttek is furcsa szemmel néztek rám, hogy hogyan gondolok ebből a szakmából megélni. Ez nem is változott, az viszont igen, hogy rátaláltam egy csapat olyan emberre, akik emiatt nem hisznek őrültnek, sőt, olyanok, mint én. Ebben a közösségben nem ciki, hogy tízszer láttam a Hamletet a Vígszínházban, és nem kell félnem attól, hogy elítélnek az ízlésem vagy véleményem miatt. Itt bátran rajonghatok, megoszthatom a gondolataimat és ötleteimet, és tudom, hogy amit mondok szerető és megértő fülekre talál. A Deszkavízió lett a második családom, Andi pedig a mentorom és a példaképem. Most pedig, sok-sok év bizonytalanság után, végre tudom, hogy mit szeretnék az életemtől és a színháztól: mindazt, ami a Deszkavízió.

Roberta – szerkesztő-újságíró

Hihetetlen, hogy még csak negyedik hónapja dolgozom a Deszkavíziónál, hiszen most már nem is tudom elképzelni a mindennapjaimat a cikkek és a hírek írása, na meg persze a csapat nélkül. Olyan, mintha mindig is ezt csináltam volna. Ez valamennyire igaz is: írni mindig is szerettem, az egyetemen színháztudományt tanulok újságírással vegyítve, maga a színház pedig mindig is meghatározó része volt az életemnek, mint egy kis menedék a világ elől. A Deszkavíziónál az érdeklődésem végre mindenféle gát nélkül kiteljesedhet. Legnagyobb öröm számomra az, hogy a Broadway és a musicalek iránti rajongásom itt megtalálta a helyét, és a tudásom ebben a témában itt megbecsülést kap.

Nem gondoltam volna, hogy egy csapat lehet ilyen nyitott és támogató. Sokat csalódtam az újságíró szakmában az egyetemen, és amikor a Deszkavízióhoz kerültem, bevallom, kicsit bizonytalan voltam, hiszen sosem tartottam magam egy szakértőnek. Csak egy ember vagyok, aki szerelmes a színházba, ez pedig kevés – gondoltam. Amiben pedig igazán otthon érzem magam, az a Broadway és a West End világa, de mivel a felhalmozott tudásom ebben a témában korábban sosem találta meg a hallgatóságát, azt gondoltam, ezúttal sem fogja senki értékesnek tartani. Nem is tévedhettem volna nagyobbat! Habár mind különbözőek vagyunk, a színház őszinte szeretete a legfontosabb közös nevező, így a beilleszkedéssel nem volt gond. A Deszkavíziónak hála megismerhettem sok nagyszerű embert, bekerülhettem egy őrült csapatba, azzal foglalkozhatok, amihez igazán értek és együtt dolgozhatok a legjobb barátommal és alkotótársammal, Laurával, aki nélkül nem lennék most itt.

Kiemelt kép: Horvát Laura és Pálóczi Roberta (fotó: Gádoros Márk)