Nyolc évvel ezelőtt ragadtam először billentyűzetet, és ekkor írtam meg életem első blogbejegyzéseit abban a témában, ami akkor a leginkább foglalkoztatott – a hazai televíziózásról. A téma iránti lelkesedés pedig az elmúlt évek során sem múlt el, sőt bloggerből újságíróvá váltam és a Műsorvízió is újult erőre kapott egy nem várt helyről érkező, a kreativitásomat serkentő impulzus, a színháznak köszönhetően. A Deszkavízió 2017-es indulása óta kinyílt előttem egy addig ismeretlen világ és a csak a képernyőről és szinkronból ismert színészek munkásságára, művészetére sokkal nagyobb rálátásom lett. Az pedig, hogy láthattam őket színpadon – akárcsak egy előadásban is – rengeteget segített az interjúk során, ugyanis egy színészről, akik közül sokan alapvetően színházi emberek, az mondja el a legtöbbet, hogy hogyan létezik a világot jelentő deszkákon.

Sokszor esem abba a csapdába, hogy ha szóba kerül a színház, már-már megszokásból rögtön a gyakorlatias szempontokat kezdem el sorolni azt magyarázva, miért is szeretem. Nem akarom viszont, ha úgy tűnne, hogy ez csak a „munkám”, de a szokásos közhelyeket is elkerülném. Számomra ugyanis a színházi előadások, a színpadon feldolgozott témák és a színészek játékának együttese, ez a sötétből megszülető, képlékeny anyagból megszilárduló varázslatos közösségi élmény segített abban, hogy feldolgozzam életem rossz és jó periódusait. Ugyanis nem csak a mélyből kell kimászni, hanem a hegycsúcsról is vissza kell ereszkedni a földre – ugyanolyan veszélyes fent, mint lent ragadni.

A színészekkel készített interjúkból és beszélgetésekből meríthettem azonban a legtöbb erőt, megismertem több csodálatos személyt és olyan dolgokat tanultam ezektől az emberektől, amikre nem is sejtettem, mekkora szükségem van az életben. Köszönöm nekik ezúttal még egyszer, hogy megosztották velem a gondolataikat, és beavattak életük egy-egy meghatározó momentumába. Újra és újra rácsodálkozom az emberi létezés kiszámíthatatlanságára, végességére és szépségére, de mégis megtanultam megismerni magát az embert… azt hiszem, én ezt a tudást köszönhetem a színháznak.

Kiemelt kép: Jasinka Ádám (fotó: Zsigmond László)