Bemutatkozik a szerkesztőség – Jani és Gabi

Jani, a Deszkavízió felelős-szerkesztője, aki másfél éve érkezett közénk, és azóta is folyamatosan a jobbik kezem – mindenben. Ő az, aki amint akad 10 szabad perce, hoz három új hírt, és ezek közül rögtön kettőt meg is ír… akit bármikor fel tudok hívni telefonon, ha valami olyan dolog történik, ami az egész csapatot érinti, akinek az ízlésében mindig és maximálisan megbízok, még akkor is, hogy ha fura izlandi sorozatokról van szó… Jani, köszönök mindent, megtisztelsz, amiért a barátod is lehetek a közös munkán túl!

Gabi idén nyáron keresett meg, a lehető legjobb pillanatban, ugyanis pont szükségünk volt egy interjúkat gyorsan és jól író, a színházi világot kívülről-belülről ismerő szerkesztőre. Azonnal felvette a fonalat, profin elvégezte a rá bízott feladatokat, sőt olyan új ötleteket hozott, amik azóta is folyamatosan színesítik a Deszka tartalmait. Gabi, köszönöm, hogy nem rémültél halálra, amikor rád zúdítottam az első feladatokat, hogy keresed velem együtt az új irányokat, hogy mindig a legjobbkor kérdezed meg, hogy hogy vagyok, és hogy a jobb csuklómra nézve mindig mosolyognom kell miattad!

Jani – felelős-szerkesztő

Három éves lett a Deszkavízió – mi pedig ismételten azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk pár sort arról, miért is szeretünk itt dolgozni. Kissé nehéz helyzetben vagyok, mert egy évvel ezelőtt szinte mindent leírtam, amit csak lehetett, a helyzet pedig azóta nem sokat változott – ha csak nem pozitív irányba. Én másfél éve vagyok annak a csapatnak a tagja, amelynek létszáma egy év alatt majdnem megháromszorozódott. Tavaly ilyenkor mindössze négyen írtunk cikkeket, ez a szám jelenleg nyolc, emellett fotósokkal, videósokkal, gyakornokkal is bővült a csapat, ez pedig minden szempontból jót jelent. Az mindig öröm, ha új tag érkezik egy jól működő társaságba, bár elismerem, hogy a beilleszkedés – az összeszokottság miatt – nem minden esetben lehet könnyű. Talán mondhatom, hogy nálunk mindkét oldalról jól járnak az emberek: mi, „régiek” örülhetünk annak, hogy ennyire tehetséges fiatalok kerültek közénk, ők pedig annak, hogy hamar megtalálják velünk a közös hangot. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy az online és offline térben is állandó a pörgés: viccesen szoktuk mondani, ha valaki fél napig nincs online, annak bizony fel kell kötnie a gatyaszárat, ha végig akarja olvasni a csoport messenger beszélgetését, ha pedig személyesen találkozunk, akkor is repül az idő.

Nem csak a színházaknak és a színházba járó embereknek volt megterhelő az elmúlt egy év: bizony, március közepén mi is törtük a fejünket, hogy vajon miről fogunk írni, ha hónapokig nem lesznek új bemutatók, ráadásul a bizonytalanság hatással volt ránk is. De szerencsére, tele vagyunk kreativitással, így ezt az akadályt is gond nélkül megugrottuk, és természetesen a mostani helyzetben is számos alternatívával készülünk, hogy az olvasók ne érezzék azt, hogy cserben hagytuk őket. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy számomra ezért a csapatért, az összetartás érzéséért éri meg igazán Deszkavíziós újságírónak lenni. Persze, továbbra is megtisztelő, amikor főpróbákra, premierekre hívnak minket, amikor a szakma igazán nagy neveivel készíthetünk interjút, amikor egy színház ránk gondol mint elsődleges hírforrásra, de ezek egy idővel eltörpülnek azok mellett az emberi értékek mellett, amik magát a szerkesztőséget jellemzik. Szóval, én ezért szeretem a Deszkavíziót.

Gabi – szerkesztő-újságíró

Már kislányként vonzott a színház, órákig tudtam nézegetni nagymamámnál az időrendi sorrendben összegyűjtött Film Színház Muzsikákat. Nem, soha nem akartam színész lenni, egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejemben. De magával ragadott a varázslat, tátott szájjal gyönyörködtem a látványban, díszletekben, jelmezekben. Aztán sok évvel később ültem a Vígszínházban A vihar fotóspróbáján és el sem akartam hinni, hogy mindennap próbákra, előadásokra, premierekre és az azokat követő partikra fogok járni. Onnantól kezdve jó pár évem telt így a legnagyobb mámorban, de mivel mindenkinek kell néha a változás, én is kipróbáltam a média és sajtó egyéb területeit.  Egyetlen egy dolog nem változott soha, a színház szeretete. Majd újabb sok év után – mivel a véletlenekben nem hiszek, ezért nyilván a sors akarta így – egy interjú miatt kerültem kapcsolatba Andival. Hosszas levelezés után találkoztunk először személyesen, de akkor az olyan volt, mintha évek óta ismernénk egymást, rögtön egy hullámhosszon voltunk, nem volt kétség afelől, hogy dolgunk van együtt. A Deszka visszahozta az életembe a színházat, és ennyi év távlatából már bátran kijelenthetem, hogy vannak dolgok, amelyek tényleg nem változnak. Történhet bármi a világban, a színház az színház marad.

Anditól nemcsak a lehetőséget kaptam, hogy ismét színházakról, színészekről írjak, gondolkodjak, hanem a csapatot is. A Deszkásokat. Akikkel nem vagyunk egyformák, nagyon nem. De ettől hihetetlenül jó és izgalmas az egész. Mert élő példa arra, hogy különböző emberek, különböző véleményekkel mennyire jól kiegészíthetik egymást. Számítunk, számíthatunk egymásra, tudunk beszélgetni, vitatkozni előadásokról, színészekről, bármiről és bizony gyakran előfordul, hogy nem értünk egyet. De ez egyáltalán nem is szükséges, mert enélkül is egy CSAPAT vagyunk.

Kiemelt kép: Steindl Gabriella és Flaisz János (Fotó: Gádoros Márk)