„A színház: szerelem! Örökké tartó láz.” – szólnak Polgár Ernő, író és művelődéstörténész szavai. Bármennyire is elcsépeltnek tűnik ez a gondolat, ennél jobb nyitómondatot elképzelni sem tudnék a mostani cikkemhez. Hogy ez a láz valóban örökké tartó lesz-e, azt majd az idő igazolja, de az a közel harminc év, amit magam mögött tudhatok, mindenesetre ékesen bizonyítja ezt.

Amióta csak az eszemet tudom – és ezt itt és most kéretik teljesen komolyan venni, mert a legelső emlékeim között már szerepel az otthoni bábozás! – odáig voltam a színházért. Abba most nem megyek bele, hogy kicsinyke szobánkban hogyan mutattunk be nővéremmel meseelőadásokat rögtönzött színpadunkon a rögtönzött nézőtéren ülő szüleimnek, és az általános iskolai, gimnáziumi drámaszakköröket, valamint az amatőr színitársulatos korszakomat is hanyagolom – ez a felsorolás is leginkább csak azt bizonyítja, hogy nem telt el év anélkül, hogy ne foglalkoztam volna valamilyen formában színházzal. Horoszkópomnál (Ikrek) fogva mondhatni belém van kódolva, hogy mindig új és új impulzusokat gyűjtsek, két-három év alatt képes vagyok bármilyen hobbit megunni, hogy helyette másikat keressek, amit aztán megszállottan űzzek. A színházban pedig épp az a jó, hogy annyi különböző szegmense van, hogy anélkül tudok évtizedeken át hódolni ennek a szenvedélyemnek, hogy akár egy percig is hátat fordítanék neki. (Ügyelő például még egyszer sem voltam!)

Azt már nehezebben tudnám megfogalmazni, hogy mit jelent számomra a színház. Talán a pillanat művészetét. Talán a zsenialitást. Talán a gondolatiságot, amit minden előadás hordoz magában. Szeretem, hogy a színész, a darab és az én lelki állapotom találkozása minden alkalommal egyszeri és megismételhetetlen. Szeretem azt, amikor többször látok egy előadást, és el tudok veszni a részletekben, nézhetem, hogy (jobb esetben) a leghátsó sorban álló statiszta is mekkora átéléssel, odaadással játszik. Szeretem, amikor egy rendező olyat hoz ki egy előadásból, amire én soha nem lennék képes. Szeretem azt a pillanatot, amikor felmegy a függöny, és először pillanthatjuk meg a díszletet. Szeretem azt is, amikor a függöny a katarzis kellős közepén csapódik össze, ezzel is növelve a drámaiságot.

A Deszkavízió-csapat tagjának lenni roppant megtisztelő, még akkor is, ha időnként úgy érzem, egyszerre áldás és átok (látom lelki szemeim előtt, hogy a főszerkesztő ennél a mondatnál dönt a törlés gomb megnyomása mellett). Természetesen ez barokkos túlzás, mert bár valóban megterhelő tud lenni, amikor éjjelente, ahogy hazaér az ember (mondjuk a színházból), még nekilát két-három cikket megírni, de mindezekért bőven kárpótol minket az a sok-sok jó dolog, amit cserébe kapunk. Igaz, én csak április óta vagyok a szerkesztőség tagja, de ez alatt a bő félév alatt is rengeteg mindent köszönhettem a Deszkavíziónak. Hatalmas élmény volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon werkfilmeket készíteni, találkozni – többek között – José Curával, vagy a Bonnie és Clyde musical kulisszái mögé belesni. Hasonlóan izgalmas feladat volt áprilisban megírni a három részes Shakespeare-sorozatot, vagy a X. BÁBU Fesztivál külföldi vendégprodukcióinak ajánlóit, amikor is nekünk kellett felvenni a kapcsolatot a holland, francia, angol és görög társulatok vezetőivel, rendezőivel. De emlékezetesek az általam készített interjúk is: a legelsőt Fábián Péterrel és Benkó Bencével, a k2 Színház alapítóival készíthettem egy sajtótájékoztatón, ezt követően jött Járai Máté, akivel pedig egy forgatáson találkozhattam. Mondhatni, minden esetben szerencsém volt, hiszen azok a színészek, akikkel eddig találkoztam, abszolút közvetlenek, mélységesen emberiek voltak, többségükkel, ha időnk engedte, az interjú után egyfajta baráti beszélgetést is megejtettünk. Nem szeretném ugyanakkor a „rövidhíreket” sem háttérbe szorítani, hiszen számos alkalommal éppen azért tudtam egy-egy eseményről, mert én írtam arról – utólag pedig nagyon bántam volna, ha kihagyom!

Menjetek színházba! – ez az oldalunk szlogenje, ennél fontosabb üzenetet pedig én magam sem tudnék megfogalmazni az olvasók számára. Higgyétek el: legyen az komédia, bohózat vagy éppen kőkemény dráma, prózai, zenés vagy táncelőadás, nincs rossz választás! Miért? Mert – szintén Polgár Ernő szavaival élve – „a színház nem földi színtér! A Színház menedék. Csodák világa.”

Kiemelt kép: Flaisz János (fotó: Zsigmond László)