Bemutatjuk Franciaország második legnépszerűbb szerzőjének könyveit

2019 óta jelenteti meg a 21. Század Kiadó az egyik legnépszerűbb francia krimi- és thrillerszerző, Michel Bussi műveit. Most ezeket ajánljuk olvasóink figyelmébe. 

A thrillerregényeivel ismertté vált Michel Bussi 1965. április 29-én született, az írás mellett politikai elemzőként, a Roueni Egyetem földrajzprofesszoraként, valamint a Francia Nemzeti Tudományos Kutatási Központ földrajzi kutatóintézetének vezetőjeként dolgozik. Első regényét az 1990-es évek elején írta, a normandiai partraszállás idején játszódó thrillert azonban a kiadók többsége visszautasította. Tíz évvel később – Dan Brown A Da Vinci-kód, valamint Maurice Lablanc Arsène Lupin regényének hatására – visszatért a történethez, és többszöri átdolgozás után Code Lupin címmel jelentette meg 2006-ban. A regény több mint hétezer példányban kelt el, 2010-ben pedig a Paris Normandie napilap egy hónapon keresztül, folytatásokban is közölte. Bussi innentől kezdve majdnem minden évben jelentkezett egy-egy új regénnyel, amelyek egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek, és szép lassan a többi ország is felfigyelt az íróra. A Le Figaro bestseller-listája szerint Bussi a második legtöbb eladott példányszámmal rendelkező francia szerző volt 2018-ban, 975 800 eladott könyvvel. Magyarországon a Sanoma Kiadó gondozásában megjelent Emilie vagy Lyse-Rose? (Un avion sans elle, 2012) című regényével debütált 2013-ban, majd egy hosszabb szünetet követően a 21. Század Kiadó vette gondozásba az életművet. A sort a szerző egyik legismertebb regényével, a Fekete vízililiomokkal (Nymphéas noirs, 2011) nyitották meg 2019-ben, azóta pedig további három művel bővült a sorozat. (A legújabb, Gyilkos idő címmel még idén a könyvesboltokba kerül.)

Fekete vízililiomok (Nymphéas noirs)
ford.: Domonkos Eszter, 432 oldal

A Fekete vízililiomok megjelenését követően öt elismerést kapott, többek között a Normandiai Írók Társaságának Gustave Flaubert Nagydíját. Egy csapásra az olvasók és a kritikusok kedvence lett. A történet helyszíne egy normandiai falu, Giverny. Az Epte folyó partján találnak rá a brutálisan meggyilkolt Jérôme Morval helybéli szemész holttestére. Laurenç Sérénac, a toulouse-i rendőrakadémián frissen végzett nyomozó veszi kezébe az ügyet: a szép tanítónő, Stéphanie férjét tartja első számú gyanúsítottnak. Egyedül egy 80 éves hölgy ismeri az igazságot, aki egyben a történet elbeszélője is. Senki nem veszi észre őt, de ő mindenre és mindenkire figyel. De vajon milyen igazságra gondol? Hiszen a híres festménysorozat, a Vízililiomok tükörképeiben is összemosódik múlt és jelen, újraélednek gyilkosságok és szenvedélyek.

A helyszínválasztás nem véletlen, hiszen ebben a normandiai faluban töltötte Claude Monet életének utolsó több mint negyven évét, a festő munkássága pedig a nyomozás során is fontos szerepet játszik. Az áldozat – akinek gyilkosa biztosra ment, hiszen nem csak szíven szúrta, hanem a koponyáját egy kővel szét is zúzta, és biztos, ami biztos, még a fejét is víz alá nyomta – zsebében ugyanis egy 11. születésnapra minden jót kívánó képeslapot találnak, rajta Monet egyik vízililiomos festményének másolatával. (Egyébként a regény kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy közelebbről is megismerkedjünk a festő munkásságával, életével, mert az olvasó biztosan utána fog járni egy-két érdekességnek, hogy valóban igaz-e.) A szemész nemcsak festészet, hanem a női nem nagy rajongója is volt, éppen ezért a nyomozók több irányba indulnak el eleinte: talán egy régi szerető vagy egy megcsalt férj állt rajta bosszút, vagy valamelyik orgazda?

A történetben három nő játszik kulcsszerepet, akikben az a közös, hogy mindannyian szabadulni akarnak Givernyből. A tizenegy éves, roppant tehetséges festőtanonc, Fanette fiatal kora ellenére meglepően komoly gondolkodású, aki szó szerint rajong a művészetekért. A fiatal és gyönyörű tanítónő, Stephanie Dupain gyengéd érzelmeket kezd táplálni a nyomozást vezető Laurence felügyelő iránt. A harmadik pedig maga az idős hölgy, a malom lakója, egyben az egyik legtitokzatosabb szereplője a regénynek. De nemcsak az ő életük alakulása, hanem maga a nyomozás is kimondottan izgalmas: Bussi újból és újból képes meglepni olvasóit a fordulatokkal, a befejezés pedig valóban váratlan, igazi nagy csattanó. Talán ennyi is elegendő lenne ahhoz, hogy bátran merjük ajánlani minden krimirajongónak a Fekete vízililiomokat, ugyanakkor a szerző szó szerint festői hangulatot teremtett azzal, hogy Monet művészetét helyzete központba, ez is adott egyfaja egyediséget a kötetnek.

Ne engedd el! (Ne lâche pas ma main)
ford.: Bíró Péter, 384 oldal

Lehet a vakáció maga a paradicsom, máskor meg gyilkos kalanddá fajul. Martial és Liane Bellion, a fiatal házaspár hatéves kislányukkal idilli környezetben töltik szabadságukat Réunion szigetén. Minden adott a tökéletes nyaraláshoz: türkizkék ég, kristálytiszta víz, pálmafák, langyos szellő. Aztán Liane hirtelen eltűnik: délután három és négy között felmegy a szállodai szobába, hogy fürdőruhát cseréljen, de nem tér vissza. A hotel egyik alkalmazottja azt állítja, látta Martialt a szállodai folyosón a kérdéses időpontban. Nemsokára Martialnak is nyoma vész, a kislányukat sem találják. Az egész szigetet tűvé teszik értük. Vajon Martial gyilkolta meg a feleségét? Ha nem, akkor mi okozza a bűntudatát?

Bussi egy újabb feszültséggel teli regénnyel örvendeztette meg az olvasókat, hiszen az események egy, a háttérben húzódó összeesküvés eredményeként váltják egymást rohamos tempóban. A szerző több ponton is képes félrevezetni az olvasót, hiszen ebben a regényben semmi sem az, mint aminek elsőre tűnik, így bőven vár ránk meglepetés, ha kezünkbe vesszük a Ne engedd el!-t. Martial múltja sötét titkokat rejt, amire szép lassan a rendőrség is fényt derít. Ez a titok egyben nagy lelki terhet is jelent az életben maradottak számára, amely alapjaiban hat ki az életükre, a mindennapjaikra. A múlt eseményeit szép fokozatosan tárja elénk az író, és ezzel párhuzamosan egyre jobban tisztul is a kép. Persze, Bussi nem engedi, hogy idő előtt összerakjunk minden puzzledarabot, mert a történet vége is rejt magában egy nagyobb csavart, amitől bizonyára sokaknak leesik majd az álla.

A szerző tehát most sem hazudtolja meg magát, és habár ez a krimi hangulatában és felépítésében teljesen más, mint a Fekete vízililiomok, mégis ugyanolyan igényesen megírt szórakoztató irodalomi mű. A karakterek kellőképpen kidolgozottak és egyediek, ráadásul magának a szigetnek mint egy zárt közösségnek is fontos szerep jut. Sőt, a hely leírásának köszönhetően Bussi ahhoz is kedvet csinál, hogy el akarjunk utazni Réunion szigetére. Csak lehetőleg ússzuk meg gyilkosság nélkül.

Anya nem mond igazat (Maman a tort)
ford.: Török Ábel, 460 oldal

Nincs megfoghatatlanabb, mint egy gyermek emlékei. A három és fél éves Malone azt állítja, az anyja nem az édesanyja. Képtelenségnek tűnik, de Vasile, az óvodapszichológus mégis hisz neki. Rajta kívül azonban mindenki kételkedik Malone igazában. Vasile-nak gyorsan kell cselekednie, segítséget kell szereznie. Hiszen Malone emlékei máris kezdenek elhalványulni. Egyetlen szalmaszálba kapaszkodnak. Vajon kicsoda Malone?

A történet meglehetősen lassan indul be, de a befejezés sok mindenért kárpótolja majd az olvasót. Ráadásul, habár a kötet műfaji besorolása krimi, mégis inkább egy pszichológiai drámának, lélektani regénynek lehetne mondani. Bussi bepillantást enged egy kisgyerek fejlődésébe, az általa leírt képek nem egyszer zavarosak, metaforikusak. Szerencsére az egyik szereplőnk, Dragonman pszichológus, akinek a segítségével, a magyarázatai alapján egy kicsit átfogóbb képet kapunk ezek vélt vagy valódi jelentéséről. Ilyen értelemben nehezen adja magát a történet, de ha sikerrel vesszük az akadályokat, és belerázódunk a sztori hangulatába, akkor igazán kellemes „utazásban” lehet részünk. Természetesen emellett megkapjuk a szokásos nyomozást is (ez sokáig másik szálon fut, egy rablóbanda ügyében nyomoznak), ami sokszor falakba ütközik, zsákutcába fut, ezért, mondhatni teljesen előröl kell kezdeni a szálak felgöngyölítését. A karakterek remekül kidolgozottak, többnyire szerethetők: ott van Amanda, az „anyuka”, valamint a nyomozócsoport tagjai, Jibé, Papi, Lucas, de meglepő módon, még a bűnözők között is akadnak szimpatikus figurák. Egyedül talán Marianne, a rendőrparancsok válhat ellenszenvessé az olvasó számára, ahogyan a tökéletes férfi után vágyakozik, sokszor csak az ábrándjainak él.

Nem egy szokványos történet ez, amely krimihez, thrillerhez képest meglehetősen lassú folyású cselekményvezetéssel bír, de ha kellően kitartók vagyunk, hogy eljussunk a drámai, egyben meghökkentő befejezéshez – amelynek fényében sok minden értelmet nyer –, mégis kellemes emlékként maradhat meg bennünk a regény.