Belle és a szörnyeteg szerelme a francia forradalom árnyékában – Kritika a Lázadó szépségről

Fiatal felnőtteknek szóló Disney-regénysorozatot indított el a Kolibri Kiadó: A Királynő Tanácsa azt mutatja meg, hogy milyen uralkodó válna a Disney-hercegnőkből, akiket egy történelmen átívelő rejtélyes erő köt össze. Az első részben a Szépség és a szörnyetegből ismert mesehősök sorsának alakulását követhetjük nyomon – a francia forradalom idején.

1789-et írunk – Franciaország a forradalom szélére sodródik. Belle megtörte a tündér átkát, visszaadta a Szörnyetegnek emberi alakját és visszahozta az életet Aveyon hercegségének kastélyába. Ám ezzel egyidőben Párizsban fellobban a változás lángja – csak idő kérdése, hogy elérjen hozzájuk is. Belle mindig is arról álmodozott, hogy kalandok után kutatva elhagyja szerény otthonát, most azonban egy fényűző életet él, megrekedve közrendbeli múltja és uralkodói jövője között. A forradalom ártalmas hangjai meglehet, hogy már megjelentek a kastélyában, ráadásul egy mágikus tükröt is talál, amely rémisztő jövőt tár elé. Mivel országának sorsa, szerelme és saját élete is veszélyben forog, Belle kénytelen eldönteni, készen áll-e használni a hatalmát – a varázst, amely az őt megelőző női uralkodóhoz köti –, és azzá a királynővé válni, akinek a sors szánta.

A Királynő Tanácsa nem az első Disney-regénysorozat, amely egy adott koncepció mentén gondolja újra és/vagy tovább klasszikusokat. Magyarul is olvasható Serena Valentino Gonosztevők-sorozata, amely az antagonisták eredetsztoriját meséli el, vagy a több szerző által jegyzett Sorsfordító történetek, amely a „mi lett volna, ha”-felvetéssel csavar egyet a már jól ismert meséken. Ehhez a sorhoz kapcsolódott tavaly ősszel a Kolibri Kiadó, amikor elhozta az olvasóknak A Királynő Tanácsa-sorozat első részét. (A sorozatnak egyébként eddig három kötete jelent meg, a második Mulan, a harmadik Jázmin jövőjébe ad betekintést.) Ebben a szériában, ahogyan a címe is mutatja, a főhősnőknek már uralkodóként kell helyt állniuk, egy-egy valós történelmi korban.

A lázadó Szépséget kézbe véve az ember joggal gondolhatja, hogy ilyen szép kiadást ritkán látni a hazai boltok polcain. A kötet élfestett lapjai tökéletesen passzolnak a borítón lévő indákhoz, azok folytatásaként a rózsabokor ágai az egész kötetet átfogják (a hátsó borítón is folytatódnak), így könnyedén lehet olyan érzésünk, mintha az egész történetet körbezárnák a tüskés szárak. Sajnálatos módon azonban pont a külcsín lesz, ha nem is az egyedüli, de a legnagyobb érdeme a kötetnek.

Emma Theriault a Szépség és a szörnyeteg történetét a XVIII. századvégi Franciaországba helyezte – ez a korszak egyébként mondhatni adta magát, hiszen jól illeszkedik az eredeti rajzfilm világához. Ennek egyenes folyománya, hogy az a történelmi esemény, amelyet kötelezően behoz a sztoriba, a francia forradalom legyen. Izgalmas koncepció, amely azonnal felkelti az ember kíváncsiságát, azonban a végeredmény mégis könnyen okozhat csalódást. A szerzőnek ugyanis nem sikerült megtalálnia azt az egyensúlyt, amivel a Disney-mese és a történelem rajongóit is maradéktalanul kielégítheti, így a történet során mindegyikbe bepillantást nyerünk, de egyikben sem merülünk el túlságosan mélyen. Bármelyik oldalról is nézzük, mindegyik meglenne a másik nélkül: sem a francia forradalomnak, sem a mesehősöknek nem jut akkora főszerep, hogy ne lehessen valami/valaki mással behelyettesíteni.

Olvasás közben végig azon gondolkodtam, hogy egy ilyen folytatást megírni piszok nehéz, hiszen adva van egy jól ismert és sokak által szeretett mese, amit jobb esetben az ember tucatnyi alkalommal látott, így minden mesehősről pontos képe van. A hangsúly azonban a mesén, a rajzolt és jellemvonásaikban nem túl árnyalt figurákon van, ezért kicsit ambivalens érzést ad, amikor ezeket az alakokat próbáljuk meg elképzelni az élet keményebb helyzeteiben. Ráadásul az események fényében még inkább fel kell nőniük, ami nem minden esetben passzol a róluk kialakult képhez. Mindezzel azonban nem is lenne baj, hiszen egy folytatásnak, tovább gondolásnak pontosan ez lenne a lényege, azonban Theriault – bár sokszor visszautal az 1991-es rajzfilm bizonyos jeleneteire –, mégis túlságosan szent tehénként kezeli azt. Így például többször felmerül, hogy Belle és Lio (így hívják a szörnyeteget emberi alakban) megismerkedése és egymásba szeretése azért nem a legideálisabb módon történt, és ha egy kapcsolat úgy indul, hogy az egyik fél rettegésben tartva foglyul ejti a másikat, arra kényszerítve, hogy áldozza fel magát az apjáért, az bizony a későbbiekben okozhat traumát és rányomhatja a bélyegét a románcra. Mindez azonban csak említés szintjén történik meg, a kibeszélésre, a feldolgozásra sosem kerül sor, ahogyan arról is megfeledkeznek, hogy nem csak Lio volt az, aki 10 évig elátkozva élte az életét, hanem az udvartartásnak is tárgyakként kellett tengődniük.

A visszautalások és a régi szereplők felbukkanása ellenére sem érezhetjük, hogy ez valóban egy Szépség és a szörnyeteg-történet lenne, a szereplők gyakorlatilag bárkivel behelyettesíthetők lehetnének. És pontosan igaz ez a francia forradalom eseményeire: bár a történet elején még van kapcsolódás XVI. Lajoshoz és Marie Antoinette-hez, de a későbbiekben a cselekmény bármelyik korban és térségben játszódhatna, hiszen lázadások mindig és mindenhol voltak és lesznek is. A legnagyobb baj viszont az, hogy a sok bába közt elvész a gyermek, így a cselekmény jóformán alig halad. Fejezeteken keresztül olvashatunk arról, hogy Belle hogyan kategorizálja a könyvtárat, milyen bálokon és fogadásokon vesz részt, mennyire nem akar királynővé válni – ezek a jelenetek pedig annyira semmitmondók és egysíkúak lesznek egy idő után, hogy semmilyen izgalmi faktort nem jelentenek.

Szerencsére azonban akadnak érdekes karakterek, akik ezt az igen lassú folyású történetet kicsit fel tudják dobni. Bastien, Lio unokatestvére az egyik legjobban kidolgozott szereplő, aki valóban sokáig kétségek között tartja az olvasót azzal, hogy nem tudjuk, mi lehet a célja. Ugyanígy üde színfoltja a történetnek Marguerite is, akivel Belle egy fogadáson ismerkedik meg, és akiben hamarosan rokonlélekre talál. Sajnálatos módon azonban Theriault a bennük rejlő potenciált sem tudja megfelelő módon kihasználni, így a történet minden különösebb csattanó nélkül ér véget – és megőrizve a mese jelleget, a megoldás most is a szeretet erejében rejlik. (Azt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy a két LMTBQ-karakter szerepeltetése annyira idegenül hat, mintha a szerző csak azért írta volna bele, mert utasításba kapta azt a Disneytől.)

A lázadó Szépség nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket, pedig minden esély megvolt rá, hogy egy igen izgalmas folytatás születhessen a több mint 30 éves meséhez. Az viszont mindenképpen bizakodásra adhat okot, hogy a sorozat kötetei nem összefüggők (a folytatásokat más szerzők is jegyzik), így a második részként érkező Mulan-történet még jól is elsülhet.

Emma: Theriault: A lázadó szépség (Rebel Rose), ford.: Szujer Orsolya, Kolibri Kiadó, 424 oldal

Kiemelt kép: Emma Theriault: A lázadó szépség (Szerzőportré: Agatha Rowland)