„Be tudjuk építeni azokat a dolgokat az anyagba, amiket mi gondolunk róla” – interjú Borbás Gergővel

A Zsidó Művészeti Napok szervezői minden évben törekszenek arra, hogy a zsidó kultúra olyan alakjait mutassák be az érdeklődő közönségnek, akik kevésbé ismertek Magyarországon. Idén például Ghitta Carellről, a világhírű fotóművészről is készül egy performatív színházi előadás, amelyet Páder Petra és Borbás Gergő játszanak majd Bitó János harmonikaművész kíséretében. A főpróbahéten beszélgettünk az Itt és Most Társulat tagjával, aki egyben az Erkel utcában újonnan megnyílt Közösségi tér vezetője is. Interjú Borbás Gergővel.

Páder Petrával együtt készültök az idei ZsiMüre, mesélsz arról, hogy pontosan mivel?

Egy nagyon különleges projekten dolgozunk, ez egy látványszínházi, performansz jellegű előadás lesz Ghitta Carell fotóművész életéről Képzavar – Hommage á Ghitta Carell címmel. Amikor Petra tavaly Rómában volt a Magyar Akadémián, Eke Angélával csináltak ott egy performatív előadást, akkor mondta az igazgató, Puskás István, hogy milyen jó lenne, ha lenne ennek a nőnek az életéről valami hasonló. Ez a beszélgetés ott el is halt, mert senki számára nem volt ismert Ghitta Carell neve és munkássága, de Petra fejében megragadt, és elkezdett utána járni. Nagyjából akkor kezdtünk el mi is beszélgetni erről.

Ki ő tulajdonképpen?

Annak ellenére, hogy milyen izgalmas élte volt, nagyon keveset lehet tudni róla. Az biztos, hogy 1899-ben született Szatmárban, egy zsidó családban. Az első világháború alatt 15 éves fiatal lány volt, a második alatt felnőtt nő, majd élete végén Izraelben halt meg valamikor a 70-es években. Mindeközben világhírű portréfotós lett, a 30-as 40-es évek fasiszta Olaszországában többek között az olasz és az angol királyi családról, Walt Disneyről, a pápáról és Mussoliniről is készített fotókat. Ő az egyetlen fotós, aki olyan fotót készített a diktátorról, amin nem katonai egyenruhában van. Szóval nagyon izgalmas maga az anyag, hiszen az, hogy magyar zsidó nőként világhírű fotóssá vált Olaszországban, amiről egyébként itthon senki semmit nem tud, az rendkívül érdekessé teszi az ő személyét.

Ti hol bukkantatok a nyomára egyébként? Kutattatok?

A Nemzeti Galériában volt egy kiállítás a 2000-es évek elején a képeiből, ahhoz készült egy album. Van benne Ghittáról öt oldal, ami tényanyag, meg pár idézet és a megmaradt fotói szerepelnek benne. Ez volt a kiindulási pont. A keresgélés során megtaláltuk a svájci nagykövet feleségét, Zsazsit, aki kutatta az életét, neki volt róla több információja, mesélt nekünk sokat Ghittáról.

Ő volt például a retusálás egyik úttörője. Egy nagyon régi fényképezőgéppel dolgozott, amivel üveglemezekre készítette el a képeit. Még akkor is, amikor a világ technikailag ezt már régen meghaladta… ő akkor is csak műteremben, csak üvegnegatívra, csak régi technikával, csak fekete-fehérben fotózott, mert hiszen ő művész! Ennek megfelelően megvoltak a maga allűrjei is, képes volt órákon át várakoztatni a klienseit, bárkit… mindenkit drágámnak szólított és először mindenkihez magyarul beszélt. A fotói egyébként ma már nagyon művinek tűnnek, hiszen legtöbbször fogta az üveglapokat és megkapargatta, eltűntetve ezzel a ráncokat, apróbb hibákat. Egyébként pontosan ezt hívják ma magyar iskolának, ez egy felismerhető műfaja lett a fotográfiának.

Érdekes, hogy ilyen érdemei vannak, és így sem ismerjük a nevét.

Ezért tett ő is. Például az interjúkban teljesen tudatosan egymásnak ellentmondó információkat adott magáról. Volt benne egy erős vágy arra, hogy az elithez tartozzon, és ezért sok mindent meg is tett. Ennek része volt a játék, az allűrök… Később aztán elment Izraelbe, ahol azt nyilatkozta, hogy ő ott megtalálta az istenét. Közben meg sejtjük, hogy a valódi oka az volt, hogy nem volt képes tartani a lépést a korral. A 60-as években jött a rock & roll hullám, a reklámok, felgyorsult az ipar, egyre jöttek a technológiai felfedezések, amihez ő már nem tudott és nem is akart alkalmazkodni. Az izraeli életéről szinte semmit nem tudunk.

Volt családja?

Se gyereke, se férje nem volt.

Nem tudom eldönteni, hogy ez nektek az előadás szempontjából előny vagy hátrány? Mármint ez a rendkívül kevés információ.

Nekünk ez művészileg izgalmas asszociációkra ad lehetőséget. Ez nem egy narratív előadás lesz, nem fogjuk tényszerűen elmesélni Ghitta Carell életét. A sarokköveket ugyan az ő életéből merítettük, de ezen felül olyan helyzeteket mutatunk meg, amik valószínűleg megtörténtek vele, vagy pedig olyan történelmi asszociációkat hozunk be, amik abban az időszakban jellemzőek voltak Európára.

Szóval van egy érdekes életünk, van egy csomó anekdota, történetfoszlány, és mivel ennyi sok hiány van az egészben, ezért mi azzal játszunk ebben az előadásban, hogy mi az, amivel mi ki tudjuk tölteni ezeket. Noha nehéz őt megismerni, mégis mi annyit foglalkoztunk már vele, hogy be tudjuk építeni azokat a dolgokat az anyagba, amiket mi gondolunk róla. Ez pedig nyilván nagy szabadságot ad.

Hogy kell az előadást elképzelni?

Nagyon egyszerű, letisztult színpadképet fogunk használni. Egy nagy díszletelemünk lesz, ez egy átlátszó plexi, amit nagyon sokféleképpen fogunk használni az előadásban. Egy ponton lehet ez az üvegnegatív, amire elkészül a fotó, egy ponton tükör, ajtó, fal, mozigép… szabad asszociációra hívjuk a nézőt is ezzel kapcsolatban: mi használjuk valahogy ezt a plexit, amihez egy pillanatban a nézőknek is köze lesz. Használunk vetítést is az előadásban. Egy fotóstúdióként kell az egész teret elképzelni, amiből időként kilépünk, de mindig oda térünk vissza.

Pádár Petra alakítja Ghittát, minden más karaktert pedig én fogok játszani. Leszek majd rabbi, a pápa, vagy az egyik híres ember a fotókról… én leszek az aki körbejárja Ghittát színházilag. Hiszen az egész produkció erről szól, hogy megpróbáljuk megrajzolni egy olyan nő a portréját, aki valójában ugyanezt csinálta egész életében, más emberek képmását rajzolta, vagyis fotózta.

Ghitta fotói is megjelennek?

Igen. Lesznek, amik a vásznon jelennek meg valahogyan, illetve lesznek, amik fizikailag is ott lesznek.

Ezek gondolom kapcsolódni fognak a történet fonalához?

Igen. Vagy megjelennek a szereplőik, vagy egy olyan gondolatot hoznak be, ami fontos az előadás szempontjából. Ami még nagyon nagy hangsúlyt kap majd, az a világítás, a fényeknek nagyon fontos szerepe lesz, mint ahogy a fotóművészetben is.

Hogy került az előadás a ZsiMü látókörébe?

Ez nagyon érdekes… valahogy minden olyan természetesen alakul a projekt körül. Petra találkozott Gáspár Annával, aki a ZsiMü egyik programszervezője, egy teljesen más ügyben, ahol megemlítette, hogy most ezen dolgozunk. Erre Anna megkérdezte, hogy be tudnánk-e mutatni ezt május 27-én? Igent mondtunk rá, mivel ez április elején volt, így tudtuk, hogy pont lesz rá elég időnk. Nagyon köszönjük egyébként, hogy Vera (Vadas Vera, a ZsiMü alapító-igazgatója – a szerk.) bizalmat szavazott nekünk, hiszen ez egy új típusú előadás, perfomatív produkció még nem készült a fesztivál számára.

Látható lesz még máshol is az anyag?

A Római Magyar Akadémiával egyeztetünk arról, hogy játsszuk majd náluk, a többit még nem tudom. Fontos szempont volt az alkotófolyamat során, hogy olyan legyen az előadás, amivel a néző saját asszociációjára apellálhatunk, hiszen elsősorban az érzékeire hatunk. Sok zenét és dalt használunk, de szöveg pont csak annyi van benne, amennyi feltétlenül szükséges. Pont azért, hogy akár egy külföldi közönségnek is meg lehessen mutatni, ha úgy alakul, mert úgy érezzük Petrával, hogy ez egy nagyon nemzetközi történet… Elindul egy kelet-európai zsidó nő a fasiszta Olaszországba, majd aztán Izraelbe, és közben ott van Németország, kapcsolatban állt egy angol művészeti kolóniával, tehát Anglia is bekapcsolódik…

Említetted a dalokat, milyen zene lesz az előadásban?

Bitó János harmonikaművészt kértük fel, hogy dolgozzon velünk az előadásban. Azt gondoltuk, hogy nagyon inspiráló az, ahogyan ő dolgozik, másrészt azért választottuk ezt a hangszert, mert a harmonika nekünk nagyon sok korhoz kapcsolódik. Nekem előhozza a klezmert, a tradicionális zsidó zenét, de közben felidézi az olasz riviérát is. Felcsendül majd egy német dal is, annál pedig azt éreztük, hogy majd nagyon ellenpontoz. Van olyan dal, ami tartalmilag fontos, és olyan is, ami mondjuk behoz egy korszellemet. Azt gondolom, hogy a nézők nagyon hamar érezni fogják a színházi nyelvet, amit Tési Dóra dramaturg segítségével megalkottunk, és könnyedén tudnak majd velünk jönni.

Kiemelt kép: Borbás Gergő (Fotó: Léderer Anita)