„Bármikor beáldozom a színészi egómat, ha kell” – Interjú Magócs Ottóval

Magócs Ottó színművész számos izgalmas szerepben látható jelenleg a Budapesti Operettszínházban, és szívesen vesz részt a 2022-es esztendő utolsó napjaira tervezett évösszegzésben, előtte azonban készséggel mesél arról is, hogy egy jelentős sikerű szerepmegformálás után miért téveszthette szem elől átmenetileg őt a hazai közönség – mindannak ellenére, hogy a színpadokhoz, pódiumokhoz soha nem maradt teljesen hűtlen.  

Az ország annak idején a Sylvester Lévay-féle Mozart! musical címszerepében ismerte meg tüzetesebben, és a szakma, illetve a közönség érdeklődését éppen az az igen merész szerepértelmezés keltette fel, ami meglehetős bátorsággal világított rá a híres zeneszerző furcsa egyéniségére. Miként emlékszik vissza arra az időszakra?

Rég volt, és mondanám, hogy talán igaz se volt, de engem a tenyerén hordott a Jóisten, és megadta nekem ezt a csodát. Ha csak ez az egyetlen feladat lett volna a pályámon, már akkor is megérte volna színésznek lennem. Eleve nagyon összetett próbafolyamat állt előttem, Kerényi Miklós Gábor rendező tele volt ötlettel, alkotó energiával, lendülettel, és tőlem is magas szintű felkészülést követelt meg. Rengeteget olvastam Mozart életéről, hallgattam a műveit, lementem Kaposvárra megnézni Peter Schaffer Amadeus című darabját, és ahol lehetett, magát a musicalt is megtekintettem. Ebből a szempontból még Svédország sem tűnt túl messzinek, mindent megtettem, hogy láthassak az előadásból új értelmezéseket. Végül a szerepformálásom tényleg eredményes lett, pedig magyar nyelven nem játszhattam sokáig, egy színpadi baleset félbetörte ugyanis a sikerszériát, csak úgy, mint a karrieremet. A felépülés után még felléptem Esztergomban, ahol szabadtéren énekeltem az Elisabeth című, egyébként ugyancsak Lévay Szilveszter nevéhez fűződő musicalben, majd volt egy zűrös „szakításom” a Nagymező utcai teátrummal ideiglenesen. Később szintén Mozart szerepében tértem vissza az Operett színpadára, miután előzőleg Münchenben német nyelven keltettem életre az ikonikus zeneszerző figuráját igazán dübörgő sikerrel.

Kapott valamiféle megerősítést arra nézve, hogy jó úton jár, amikor következetesen betartja, hogy sosem afféle egydimenziós figurákként láttatja az egyes karaktereket?

A közönség mindig száz százalékban igazolta vissza, hogy ez a helyes hozzáállás. Megmutatni az eljátszott személyek sokszínűségét, illetve egymás után tárni fel a rám bízott szerepek rétegeit. Rengeteg rajongót hozott ez az időszak nemzetközi szinten is – Németországtól Oroszországon át egészen Japánig. Az egydimenziós megközelítést nem érzem magaménak. Valamennyi karakternek története van, amit vagy jól megírtak, és akkor egyszerűen csak meg kell élni azt, vagy pedig személyesen megalkotni a kidolgozatlan sorsokat. Erre a legjobb példa számomra Presgurvic Rómeó és Júlia musicaljéből Tybalt, akivel rengeteget küzdöttem, mire képletesen szólva sikerült megtalálnom azt a kulcsot, ami előttem a lelkét megnyitotta. Ezzel kapcsolatban a legmeghatóbb visszaigazolás furcsa módon Szentpétervárról érkezett, egy ottani kedves hölgy levélben köszönte meg, hogy az én előadásomban végre megérthette Mercutio gyilkosának igazi tragédiáját, mert most látta meg először az erőszakos felszín mögött a szenvedő embert.

Volt olyan periódusa az életének, amikor nem vetült a művészi tevékenységére akkora figyelem, mint ekkor, vagy az imént tárgyalt mozartos időkben. Hogyan nézett ezzel szembe, illetve milyen projektekben működött akkortájt közre?

A már említett baleset után nem könnyítette meg az életemet a rossz viszony az Operettel. Duda Éva, a Rómeó és Júlia koreográfusa volt az első, aki beajánlott egy munkára a Merlin színházba, egy vacsora show-ra, ahol a vendégek étlapból rendelhettek zenés műsorszámokat. Azután pedig Wenczel Zoltán kért fel, hogy segítsem ki őket az Ez nem ugyanaz című előadásban, amit Dunai Tamás rendezett a Révai utcában, az akkori Vidám Színpad épületében. Ezért kicsit még jobban megharagudtak rám az Operettszínházban, és ekkor döntöttem úgy, hogy a rivaldák világa mellett szükséges másféle biztosíték is a megélhetésre, ezért elmentem repülni, légiutaskísérő lettem. A repülős karrierem mondhatni egy újabb szerelem, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy 14 évig voltam a levegőben. Ebben az időszakban sem maradtam azonban hűtlen a színpadhoz. Egy osztrák producer arra kért, hogy működjek közre egy musicalshowban, és olyannyira egymásra találtunk a koncertpódiummal, hogy 12 esztendeig le sem jöttem róla. Azt hiszem Németország és Ausztria összes sportarénáját, nagy koncerttermét megjártam, és német színpadokon majdnem többet dolgoztam 1997-től kezdve, mint itthon, Magyarországon. Nem is gondolná az ember, de későbbi főigazgatómat, Lőrinczy Györgyöt is Németországban ismertem meg, a Dorian Gray német nyelvű előadásának turnémenedzsereként, de később ugyanott, az Evitában is dolgoztunk együtt, majd bejártunk vele szinte minden németajkú országot Svájctól Dániáig. Szóval igazából nem voltam mellőzve sosem, rengeteg megmutatkozási lehetőségem volt külföldön, közben magánének szakra jártam Kovács Brigittához a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetébe.

Mégsem tűnt akkortájt minden kereknek.

Nem tagadom, mindezektől függetlenül nem voltam igazán boldog, mert a Mozart! musical főszerepének eljátszása után nagy lett a csend körülöttem. Szóval, keserűen néztem szembe a tényekkel, sokat ártott ez az időszak az önbizalmamnak, ám meg is tanított sok mindenre. Ez a szakma a pillanaté, és ugyan egy-egy kiváltságos esetben elkap valakit valamiféle lobbi, ami az egekig röpíti, de onnan lehet igazán nagyot zuhanni, méghozzá sokszor a semmibe. Keveseknek adatik meg az igazi népszerűség, és közülük alig valakinek a halhatatlanság. Én saját akaratomból szálltam le a magas lóról, de nem örömmel; viszont hittel. Emberileg megerősödve tértem vissza a világot jelentő deszkákra, új erényekkel felvértezve.

A pandémia alatt, amikor a teátrumok átmeneti bezárása okán egy újabb szakmai böjt következett be, az Operettszínház művészei otthoni vagy szabadtéri környezetben felvett musicalrészletekkel jelentkeztek. Ön viszont ugyanekkor Romhányi József Kukacsors című tréfás versikéjét szavalta el. Ennyire szeret különbözni, vagy másokétól eltérő módon megoldani helyzeteket?

Nem hiszem, hogy különbözni szeretnék, én alapból különbözöm, valahogy másként működök. A Kukacsors bájos és zseniális kedvessége sokkal inkább megfelelőnek tűnt a világjárvány félelmetes időszakában kicsit elterelni a figyelmet, mintsem, hogy mondjuk a Bob herceg operettből ötszázadszor bármit is elénekeljek.

Egy érzékeny, tisztaszívű, mindenkivel barátságos ember benyomását kelti. Könnyű boldogulni a sokszor rengeteg önmenedzselést igénylő művészvilágban ilyen lelki paraméterekkel?

Mondhatnám, hogy nem könnyű, de én ilyen vagyok, ez a természetem. Szeretem az embereket, kedvesek számomra a kollégáim. Meggyőződésem, hogy a legnagyobb érték az elfogadás és a szeretet. Nem akarok erőszakkal megváltoztatni senkit, igyekszem elkerülni, hogy akarattal megbántsak másokat. Megpróbálok úgy élni, hogy ne taszítsam el magam mellől a többieket. Bizonyos szempontból védtelen az, aki ilyen típus, könnyű átlépni, keresztül gázolni rajta, szóval színházi szemmel nem ez a győztes hozzáállás, de ezen nem tudok, nem is akarok változtatni. Lelkem az van, szerencsére, hiszen annak köszönhetek mindent, főleg a nagyfokú érzékenységet, és az érzelemgazdagságot, ami egyébként a színpadon állva is jól jöhet.

Hamarosan vége a 2022-es esztendőnek, vegyük sorra az ebben az évadban játszott szerepeit. Miként hatnak önre a megformált karakterek, illetve a mostanában eljátszott figuráknak mi a szépsége vagy nehézsége?

A Jekyll és Hyde Lord Basingstoke-ja egy püspök, aki méltán nyeri el a büntetését Mr. Hyde keze által. Az én felfogásomban ő egy olyan ember, aki nem látja a hibát a cselekedeteiben, és ő az egyik akadálya annak, hogy Dr. Jekyll ne tudja kórházi keretek között befejezni a kísérleteit. Nehéz kissé az ájtatos, ám kéjsóvár embert megmutatni anélkül, hogy karikatúrává váljék a figura, mégis szeretem játszani, bár az első felvonás végén a szerepem szerint meghalok, és az a „halál” azért fizikailag megterhelő hatáskeltő elem. Az István, a királyban Asztrik vagyok, hogy a papoknál maradjunk. Megint a vakhit, de itt egy sziklaszilárd, dzsihadista főpap a feladat, „velünk vagy, vagy elpusztulsz”-féle életszemlélettel megspékelve. Az Abigél musical a szívem csücske, Kőnig tanár úr pedig, akit én is játszok, igazi ajándék ezen a pályán. Kisember hatalmas lélekkel, nincs előtérben, de minden mögött ott van. Őt játszani hatalmas erőt ad, bőven „viszek haza” belőle. A Szépség és a Szörnyeteg musicallel hosszú és sokrétű a kapcsolatunk. Német nyelven találkoztam vele először Bőhm György rendezésében, Gaston voltam az első premieren Münchenben, azután D’Arque-ot játszottam és a Könyvárust, ezt követte Perc Úr, akit ma már Mr. Ketyeginek hívnak, emellett Belle apukájaként is rendszeresen színpadra lépek. A Hegedűs a háztetőnben Lejzer Wolfként igazán őszinte bumfordisággal tudom eljátszani a mészárost, aki megszeret egy olyan lányt, aki viszont mást szeret. Feladat volt megtalálni a benne rejlő kedves mackót, és lehet, hogy viccesen hangzik, de önazonos tudok lenni a szerepben. Vincze Balázs nemcsak a Jekyll-t jegyzi, ő rendezte a La Mancha lovagját is, amiben rám osztott két karaktert. A Borbélyt őszinte jókedv jellemzi, csupa vidámság, szeretet. Az Atya egy igazi összeesküvő, persze az én felfogásomban őt csakis jószándék vezérli, sok mindenre az hatalmazza fel.

Vannak egyedi stílusjegyei, amelyek a játékának tekintetében váltótársaitól megkülönböztetik?

Ami bizonyos, az az, hogy nagyon érzékenyen állok hozzá minden karakterhez, finomhangolással közelítek azok lényegéhez.  Nem akarok túlzottan harsány lenni, el tudom viselni azt is, ha nem rajtam van a fókusz. Hiszek az arányok fontosságában, hiszem, hogy a kolléga alakításához szükség lehet arra, hogy a saját színészi egómat beáldozzam, és ezt meg is teszem.

Ha már egyfajta évvégi összegzésnél tartunk, mi az, amivel kapcsolatban megfogadta, hogy másként lesz a jövő esztendőben, illetve vannak-e olyan dolgok, amiken, mint színművész, nem változtatna sosem?

Nincsenek konkrét terveim. Illetve most, hogy A Szépség és a Szörnyeteg tizenkét éve tartó turnéja véget ér, elképzelhető, hogy visszaülök az iskolapadba, és kíváncsian várom az új bemutatókat. Amiből nem engedek, az az, hogy továbbra is őszinte akarok maradni a szerepeimben, taszít a hazug, félvállról vett öncélúskodás, a „magánszám”, mivel ez egy társasjáték, amit szívvel játszunk ideális esetben.

Hamarosan beköszönt az újév, mik a tervek a következő esztendőre, és a már előre látható, konkrét feladatok mellett akadnak-e 2023-ra vonatkozó titkos remények?

A „titkos remények” szó szerinti értelemben is titkosak, így azokról nem beszélek. Ami azonban már konkrétum, hogy egy nagyon kicsi szerep vár a Mária főhadnagy című Huszka-operettben, a Kocsmáros karakterének megformálását bízta rám a színház, illetve Homonnay Zsolt rendező. Nem nagy feladat, de meglátjuk mit kezdünk egymással – én és a szerep. Ha szerencsém van, akkor a Monte Cristo grófjában is számítanak majd rám, ám ez még kérdéses előttem is. Úgy vagyok a színházzal, mint a főigazgatóm, Kiss-B. Atilla, aki azt mondta: számára színházat vezetni szolgálat. Én magam színészként szolgálom a közönséget és a teátrumokat: szívvel-lélekkel-szeretettel, a tőlem telhető legjobban, legőszintébben.

Kiemelt kép: Magócs Ottó (Fotó: Magócs Ottó)