„Bármelyikünk lehetne Pávaszem és bármelyikünk lehetne Medvefia” – Interjú Szemerédi Bernadett-tel és Dánielfy Gergellyel

December 10-én mutatta be a Déryné Program Weöres Sándor Holdbeli csónakos című zenés játékát. A ma már kultikusnak számító mű fontosságáról, üzenetéről, karaktereiről a két főszerepet játszó Szemerédi Bernadett-tel (Pávaszem) és Dánielfy Gergellyel (Holdbeli csónakos/Medvefia) beszélgettünk a próbaidőszak elején.

A Déryné Társulat idei első bemutatója Weöres Sándortól a Holdbeli csónakos lesz. Mi volt az első gondolatotok, amikor értesültetek erről? 

Szemerédi Bernadett: Őszintén szólva, nagyon megörültem, hogy a Déryné Program palettája egy családi musicallel gazdagodik. Nagyban rendezői koncepció kérdése is, de azt hiszem, a Holdbeli csónakos kicsiket és nagyokat egyaránt meg tud szólítani, és nem csak a zenés mivolta okán. A zene gyerekkoromtól kezdve az életem szerves része, a zenés színház is hosszú évek óta jelen van a hivatásomban. Ezért is tölt el boldogsággal, hogy végre társulati szinten is kipróbálhatjuk magunkat egy musicalben.

Dánielfy Gergely: Kíváncsi vagyok, milyen lesz, de tény, hogy ez egy nagy vállalás a részünkről. Viszont az élet erről szól: kockáztatni kell! A Déryné Programmal az a missziónk, hogy elutazunk és elvisszük az előadásainkat különböző falvakba, városokba. Ez persze azzal is jár, hogy a darabjainknak a legkülönfélébb színpadokon is meg kell állnia a helyét, ez mindig nagy fejtörést okoz a megvalósításnál. A díszletnek mindenképpen praktikusnak kell lennie, de onnantól kezdve a rendezőn és rajtunk múlik, hogy milyen lesz ez előadás. Bízom benne, hogy a Holdbeli csónakost jól fogják fogadni a nézők, és egy szerethető, családi produkció lesz, egy tökéletes hétvégi kikapcsolódás.

Sz. B.: Az alapanyagból kiindulva biztosan. Azt hiszem, a Kaszás Attila által megformált címszereplő alakja és dallamai sokak emlékezetében élénken élnek a mai napig, ahogyan például a két főszereplő nagy duettje is. Az eredeti művet sűrítettük, összébb húztuk, úgy dolgoztuk át, hogy kis helyszínen is jól játszható legyen, ahogyan azt Geri is említette, de ettől függetlenül – szerintem – magával ragadó előadás lesz. Úgy hiszem, a Holdbeli csónakos nagyon szép vállalás a részünkről. 

És mit éreztetek, amikor kiderült, hogy ti keltitek életre a két főszereplőt? 

Sz. B.: Számomra nagy meglepetés volt, de közben örültem is neki. Alapvetően nem vagyok egy naiva alkat, de ez a szép a mi szakmánkban, hogy sokszor olyan szerepekben kell kipróbálni magunkat, amit első ránézésre nem mindenki osztana ránk, vagy ami kívül esik a komfortzónánkon. Pávaszem egy eddig elérhetetlennek tűnő, titkos álom volt, ami most valóra vált. A dalaimat kivétel nélkül szeretem, és az igazat megvallva, az is régi vágyam volt, hogy Gerivel együtt énekeljünk a Déryné égisze alatt.

D. G.: Bettinek csodálatos hangja van, sokkal szebb és képzettebb, mint az enyém, ezért én nem lepődtem meg annyira, hogy ő lesz Pávaszem. A felkérésének én is örültem, főleg, hogy a mi előadásunk koncepciójának egyik alapja, hogy a Holdbeli csónakos és Medvefia karaktere össze lesz mosva, mindkettőt én játszom. Ha jól tudom, a darab ilyen formában még sehol nem került bemutatásra, már csak ezért is különleges lesz ez a változat. Az csak a próbafolyamat alatt derül majd ki, hogy ez pontosan hova fog kifutni, de az alapja, hogy a hold és a jelen embere összekapcsolódjon. Kíváncsian várom, mi sül ki belőle. 

Sz. B.: Annyival egészíteném ki, hogy Gerinek kivételes hangja van, a hajlításait szeretem legjobban, azt, ahogyan az énekléséből sugárzik a lelkiség és az átéltség. Pávaszem dalai kicsit ária jelleggel íródtak, magasabb hangtartományban, ezeket a magasságokat, dallamíveket igyekszem én is a bensőségesség, a belső tisztaság és az egyszerűség felől megközelíteni. 

Túl vagytok már az olvasópróbán, Pataki András már emlegetett koncepciója közel áll hozzátok? 

Sz. B.: A Holdbeli csónakos, illetve maga Weöres Sándor írói-költői géniusza fantasztikus. Ebbe a darabba olyan alakokat, ha úgy tetszik, archetípusokat írt, amelyekhez kapcsolódóan mindannyiunknak vannak olvasmányélményei, emlékei: Bolond Istók, Szép Heléna, Paprika Jancsi, Vitéz László… Mindegyik figura ismerős, ugyanakkor megragadhatatlan is egyben: elmozdulnak a realitás talajától. Számomra roppant szimpatikus Pataki András koncepciójában, hogy ebbe a mitikus, picit elemelt, picit meseszerű világba Medvefiát és Pávaszemet hús-vér figuraként helyezi el: esendőek, megérinthetőek, vannak álmaik, vágyaik, félelmeik. Bármelyikünk lehetne Pávaszem, és bármelyikünk lehetne Medvefia. Mindennek ellenpólusaként ott van a Holdbeli csónakos, aki megint egy új szférát nyit meg, a halált és a túlvilágot szimbolizálja.

D. G.: Nem sokkal többet tudok mondani, ráadásul most még nagyon az elején vagyunk a próbafolyamatnak, nem látjuk, hogy mi lesz belőle. Andrással ez az első közös munkánk, de bízom benne, hogy egymásra fogunk találni. Maga a történet valóban gyönyörű, ráadásul nagy színháztörténeti múlttal rendelkezik, ezekért is érdemes és kell is játszani. 

Ha jól tudom, nem csak klasszikus értelemben vett színházi próbáitok vannak, táncoltok és énekeltek is majd a darabban, erre külön is készültök? 

Sz. B.: Van egy nagyon tehetséges koreográfusunk, Tőkés Imola, aki szerintem több is ebben a produkcióban, mint egy egyszerű koreográfus. Andrásnak kifejezett kérése volt, hogy a mitikus szereplők saját mozgásformával rendelkezzenek, így Imola mozgástervező is egyben. Megyesi Schwartz Lúcia operaénekesnő (akit egyik példaképemnek tartok) hónapok óta foglalkozik a társulat énektudásának pallérozásával, Termes Rita korrepetítorunk óriási segítség, hogy el ne tévelyedjünk az előadás zenei anyagának útvesztőiben. Egy zenés darab mindig nagyobb vállalás, hiszen olyan játszi könnyedséggel kell táncolni, mozogni, énekelni és prózában is otthon lenni, mintha ez így, együtt a világ legtermészetesebb dolga volna. Kis Domonkos Márk (A Déryné Program igazgatója – A szerk.) kérése az volt, hogy az olvasópróbára már mindannyian legyünk tisztában a dalainkkal; mióta kiderült a szereposztás, ezekkel a dalokkal ébredünk és fekszünk. Magam is szeretem, ha van egy biztos alap, amivel dolgozni tudunk. Innen izgalmas fejlődni, gazdagodni a próbák alatt.

D. G.: Az biztos, hogy Medvefiaként többet fogok táncolni, mint Holdbeli csónakosként. De a táncpróbákat mi még nem kezdtük el, legalábbis nekem nem szóltak. (nevet)

Sz. B.: Valóban, nekünk még nem nagyon volt, bár Pávaszem sem éppen az a túlmozgásos figura, inkább a finomabb mozdulatsorok jellemzik majd. 

D. G.: Ez így van, például az első közös jelenetünk olyan, mint amikor a gyerekek heccelődnek egymással. Én egyébként azt mondanám, hogy szeretek táncolni, csak nem mindig tudok. De ha elcsípem azt az érzést, amit el kell, akkor talán jól nézhet ki, amit látnak. (nevet) 

Mindkettőtök pályájának meghatározó része a zene, ez könnyebbség a Holdbeli csónakosnál? 

D.G.: Nem hiszem, hogy könnyebbséget jelentene, maximum abból a szempontból, hogy kevésbé izgulsz azon, hogy hamis leszel. A Holdbeli csónakos dalai teljesen különböző stílusúak, mint amit a zenekarral játszunk. 

Sz. B.: Szerintem a zenés múlt azért sem jelent könnyebbséget, mert nagyobbak lesznek az elvárásaid magaddal szemben. Nekem is akadnak olyan zenés színpadi élményeim, amikor egészségügyi vagy akár premierláz miatt nem voltam a hangom teljesen birtokában, vagy az a dal nem úgy szólalt meg, ahogyan azt elképzeltem. Nem azt mondom, hogy a zenei előképzettség béklyó lenne, mert ha minden a helyén, magabiztosan tudsz szárnyalni egy zenés darabban, de ugyanakkor folyamatosan ott buzog benned az is, hogy szeretnél új szintekre lépni, a hangod, a lényed más oldalát megmutatni. De ettől színház a színház, nem? Egy nagy kihívás, s én pont ezt szeretem benne. 

A Déryné Program igazgatója, Kis Domonkos Márk nemrég nyilatkozta, hogy a Társulat számára az is cél, hogy ne csak kérdéseket tegyen fel egy-egy előadás, hanem irányt is mutasson a nézőknek. Ez a darab szerintetek miben lehet példa majd?

Sz. B.: Számomra ennek az előadásnak a legszebb vezérmotívuma az, hogy mindannyiunknak vannak ábrándjai, vágyai, sokszor elérhetetlennek tűnő álmai, és miközben ezeket kergetjük, sokszor elfelejtjük észrevenni azokat az apró csodákat, amelyek a lábunk előtt hevernek és az életünk részei, annak tartalmat adnak. Meg kell tanulnunk látni, értékelni a körülöttünk lévő világot, belefeledkezni, hálát adni érte. Ha ezekre az „apróságokra” képesek vagyunk, az nagyobb távlatokat nyithat meg az életünkben. Pávaszem szinte az utolsó pillanatban ismeri be, hogy mennyire szereti ezt a fiút, Medvefiát, aki végig ott volt, karnyújtásnyira tőle.

D. G.: Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy merjük megszeretni a saját és a másik gyengeségét. Nem azért kell rajonganunk, ami őt a legjobb színben tünteti fel, hanem azért, aki ő valójában. Hogy egy banális példával éljek: Cristiano Ronaldot ne azért szeressük, mert ő Ronaldo, a nagybetűs Focista, hanem mert ő Ronaldo, az ember. 

Sz. B.: Ezért is gondolom, hogy ez a darab tényleg mindenkinek szól. A kislányok Pávaszemmel izgulnak majd együtt, a kisfiúk pedig Medvefiával kalandoznak, és azt fogják várni, hogy ez a két, darab eleji kiskamasz, aki a történet végére felnő, végre vegye észre és szeresse egymást, ne az elérhetetlent kergesse. 

Kiemelt kép: Dánielfy Gergely és Szemerédi Bernadett (Fotó: Gádoros Márk)